Együtt
Szörnyű idők voltak azok. Emberemlékezet óta nem folyt annyi felesleges vér, mint abban a háborúban. Már senki sem emlékezett rá, hogy mióta tartott és arra sem, hogy tulajdonképpen miért tört ki. Az emberek csak gyilkolták egymást ész nélkül, egyre dühödtebben. A rengeteg áldozatot egyik fél sem tudta már pótolni. Már nem voltak parasztok a földeken, nem volt, aki vessen és arasson, nem üzemeltek a gyárak, csak azok, ahol fegyvereket és a muníciót gyártották. Semmi nem működött, semmi nem fejlődött. A tudósok csak abban jeleskedtek, hogy egyre újabb és egyre veszélyesebb pusztító fegyvereket találjanak fel. De így sem bírtak egymással. Reménytelen és értelmetlen küzdelem folyt. Ember embernek farkasa lett.
A fronton egymással szemben lövészárkok hosszú vonala húzódott. Ha valaki egy repülőgépből nézte, olyannak látta, mintha erek hálózták volna be a földet. Ezekben az árkokban emberek éltek, úgy mint a patkányok a csatornákban. Állandó görnyedt testtartásban közlekedtek, és a föld alatt kialakított óvóárkokba menekültek, ha eleredt a bombaeső.
Az egyik sötét napon, az egyik fél rohamra készülődött. Az elcsigázott katonák leellenőrizték fegyvereiket, megigazították felszerelésüket elcsigázott testükön, átadták társuknak legféltettebb tárgyaikat, fotóikat, abban a reményben, ha elesnek a másik, majd eljuttatja a családjuknak. Harci szellem már rég nem lengte be ezt a siralomvölgyet. Az ellenség észlelte a készülődést és felkészült a támadás visszaverésére.
Több helyen egymással egy időben megszólaltak a sípok, majd felharsant az erőtlen, de mégis félelmetes harci kiáltás. A katonák rohanni kezdtek az ellenséges állások felé. Ropogni kezdtek a fegyverek. Tompán robbantak az aknák, fütyülve süvítettek a repeszek, és a távolról belőtt srapnelek.
Hullottak az emberek, a roham lendülete lassan megtört. Ekkor az ellenség ellentámadásra szánta el magát. A támadókból üldözöttek lettek. Egymást és magukat fedezve visszavonulásba kezdtek.
A fiatal lenszőke fiú, akinek ez volt az első bevetése, elvesztette sisakját, így jól be is ütötte a fejét, amikor az egyik bombatölcsérbe esett, amely pont a két ellenséges vonaltól egyenlő távolságra helyezkedett el. Egy pillanatra elveszítette egyensúlyát és ez elég is volt, ahhoz, hogy egy szép homloksebet beszerezzen. A szemére folyó vértől csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy az ellenség a tölcsér széléhez ért. Mozdulatlanná dermedt. Bízott abban, hogy halottnak hiszik, és nem ölik meg. Ekkor egy test zuhant rá. A fiú nem tudta megállni, hogy ne jajduljon fel, de csodák csodájára a rázuhant test nem mozdult meg. Ekkor egy hatalmas robbanás rengette meg a földet. Ezt artikulátlan ordítás követte. Saját állásaikba visszarohanó ellenséges katonák hátát látta. Ezek szerint az övéi megállították, sőt vissza is verték az ellentámadást.
