Ma reggel a postán a sorban
várakoztam fogyó nyugalomban,
mikor egy mellettem álló férfi,
vagy valami, ami úgy nézett ki,
se szó, se beszéd úgy elém pattant,
hogy egy hátsófalit majdnem kaptam.

Kérdésemre, helyem nem zavarja-e,
habzó szájjal gálánsan azt felelte,
arcátlanságomnak határt szabnia kellett,
idáig nem is látott még ilyen tetvet,
ki mivel nekem beszélt, csak én lehettem,
amiért őt a másik sorban beelőztem.

Rögtön láttam kivel állok szemben,
így meleg szavakkal megdicsértem,
kívántam ennél nagyobb boldogsága
soha többé ne legyen, már csak máma.
Az átvétellel hamarosan végzett,
és én sem időztem egy percnél többet.

Siettem volna igen utána
akciójához, hogy gratuláljak,
de elnyelte a föld, mint kút a dögöt,
lehet, hogy tetten értem az ördögöt?
Megtudni az esetet látták-e visszamásztam,
ám az incidens nem tűnt fel a postásnak.

Szemét lesütve, nem kínált sorsjegyet
és azt sem akarta, hogy újságot vegyek,
biztosítást, lakástakarékot sem
akart vöröslő arccal kötni velem.
Így már biztosan tudom igaz lehet
és nem holmi mese a történetem.

Búzaliszt
Ivóvíz
Bagettsó
Dextróz
Sovány tejpor
Emulgeáló
Zsírsavak
Mono- és diapetil-borkősavak
Mono- és digliceridek
Búzafehérje
Észter
Lisztkezelőszer
Emulgeálószer
Sütőmargarin
Kukorica-pehelyliszt
Monokálcium-foszfát
Kálcium-karbonát
Aszkorbinsav
Citromsav
Búzamalátaliszt
L-ciszterin-hidroklorid
Árpamaláta kivonat
Béta-karotin aroma
Stabilizátor
Étkezési só
Kálcium-acetát
Tetranátrium-difoszfát
Növényi zsírok és olajok
Hidrogénezett növényi zsírok, olajok
Színező
Sütőélesztő

A májamnak vége,
ez nem titok,
hazudjanak bármit is
az orvosok.

Csak semmi kárörvendés!
Kérem, én nem iszok,
de gyógyszert étkezésként
két marokra fogyasztok.

De legalább használna,
vagy megszűnne a fájdalom,
ne adj Isten meggyógyulnék,
de fájdalom, arra nem hat pont.

Így sziszegve nyelem a pirulát,
feszítve fogadom az injekciót,
szédikézek is még picikét,
mint a Hollandin egy kárhozott.

Sajnos ez a mellékhatás
-keseregnek az orvosok-
elnyomva egy ásítást.
Unalmas ahogy meghalok.

Vajon a föld mennyi pisit nyelhet be?
Ha mondjuk napjában egyszer pisilne,
akkor sem többet, mint fél litert
elnyelné-e mennyiséget a nagy sárgolyó,
vagy lenne mindenütt sárga tocsogó?

Él vagy hétmilliárd ember a földön,
azt beszorzom másfél literrel rögtön
és kijön egy szám, egy elképesztő:
három és félmilliárd, de a csecsemőket
nem számolnám teljes értékű pisilőnek.

Az is igaz, hogy naponta nem egyszer
és nem is csak fél litert ereszt el,
hanem gazdagabban öntözi a földet
egy átlagos tag a hétmilliárdból
(hogyan lesz átlag e számításból?!)

Szóval kevesebb népség
bőségesebb mennyiség
a reláció két eleme,
túl nagy sarat azonban
e csobogás nem okozhat.

Ha a tartályból lefolyó víz
rajta annyit nem hígít,
dúsabbá nem teszi a folyamot,
a pisa magában
ugyan mit árthat?

Vizeljünk hát bátran szanaszét
erdőn, mezőn és a szomszéd
kertjében, ha leszáll az est.
Kárt planétánkban ezzel nem teszünk,
ám azzal igen, ha többet eszünk.

Mert unalmamban azt is kiszámoltam én,
hogy a minket hátrahagyó végtermék,
vajon mekkora teher lehet a földnek,
és arra a következtetésre jutottam …
… ez maradjon egyenlőre inkább titokban.

Azt mondják
azok a verseim a legsikerültebbek,
melyeknek végére csattanót
ültetek.
Íme hát a csattanó!

Azt is mondják
mindig van meglepetés a végében.
Én az olvasó népet szolgálom
emberek!
Íme hát a csattanó!

Azt én mondom,
hogy ez egy ritka gyenge vers lett,
hisz semmitmondó, maradandót
sikerült rebegnem
s csak hazudtam a csattanót.

