Az ember, aki ráért
Pista nem szeretett sietni. Meg is mondta: „- Én nem szeretek sietni, kapkodni.”
Ezek érvek ellen élő ember semmilyen elfogadható és Pista számára értelmezhető kifogást emelni nem képes.
Csak bámulja őt, talán csodálja is – a cirkuszban is a bohóc kapja a legnagyobb tapsot – majd köp egyet a két lába közé és folytatja mindennapos kapkodó hangyaéletét.
Pista ezzel szemben a bölcsesség – tágabb értelemben az erő – birtokában statikus álláspontra helyezkedve neveti a hemzsegő, kapkodó embertársait, akik a maguk, vagy családjuk boldogulása érdekében igyekeznek minél többet beleszorítani egy napba. Ez több-kevesebb sikerrel össze is jön, de inkább nem.
Pista elégedett sorsával, lehetőségeivel, felesége megbékélt fogyatékosságaival. Tutyimutyissága, használhatatlansága fémjelezte családi életének minden egyes napját, minden megmozdulását burleszkbe illő motívumok ékítették. Természetesen ez őt egyáltalán nem zavarta, mivel egyrészt nem volt róla tudomása, mi is az a burleszk, másrészt csak a háta mögött nevették ki családtagjai, akkor viszont harsányan. Hiába, hálátlan a világ.
Órákat töltött a buszra várva, a vasútállmásokon, orvosi rendelőkben, áruházakban. Képtelen volt a modern technikát a szolgálatába állítani és még tévedésből sem intézett semmit kényelmesen és gyorsan telefonon, vagy az internet segítségével. Ezzel szemben a rászakadó időt igyekezett egyáltalán nem kihasználni. A várakozással teli órákat tartalommal nem töltötte ki, bár sóhajtozásai és önmagával folytatott hangos monológjai egyfajta performance-ként is értelmezhetőek voltak.
Mégsem hajlok arra, hogy ebbéli teljesítményét valamiféle műalkotásként legyek hajlandó figyelembe venni, értelmezni.
Figyelve tétova, megszállottakra jellemző járkálását, hallgatva összefüggéstelen levezetéseit, felvetéseit, kezdett bennem kialakulni az az érzés, hogy komplett idióta. Sok hülyével találkoztam már, de egészen egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a saját szememnek és fülemnek, mert bár sokat tapasztalt gazfickó vagyok, ilyen mértékű és gyorsaságú leépüléssel még az életben nem találkoztam. Talán érdemes lett volna hamarabb ismeretséget kötni vele. Már biztosan szabadulnék mostanra.
Pista nem szeretett sietni. Nem derült ki mit szeretett, de érezni véltem, hogy szeret más agyára menni, szeret haszontalan ballasztként lebegni az élet óceánján hánykolódó kényszerleszállást végrehajtó léghajó horgonyként üzemelő és ebből következően az utazók életét kifejezetten veszélyeztető gyilkos teherként.
Az ilyen magvas gondolatok és mély érzések közlésénél én sem szeretek sietni, de azért sajnálom az elvesztegetett időt, amit egy ilyen különleges ember – humanoid – ábrázolására fecsérlek.
Pista nem szeretett sietni. Nem is volt korai magömlése, viszont volt egy néger és egy sárga gyermeke.
Ő maga fehér, de ez senkit ne tévesszen meg, mert ugye keresztény és neki ez is belefért a felebaráti szeretetbe.
Nem szeretett sietni, ezért élete 45 évéből nem élt csak húszat, mármint ha az élményeket vesszük alapul.
Sorra lekéste gyermekei (!) születését, saját diplomakiosztóját. A színházi előadásokra, koncertekre – ha kedve szottyant ilyet látogatni – pontosan elkésve érkezett.
Munkahelyére később érkezett és még később ment haza. A karácsonyi ajándékot húsvétkor adta oda, a húsvétit pedig karácsonykor. Az ünnepi terítőket le sem szedték egész évben, így gyakorlatilag ünnepi feeling uralkodott szerény hajlékában.
Aztán egy szép napon, ahogy minden halandó életében egyszer elérkezett a pillanat, hogy itt hagyja e földi árnyékvilágot.
A halált 10 haszontalan évvel várakoztatta meg, amit ő úgy fogott fel, hogy megnyerte, a halál pedig úgy, hogy addig sincs dolga ezzel az alakkal és végre két kaszálás közben kipihenheti magát. Pista mosolygott nem létező bajsza alatt és továbbra sem töltötte ki tartalommal szürke életét.
Minden jónak vége szakad egyszer, hátha még Pista életéről van szó.
Egyik reggel nem kelt fel és egészen úgy tett, mint aki nem él. Ez az alakítása volt a legsikeresebb, de ez nem véletlen, hiszen a halál volt a rendezője.
Csak feküdt ott csendben az ágyban, arcán ugyanaz a bárgyú vigyor, amivel olyan fölényesen nézte le az embereket. Erre ugyan semmilyen alapja nem volt, de ez őt soha nem zavarta.
Mesélik, hogy ilyen botrányra emberemlékezet óta nem volt példa. Porhüvelyének búcsúztatására összegyűlt gyászolók már éppen szétoszlani igyekeztek , amikor megérkezett a ravatalozóba. Cipője hanyagul volt bekötve és az öltönye háta is szétnyílt rajta. Erről egyébként az öltöztető tehetett, mivel egy biztosítótűvel sem igyekezett a szétvágott ruhadarabot rögzíteni.
Sírjának betemetése után még az éj leszálltáig kaparta puszta kézzel a földet, hogy végre átmeneti végső nyughelyére kerülhessen.
A temető környékén lakók azóta felfigyeltek egy alakra, aki hajnalban a sírok között kószált, de a kihívott rendőrök nem találtak egyetlen alkalommal sem senkit.