A test az ölében még mindig nem mozdult. A fiú jobban megnézte, és észrevette, hogy egy ellenséges katona. Undorodva rúgta le magáról. Felkapta puskáját, hogy a rátűzött szuronnyal agyonszúrja. Már felemelte fegyverét, amikor a katona kinyitotta szemét és a szemébe nézett. A fiú keze erőtlenül hanyatlott le. A puska csöve a fekvő emberre irányult, de inkább úgy, mint aki védekezni akar, mint sem ölni. A katona nem mozdult, csak szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A fiú lassan lehajolt és anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szemét az ellenségről, magához vette annak fegyverét. Látta, hogy az teljesen tönkrement, így a földre hajította. A fekvő ember szemét a szemébe fúrta. A fiú ezt nem bírta elviselni, eldöntötte, hogy megöli az ellenséget. Puskáját célzásra emelte. De azok a szemek. Elviselhetetlenek voltak. Könyörögtek, segítséget kértek. A fiú túl akart lenni rajta. Még nem ölt embert. Behunyta szemét és meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg elcsattant, de lövés nem dördült. Lassan kinyitotta szemét, és látta, hogy a másik még mindig könyörög, követelőzik a szemével. Elfogyott a lőszere. Persze, hogy is lehetett ilyen ostoba. Már a roham elején ellőtte őket. Csak állt, mint akit villám sújtott agyon. Hirtelen zokogásban tört ki, de olyan mélyről tört fel belőle, mint a Föld méhéből a magma a vulkánkitörésnél. Rádöbbent, mit tett majdnem. Nagyon szégyellte magát. A háború előtt orvos akart lenni. Embereket akart megmenteni, és most majdnem ölt. Nem lehet tudni meddig bőgött, de mikor lecsillapodott, azt vette észre, hogy a másik nyöszörögni kezdett. Sérülést látott a sisakján, leoldotta hát, hogy megvizsgálja a másik fejét. Szerencséje volt, a repesz jó szögben kapta el a sisakot, így az nem szakadt át. Az a másik is csak jól beütötte a fejét. Meglazította a fekvő nyakánál a zubbonyt. Az hálásan pillantott rá. A szeméből eltűnt a félelem. A fiú a kulacsából vizet locsolt az arcára. Ettől kicsit jobban lett. Néhány perc múlva a másik feltápászkodott, és megszólalt. A fiú egy szót sem értett belőle. Egyébként is folyton az járt a fejében, hogy kerülhetne vissza az övéihez. A másik a szájára mutatott, majd a kenyeres zsákja felé nyúlt lassan. A fiú egy pillanatra megbánta, hogy kiadta a kezéből a puskáját, hisz azon még mindig ott díszelgett a szurony. De mire igazán megijedhetett volna, egy darab kenyér volt az orra előtt. Az ellenség enni adott. Mohón beleharapott. Úgy érezte ilyen finomat még soha nem evett. Nála egy falat ennivaló nem volt, a másiknál pedig egy korty ital sem, mert a kulacsa kilyukadt. Átnyújtotta hát a sajátját. Az ellenség lassan kortyolta a poshadt vizet. Magára erőltetett egy mosolyt, amit a másik viszonzott. A fiú vérző homlokára mutatott, majd az oldaltáskájára festett keresztre mutatott. A fiú ezt észre sem vette. Az ellenség szanitéc volt. Kötszert vett elő, és bekötötte a sebét. A fiú úgy érezte, hogy hazaért. Megmagyarázhatatlan érzések kerítették hatalmukba. Ugyanaz a jó érzés hatotta a belsőjét, amit az orvosi egyetemen érzett, ahova azért ment, hogy segíthessen. De a háború miatt megszakadtak a tanulmányai. Érezte, ebben az emberben bízhat. És ekkor már ember volt, akinek ugyan egy szavát sem értette, és nem ellenség.
Este tüzérségi tűz kezdődött. A tölcsérből még az orruk hegyét sem dughatták ki. Teltek, múltak a percek, az órák, egy nap, két nap, örökkévalóság. Közben megmutogatták egymásnak fotóikat a családjukról, kézzel- lábbal elmesélték egymásnak, hogy voltaképpen kicsodák is ők.