...na és ilyenkor még magam mellé
veszem a füzetet, vagy egy fecnit
és félálomban, hunyorogva levés
karom -mert csuklóm béna- néhány sornyit.

Úgy mozog kedves írószerszámom, mint
tervezők ferdére döntött asztalán
egymást tologató vonalzó-sín,
vagy a fene tudja, hogyan hívják.

Rajzom mégis nehezen kivehető,
tartalma talán zavaros lehet már,
legfeljebb az igyekezet becsülendő,
de az is lehet, hogy nem ér egy fabatkát.

Jómagam is inkább utóbbit valószínűsítem,
mikor rímeimet számlálván gondolataimat
bárhogy keresem, eredetük homályba vész előttem,
ám ezzel kezdtem: fáradtan nem ígér mást az éjszaka.

Agyonnyom az éjszaka,
vállamnak nincs támasza,
ropognak a csontok mind,
boka, térdkalács, gerinc.

A Nap hányta terhét rá,
egymaga, hogy is bírná.
A sötétséggel átcsorgatja
minden éber halandóra.

Én is így kaptam belőle
jócskán utólag s előre,
hisz a Hold ismer már jól,
mint hűséges teherhordót.

Fekete herceg kímélj meg,
mert egyszer csak nem leszek!
Terhed meg kivel osztanád,
ha idebenn nem várnék rád?

Csicseriborsó, köménymag,
hej de nagyon kemény vagy!
De, ha bírod nosza hát
hordd el gyorsan az irhád!

Megsimogatlak a fejszével,
megfésüllek a fűrésszel.
Így leszel ám igen csinos,
ha nem gond az itt-ott piros.

De, ha jót akarsz magadnak
ne légy rabja e divatnak!
Ezt nem sokáig élveznéd,
előbb-utóbb elvéreznél.

Irgum-burgum, fékomadta
nahát mily könnyen feladta,
nem is értem hol a hiba,
hisz helyén volt a retorika.

A kemény munka,
osztályrészemül ez jutott
s a megbecsülés zsebemben
aprópénzként kacagott.

Hálás lehetek emellett
a sorsnak, mi kegyel
tudásom s akaratom,
ha odadobom tejel.

Mert csak úgy magától
és a két szép, csillogó szememért,
még nem kaptam semmit,
ám hajthattam többet a kevesebbért.

Fene érti miért nem kacagtat
e merevnek tűnő helyzet
nem, hogy örömmel el nem tölt,
egyenesen megkönnyeztet.

Megátalkodottak vesznek körül.
Egyik agyamat felezné meg,
ha tehetné,
vagy még inkább
péppé verné.

A másik megelégszik nyelvemmel,
persze a szájamon kívül
felfűzve nyakláncára
medálnak, díszül,
hogy dicsérje ennek dacára.

A skalpomat feje tetejére
képzeli a harmadik.
Éles kését feni, forgatja,
veszélyesen játszik,
de elejti egy nemvárt pillanatban.

Amelyik pillantásom nem állja
nyársát tűzben izzítja,
szemével célkeresztet rajzol
s a közepébe bevágja,
de csak, ha hagyom akkor.

Aki a szívem kéri
az lesz biz a leggazdagabb.
Odaadom egy szóra, ajándékba, önként
nekem elég a helye, ami marad,
ha érzem, ki kapta, hogy vigyáz rá kincsként.

A homlokomat kalapácsként
fagyos esőcseppek
kopogtatják.
Csókra készen, erecskeként
a bőrömön lihegnek,
összeállván,
parányi savas gleccserként.
Merészen nekierednek,
síugró sáncán
orromnak és úttörőként
majdan lassan kikötnek
ágyékom táján.

Peregnek a szavak,
forognak a fejek
és azok a nyelvek
egyre lefetyelnek.

Szakadnak a lapok,
zizeg a spirál,
mindenki variál,
megmentőre vár.

A tanár lankad,
a figyelme szintén,
a káosznak vizén
elevez csendesen.

Az osztály révbe ér,
puskatutaja
feles dugaja
kezében marad.

De ha kell megint
felfújják a matracot
s előszednek kacatot,
dolgozatot, vacakot.

Kínlódnak újra egy sort,
a rutin erőt vesz rajtuk,
a legfontosabb harcuk
lesz ez, de hagyjuk.

Hagyjuk, küzdjenek még
a semmiért egészen,
vakmerően, merészen,
míg rá nem unnak egészen.

Akkor könyvet ragadnak tán,
belemerülnek a lapokba
a tudományt habzsolva.
Utóbbit csak álmodtam.

A fülem felvonóhídja leszakadt,
lándzsájukat előreszegezve
dobog rajta a rohamozó csapat
a várvédőket lefegyverezve.