Ezek érvek ellen élő ember semmilyen elfogadható és Pista számára értelmezhető kifogást emelni nem képes.
Csak bámulja őt, talán csodálja is – a cirkuszban is a bohóc kapja a legnagyobb tapsot – majd köp egyet a két lába közé és folytatja mindennapos kapkodó hangyaéletét.
Pista ezzel szemben a bölcsesség – tágabb értelemben az erő – birtokában statikus álláspontra helyezkedve neveti a hemzsegő, kapkodó embertársait, akik a maguk, vagy családjuk boldogulása érdekében igyekeznek minél többet beleszorítani egy napba. Ez több-kevesebb sikerrel össze is jön, de inkább nem.
Pista elégedett sorsával, lehetőségeivel, felesége megbékélt fogyatékosságaival. Tutyimutyissága, használhatatlansága fémjelezte családi életének minden egyes napját, minden megmozdulását burleszkbe illő motívumok ékítették. Természetesen ez őt egyáltalán nem zavarta, mivel egyrészt nem volt róla tudomása, mi is az a burleszk, másrészt csak a háta mögött nevették ki családtagjai, akkor viszont harsányan. Hiába, hálátlan a világ.
Órákat töltött a buszra várva, a vasútállmásokon, orvosi rendelőkben, áruházakban. Képtelen volt a modern technikát a szolgálatába állítani és még tévedésből sem intézett semmit kényelmesen és gyorsan telefonon, vagy az internet segítségével. Ezzel szemben a rászakadó időt igyekezett egyáltalán nem kihasználni. A várakozással teli órákat tartalommal nem töltötte ki, bár sóhajtozásai és önmagával folytatott hangos monológjai egyfajta performance-ként is értelmezhetőek voltak.
Mégsem hajlok arra, hogy ebbéli teljesítményét valamiféle műalkotásként legyek hajlandó figyelembe venni, értelmezni.
Figyelve tétova, megszállottakra jellemző járkálását, hallgatva összefüggéstelen levezetéseit, felvetéseit, kezdett bennem kialakulni az az érzés, hogy komplett idióta. Sok hülyével találkoztam már, de egészen egyszerűen nem voltam hajlandó hinni a saját szememnek és fülemnek, mert bár sokat tapasztalt gazfickó vagyok, ilyen mértékű és gyorsaságú leépüléssel még az életben nem találkoztam. Talán érdemes lett volna hamarabb ismeretséget kötni vele. Már biztosan szabadulnék mostanra.
Pista nem szeretett sietni. Nem derült ki mit szeretett, de érezni véltem, hogy szeret más agyára menni, szeret haszontalan ballasztként lebegni az élet óceánján hánykolódó kényszerleszállást végrehajtó léghajó horgonyként üzemelő és ebből következően az utazók életét kifejezetten veszélyeztető gyilkos teherként.
Az ilyen magvas gondolatok és mély érzések közlésénél én sem szeretek sietni, de azért sajnálom az elvesztegetett időt, amit egy ilyen különleges ember – humanoid – ábrázolására fecsérlek.
Pista nem szeretett sietni. Nem is volt korai magömlése, viszont volt egy néger és egy sárga gyermeke.
Ő maga fehér, de ez senkit ne tévesszen meg, mert ugye keresztény és neki ez is belefért a felebaráti szeretetbe.
Nem szeretett sietni, ezért élete 45 évéből nem élt csak húszat, mármint ha az élményeket vesszük alapul.
Sorra lekéste gyermekei (!) születését, saját diplomakiosztóját. A színházi előadásokra, koncertekre – ha kedve szottyant ilyet látogatni – pontosan elkésve érkezett.
Munkahelyére később érkezett és még később ment haza. A karácsonyi ajándékot húsvétkor adta oda, a húsvétit pedig karácsonykor. Az ünnepi terítőket le sem szedték egész évben, így gyakorlatilag ünnepi feeling uralkodott szerény hajlékában.
Aztán egy szép napon, ahogy minden halandó életében egyszer elérkezett a pillanat, hogy itt hagyja e földi árnyékvilágot.
A halált 10 haszontalan évvel várakoztatta meg, amit ő úgy fogott fel, hogy megnyerte, a halál pedig úgy, hogy addig sincs dolga ezzel az alakkal és végre két kaszálás közben kipihenheti magát. Pista mosolygott nem létező bajsza alatt és továbbra sem töltötte ki tartalommal szürke életét.
Minden jónak vége szakad egyszer, hátha még Pista életéről van szó.
Egyik reggel nem kelt fel és egészen úgy tett, mint aki nem él. Ez az alakítása volt a legsikeresebb, de ez nem véletlen, hiszen a halál volt a rendezője.
Csak feküdt ott csendben az ágyban, arcán ugyanaz a bárgyú vigyor, amivel olyan fölényesen nézte le az embereket. Erre ugyan semmilyen alapja nem volt, de ez őt soha nem zavarta.
Mesélik, hogy ilyen botrányra emberemlékezet óta nem volt példa. Porhüvelyének búcsúztatására összegyűlt gyászolók már éppen szétoszlani igyekeztek , amikor megérkezett a ravatalozóba. Cipője hanyagul volt bekötve és az öltönye háta is szétnyílt rajta. Erről egyébként az öltöztető tehetett, mivel egy biztosítótűvel sem igyekezett a szétvágott ruhadarabot rögzíteni.
Sírjának betemetése után még az éj leszálltáig kaparta puszta kézzel a földet, hogy végre átmeneti végső nyughelyére kerülhessen.
A temető környékén lakók azóta felfigyeltek egy alakra, aki hajnalban a sírok között kószált, de a kihívott rendőrök nem találtak egyetlen alkalommal sem senkit.