Egy idő múlva már nem volt mit enniük és inniuk. Ki kellett jutniuk. Szavak nélkül kommunikáltak, mégis megértették egymást. Talán egyszerre villant be mindkettőjüknek ugyanaz a gondolat. Mindketten tudták mit kell tenniük. Azt is tudták, hogy mivel járhat az, ha bármelyik fél katonái rájuk találnak. Az, az egyikük biztos halálát jelenti, ha reflexből cselekednek, de ha néhány másodpercnyi időt nyerhetnek, akkor van esély.
A tüzérségi tűzet beszüntették, ez volt a biztos jele annak, hogy támadás készül. De vajon ki fog támadni. Óráknak tűntek a percek. Kétségbeesve, és egymást, na és persze magukat féltve néztek egymásra. Közelebb kuporodtak egymáshoz. Olyanok voltak, mint két bajtárs, vagy inkább, mint két testvér. Mindketten érezték, hogy mióta megszülettek, nem volt még ennyire fontos egy másik ember személye. Itt is tulajdonképpen egy újjászületés vette kezdetét. Aztán átölelték egymást, mintha így akarnának erőt adni egymásnak. Némán várták a sípszót. A fiú oldalán szólalt meg. A lövések és az ordítás egyre közeledett az árokhoz. Átrohantak felettük. Itt volt az idő. A szanitéc szorosan a fiú hátára tapadt, a fiú pedig minél nagyobb testfelületét mutatva megindult az övéi felé. Ekkor tompa ütést érzett a mellkasában. Lassan kezdett összecsúszni. Ott a senki-földjén. A szanitéc a fiút a hátára véve rohanni kezdett az állások felé.
Mikor a fiú kinyitotta a szemét a szanitécet látta az ágya mellett, aki mosolygott rá. A reflexek túl jól működtek a bajtársainál, és amikor a testével a szanitécet, az „ellenséges katonát” védve kilépett a tölcsér szélére, véletlenül rálőttek. Társai elmesélték, hogy a szanitéc milyen bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy a fiút a számára ellenséges állások felé vonszolta. De ezzel megmentette az életét, úgy ahogy azt a fiú is akarta tenni, pusztán az egyenruhája színével.
A szanitécet hadifogollyá nyilvánították, de szabadon látogathatta a fiút. Egy nap azonban a szokott időben nem jött többé. Fogolycsere keretében visszatérhetett övéihez. Amikor a fiú ezt megtudta, könnybe lábadt a szeme. Könnyein át, észrevett egy keresztet a feje felett. Kitörölte a nedvességet a szeméből és akkor látta csak, hogy a szanitéc oldaltáskája volt az.
A fronton egymással szemben lövészárkok hosszú vonala húzódott. Ha valaki egy repülőgépből nézte, olyannak látta, mintha erek hálózták volna be a földet. Ezekben az árkokban emberek éltek, úgy mint a patkányok a csatornákban. Állandó görnyedt testtartásban közlekedtek, és a föld alatt kialakított óvóárkokba menekültek, ha eleredt a bombaeső.
Az egyik sötét napon, az egyik fél rohamra készülődött. Az elcsigázott katonák leellenőrizték fegyvereiket, megigazították felszerelésüket elcsigázott testükön, átadták társuknak legféltettebb tárgyaikat, fotóikat, abban a reményben, ha elesnek a másik, majd eljuttatja a családjuknak. Harci szellem már rég nem lengte be ezt a siralomvölgyet. Az ellenség észlelte a készülődést és felkészült a támadás visszaverésére.
Több helyen egymással egy időben megszólaltak a sípok, majd felharsant az erőtlen, de mégis félelmetes harci kiáltás. A katonák rohanni kezdtek az ellenséges állások felé. Ropogni kezdtek a fegyverek. Tompán robbantak az aknák, fütyülve süvítettek a repeszek, és a távolról belőtt srapnelek.
Hullottak az emberek, a roham lendülete lassan megtört. Ekkor az ellenség ellentámadásra szánta el magát. A támadókból üldözöttek lettek. Egymást és magukat fedezve visszavonulásba kezdtek.