Aztán aknát ásnak agyam fala alá,
robbantják őket szépen sorban,
mind leomlott, nincs védelem ma már,
az ellenállás vergődik lent a porban.

Ám a belső hang azt kiáltja újra mégis,
jöjjön újabb attak, az ostrom ne szűnjék
dübörögjön a hang-ágyú, folyjon vér is
se támadó, se védő ne lássa a harc végét.

Költözzön belém visszhang, újra és újra,
legyen hűséges a kotta-haditervhez
folyton csak ezt, csakis ezt húzza, húzza
mindent előkészítettem a vereséghez.

Magam megadtam, készletem felégettem,
hadi szereim egytől-egyig elrontottam,
hisz a támadástól nem féltem, én kértem,
s most nyugszom a zenekari-sírárokban.

Ha behunyom a szemem
egyből színes álmot látok.
Látok egy csodás országot,
benne tenger boldog ember.

Dolgoznak, tanulnak, mulatnak,
szeretnek és néha össze is vesznek,
de aztán egykettőre kibékülnek,
portáik közé árkot nem ásnak.

Ha behunyom a szemem
varázslatot látok,
ám delejes átok
tart évek óta ébren.

1.
Én nem tudom,
mert nem mondták,
ha mondták nem értettem,
ha értettem, csak tettettem,
de nem mondták mégsem,
mert, ha így lenne tudnám.

2.
...és kikérjük a magyar nép
és a nemzet nevében,
és a név népében,
a nevezett épségben,
és ezért kérjük ki, de
ezzel mán legyen elég!

3.
Szarjankó, büdös köcsög,
nézzed már most mit röfög,
hörög, ringlispílként pörög,
persona non grata, közöd?
Ha kitolod a képed ...khmöm
...nagyobb rés a fogad között.

4.
Monnyon le, takaroggy!
Takaroggy, takaroggy,
te utolsó riherongy!
Le vele abcúg, fúj ojojoj,
a puskát vigye már nehogy
a nyúl, vagy a mezei pocok!

5.
Minden érintettel közöltük
időben, írásban, hivatalosan.
Várjuk a büntetőeljárások
megindítását, hogy a bizonyítékokat
jogsegély keretében átadhassuk.

6.
Nem látok okot
büntetőeljárások
megindítására.
Minden ismert titkot
mélyen elhallgatok,
a felelősséget áthárítom.

7-8-9 (666)

Nem leszünk gyarmat!

10 (∞)
Nem leszünk szolgák!
Nem vagyunk hülyék!
Nem vagyunk partnerek!

Elterültem, mint
a szertefolyó rónaság
úgy, ahogyan rajtam
nő képében a boldogság.

Alig ért dombjaimhoz,
lankáim gyömöszölte,
visszagyűrte ahol tudta,
gerincemet kettétörte.

Csak bőröm patakjai
csobogtak hevesen
máshol száraz maradtam,
de a lány némán nevetett.

Ő tudta, hogy máshol is
fakad belőlem forrás
és az első könnycsepp
végigszántotta orcám.

Mint puzdra által megtört íj
próbáltam alakom tőle
visszaszerezni hasztalan,
alig magyarul búgta: győztem.

Ami igaz, az igaz
az a mínusz negyven kilója
legyőzhetetlené tette,
én sem voltam különb, mint Trója.

Még cselt sem kellett alkalmaznia,
elég volt az erő és a rutin,
végzett velem egy óra alatt,
s most gumiból van a bugyim.

De holnap újra meglátogatom.
Izmaim kilazíthatatlanná tettem,
hadd kínlódjon meg pénzéért
és megígérem megírom, ha túlélem.

Figyeltétek mennyi bölcs,
mennyi megmondóember
mostanában született,
s verset, szólamokat költ?

Mennyire sodorja vérük
a velünk élő történelmet,
a politikát e förtelmet,
mi lenne nélkülünk vélük?!

Hirtelen mennyire ismerik
a frankót, a hogy kénét,
vagy, hogy kellett volna félét
és éjjel-nappal azt zengik.

Én csak ámulok és bámulok,
a gyomrom forog , tartalma
a napvilágra tartana,
de fogaimat összeszorítom.

Nyelek egy nagyot,
undorító ez aktus,
dacol a béltraktus
én hitetlen vagyok.

Engem díszes szólamokkal
megetetni nehéz,
miről hallom a mesét
el nem hiszem, már voltam.

Saját szememmel láttam,
nyelvemmel ízleltem
és el soha nem feledem,
mint sokan mostanában.

Elkerülöm látszatát
is a frissességnek,
ha már ennyi éven át
megdolgoztam érte.