A fiatal lenszőke fiú, akinek ez volt az első bevetése, elvesztette sisakját, így jól be is ütötte a fejét, amikor az egyik bombatölcsérbe esett, amely pont a két ellenséges vonaltól egyenlő távolságra helyezkedett el. Egy pillanatra elveszítette egyensúlyát és ez elég is volt, ahhoz, hogy egy szép homloksebet beszerezzen. A szemére folyó vértől csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy az ellenség a tölcsér széléhez ért. Mozdulatlanná dermedt. Bízott abban, hogy halottnak hiszik, és nem ölik meg. Ekkor egy test zuhant rá. A fiú nem tudta megállni, hogy ne jajduljon fel, de csodák csodájára a rázuhant test nem mozdult meg. Ekkor egy hatalmas robbanás rengette meg a földet. Ezt artikulátlan ordítás követte. Saját állásaikba visszarohanó ellenséges katonák hátát látta. Ezek szerint az övéi megállították, sőt vissza is verték az ellentámadást.
A test az ölében még mindig nem mozdult. A fiú jobban megnézte, és észrevette, hogy egy ellenséges katona. Undorodva rúgta le magáról. Felkapta puskáját, hogy a rátűzött szuronnyal agyonszúrja. Már felemelte fegyverét, amikor a katona kinyitotta szemét és a szemébe nézett. A fiú keze erőtlenül hanyatlott le. A puska csöve a fekvő emberre irányult, de inkább úgy, mint aki védekezni akar, mint sem ölni. A katona nem mozdult, csak szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A fiú lassan lehajolt és anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna szemét az ellenségről, magához vette annak fegyverét. Látta, hogy az teljesen tönkrement, így a földre hajította. A fekvő ember szemét a szemébe fúrta. A fiú ezt nem bírta elviselni, eldöntötte, hogy megöli az ellenséget. Puskáját célzásra emelte. De azok a szemek. Elviselhetetlenek voltak. Könyörögtek, segítséget kértek. A fiú túl akart lenni rajta. Még nem ölt embert. Behunyta szemét és meghúzta a ravaszt. Az ütőszeg elcsattant, de lövés nem dördült. Lassan kinyitotta szemét, és látta, hogy a másik még mindig könyörög, követelőzik a szemével. Elfogyott a lőszere. Persze, hogy is lehetett ilyen ostoba. Már a roham elején ellőtte őket. Csak állt, mint akit villám sújtott agyon. Hirtelen zokogásban tört ki, de olyan mélyről tört fel belőle, mint a Föld méhéből a magma a vulkánkitörésnél. Rádöbbent, mit tett majdnem. Nagyon szégyellte magát. A háború előtt orvos akart lenni. Embereket akart megmenteni, és most majdnem ölt. Nem lehet tudni meddig bőgött, de mikor lecsillapodott, azt vette észre, hogy a másik nyöszörögni kezdett. Sérülést látott a sisakján, leoldotta hát, hogy megvizsgálja a másik fejét. Szerencséje volt, a repesz jó szögben kapta el a sisakot, így az nem szakadt át. Az a másik is csak jól beütötte a fejét. Meglazította a fekvő nyakánál a zubbonyt. Az hálásan pillantott rá. A szeméből eltűnt a félelem. A fiú a kulacsából vizet locsolt az arcára. Ettől kicsit jobban lett. Néhány perc múlva a másik feltápászkodott, és megszólalt. A fiú egy szót sem értett belőle. Egyébként is folyton az járt a fejében, hogy kerülhetne vissza az övéihez. A másik a szájára mutatott, majd a kenyeres zsákja felé nyúlt lassan. A fiú egy pillanatra megbánta, hogy kiadta a kezéből a puskáját, hisz azon még mindig ott díszelgett a szurony. De mire igazán megijedhetett volna, egy darab kenyér volt az orra előtt. Az ellenség enni adott. Mohón beleharapott. Úgy érezte ilyen finomat még soha nem evett. Nála egy falat ennivaló nem volt, a másiknál pedig egy korty ital sem, mert a kulacsa kilyukadt. Átnyújtotta hát a sajátját. Az ellenség lassan kortyolta a poshadt vizet. Magára erőltetett egy mosolyt, amit a másik viszonzott. A fiú vérző homlokára mutatott, majd az oldaltáskájára festett keresztre mutatott. A fiú ezt észre sem vette. Az ellenség szanitéc volt. Kötszert vett elő, és bekötötte a sebét. A fiú úgy érezte, hogy hazaért. Megmagyarázhatatlan érzések kerítették hatalmukba. Ugyanaz a jó érzés hatotta a belsőjét, amit az orvosi egyetemen érzett, ahova azért ment, hogy segíthessen. De a háború miatt megszakadtak a tanulmányai. Érezte, ebben az emberben bízhat. És ekkor már ember volt, akinek ugyan egy szavát sem értette, és nem ellenség.
Este tüzérségi tűz kezdődött. A tölcsérből még az orruk hegyét sem dughatták ki. Teltek, múltak a percek, az órák, egy nap, két nap, örökkévalóság. Közben megmutogatták egymásnak fotóikat a családjukról, kézzel- lábbal elmesélték egymásnak, hogy voltaképpen kicsodák is ők.
Egy idő múlva már nem volt mit enniük és inniuk. Ki kellett jutniuk. Szavak nélkül kommunikáltak, mégis megértették egymást. Talán egyszerre villant be mindkettőjüknek ugyanaz a gondolat. Mindketten tudták mit kell tenniük. Azt is tudták, hogy mivel járhat az, ha bármelyik fél katonái rájuk találnak. Az, az egyikük biztos halálát jelenti, ha reflexből cselekednek, de ha néhány másodpercnyi időt nyerhetnek, akkor van esély.
A tüzérségi tűzet beszüntették, ez volt a biztos jele annak, hogy támadás készül. De vajon ki fog támadni. Óráknak tűntek a percek. Kétségbeesve, és egymást, na és persze magukat féltve néztek egymásra. Közelebb kuporodtak egymáshoz. Olyanok voltak, mint két bajtárs, vagy inkább, mint két testvér. Mindketten érezték, hogy mióta megszülettek, nem volt még ennyire fontos egy másik ember személye. Itt is tulajdonképpen egy újjászületés vette kezdetét. Aztán átölelték egymást, mintha így akarnának erőt adni egymásnak. Némán várták a sípszót. A fiú oldalán szólalt meg. A lövések és az ordítás egyre közeledett az árokhoz. Átrohantak felettük. Itt volt az idő. A szanitéc szorosan a fiú hátára tapadt, a fiú pedig minél nagyobb testfelületét mutatva megindult az övéi felé. Ekkor tompa ütést érzett a mellkasában. Lassan kezdett összecsúszni. Ott a senki-földjén. A szanitéc a fiút a hátára véve rohanni kezdett az állások felé.
Mikor a fiú kinyitotta a szemét a szanitécet látta az ágya mellett, aki mosolygott rá. A reflexek túl jól működtek a bajtársainál, és amikor a testével a szanitécet, az „ellenséges katonát” védve kilépett a tölcsér szélére, véletlenül rálőttek. Társai elmesélték, hogy a szanitéc milyen bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy a fiút a számára ellenséges állások felé vonszolta. De ezzel megmentette az életét, úgy ahogy azt a fiú is akarta tenni, pusztán az egyenruhája színével.
A szanitécet hadifogollyá nyilvánították, de szabadon látogathatta a fiút. Egy nap azonban a szokott időben nem jött többé. Fogolycsere keretében visszatérhetett övéihez. Amikor a fiú ezt megtudta, könnybe lábadt a szeme. Könnyein át, észrevett egy keresztet a feje felett. Kitörölte a nedvességet a szeméből és akkor látta csak, hogy a szanitéc oldaltáskája volt az.