A fáradtság, az süssön
képemen hamuszürke pogácsát,
hatalmasat tüsszögjön,
az, aki tekintetével pásztáz.

El se távozott szellemet,
hogyha lehet azt lásson,
mikor alakom követve
átlépi az árnyékom.

 

Forrong az ország.
Helyesbítek,
a takarékláng
fellobbant
s felfortyant,
amit senki sem lát
főzelékben
a megdermedt zsírcafat,
amiről szó van.

Most olvad,
alakját veszti.
Hol van
s hol volt
akkor,
mikor e banda
emészteni
kezdte, bekapta.
Elmondom:
horkolt.

A bánat ma tapasztalt vezetőként
egy pillanatra sem engedi el kezemet.
Csak sétálgatunk
megértően egymásra pillantunk olykor,
ő nem tehet arról,
hogy rossz időben voltam rosszkor.

Hiába fürkészem fátyolos tekintetét,
gondolatait kitalálni nem lehet.
Némán sétálgatunk
meg, megállnék sokszor
ám a szoros markából,
lehetetlen többé kiszabadulnom.

Kikezdhetetlen, mint egy kőszikla,
pedig sár,
vagy tán még az sem
takarta.

Az árok párnájába túrta fejét.
Egy apró ólommal
a tarkójában,
azt álmodta nem feledik el a nevét.

Ez az álom valóra vált.
Majd elmesélem,
ha találkoznék
vele egyszer majd odaát.

„Er spring nicht auf!”
Nyugodjék hát!
Szemfedele
noteszalakú.

A fal tetejéről nézem
máshol, máskor
mások
hogyan verték széjjel.

Átlesek az alig repedésen
s ámulok, bámulok
az árkokon
azokon palló, se híd nem ível.

Úsztak az örömkönnyekben
azok  a polgárok,
akik latrok
voltak államuk szemében.

Most nálunk nem áll meg kezében
a kanál, a vakoló
-ugye, de csuda jó-
akik egy országot kettétépnének.

Leomlott a fal épp huszonöt éve,
ám emléke nem foszló,
nem gomolygó
halovány, szürke füstkéve.

Messziről is láthatná akinek kéne,
de robotoló, mormogó,
megtiport dolgozó,
ha kinyitná sem hinne a szemének.

Megint éjfél múlt
a hajnalba beleharapok,
ha biztatást rögvest nem kapok.
Csak egy impulzust!

Egy löket kell
és nem több, ami helyes irányba
vezeti kezem, ami irkálna
új verseket.

Ami gyártani a pocsékot,
a haszontalan betűhalmazt,
mit elolvasni mind elhalaszt,
ismét venné a fáradtságot.

Aki nem kérdezné
a tollat leejtve,
„Van-e szükség erre?”
de mit érzek levésné.

Tenné csak helyettem,
de nem nélkülem dolgát,
feledve kínzó csúzát,
mind jobban remegve.

Felesen fáradtan megpihen
ölem fészkében aztán
magát törölgetve vár rá,
gyötörnöm mikor támad kedvem.

Persze miként is gondolom,
hogy éppen ezt gondolhatnám
másként ezen a porondon,
ahol sok úrhatnám polgár
a históriát oly magas fokon
ismeri, hogy azért szinte jótáll,
akkor én a megtűrt, szegény rokon
nekik akkor ugyan ne mondjam már,
mennyi matróz vett részt az ostromon,
hány junker állt ellen a Téli Palotánál,
menekült-e Kerenszkij automobilon
és az Auróra lőtt-e egyáltalán.

Lenin tartott-e beszédet a Szmolnijban,
forradalom volt, vagy közönséges államcsíny,
szabad-e hinnem a munkáshatalomban,
vagy átszámolva mensevik volt a bolsevik,
mert senki sem akarta azt valójában?
Mondom, ezekre a kérdésekre itt
sokan jobban tudják a választ nálam,
ám kilencvenhét éve arra még keresik
hogy élhettek sok ezren, talán milliárdan
ebben, amit tagadnak, de ma is létezik
és ha tehetnék még jobban kapaszkodnának,
mert az elesetteknek egyedüli kincs a hit.

Tarsolyom kitömve,
dagad a sok gondtól
és már nem fér bele
turul rovásírásostól.

Nincs helye benne
Árpádok sávjának,
ósdi elméleteknek,
ostoba tanoknak.

Csak egy kis Magyarország,
ami beléfér, de az egyben,
kitörlöm a megosztást
és szépen hajtogatom bele.

Benne lesz minden folyó
erdő, mező, hegy, völgy,
vigyáznom kell, óvnom
baja ne essen már több.

Elég az a sok barom,
kinek cincálni akad kedve,
megfogom s lecsapom
az ezüst tarsolylemezemmel.