A meg nem értett tehetség
Élt egyszer az Óperenciás tengeren túl egy tollforgató. Szerencsétlenségére tehetségének még a körvonalait sem látta, vagy nem akarta észrevenni a mélyen tisztelt publikum. (Talán fura "publikálni" az olvasóközösséget, ha nem a cirkusz világában gondolkodunk, de ez is példázza hősünk teljes és javíthatatlan érzéketlenségét a művészetekhez, kiváltképp az irodalomhoz.)
A legjobban akkor járt volna, ha nem fogott volna a kezébe tollat, vagy nem ült volna le a gépe elé, hogy haszontalan és zavaros, nehezen érthető firkálmányaival beszennyezzen egy szép fehér ívet. De hajlíthatatlan gerillastílusa egy pillanatra sem engedte pihenni. Neki egészen egyszerűen alkotnia kellett. A lakása valamennyi helyiségében, de legfőképp az íróasztalánál. Az egyéb eldugott, rejtett kamraszerű helyiségekben végzett alkotó tevékenységéről sem fényképes, sem írásos emlékeink nem maradtak fenn, de talán a munkásságának ez a vonulatát nem is baj, ha örök homály fedi.
Mint már említettem kíméletlen harcos volt, nem könyörült a szűziesen tiszta papírlapnak és mindenféle ostobasággal vetette tele. Néha a nagy lendületében még az íróasztalt is végigszántotta tollával, de ez külön szerencse, mivel így a kiömlött tinta nem ment pocsékba, azt a kis csatorna az utolsó csöppig az ölébe vezette.
Írásait kézbe sem vették, vagy ha igen, azért, hogy az alfelükkel olvassak el. Tüzelni, a szemeteskukába alátétnek, reá krumplit pucolni még alkalmasnak találták, de egyetlen sort sem olvastak tőle, belőle. Pedig de nagy örömet okoztak volna őkelmének...!
Pedig szerencsétlen írt szakadatlan. Próbálgatta a műfajokat, hogy kiteljesedhessék, hogy megtalálja mivel tudná a leginkább a mondanivalóját közvetíteni.
Sőt, hogy finomítsa stílusát, nagy költők írók verseit nyálazta minden este. Írói, költői kurzusokra iratkozott be és szabadegyetemeket látogatott, de mindhiába. A közönség kirekesztette, pontosabban tudomást sem vettek róla. (Igaz arról sem vettek tudomást, hogy már két éve nem kell súlyadót fizetniük, de az önkormányzat bezsebelte az "eltévedt" összegeket.)
Nem vásárolták a kínkeservesen kiadott könyveit, legfeljebb egyet-kettőt, mert olcsóbb volt, mintha asztalost hívtak volna, hogy megigazítsa az asztal lábát. Még folyóiratot is készített, amiben több kép volt, mint szöveg, hátha így megszeretteti az olvasást. De folyton falakba ütközött.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy belegondoljuk magunkat a helyzetébe és mi is nagyon elkeseredjünk a mellőzöttség miatt.
Egyik nap azonban egy érdekes dologra lett figyelmes. Ha felemelte a bal ezét és megnyomta a jobb szemét a hüvelykujjával, abbamaradt a csuklása. Pontosabban még egy különlegességet vett észre: vándorcirkusz érkezett a városba, de az igazán kódi-s fajtából.
Plakátjukon nem szerepeltek színes rajzok oroszlánokról, elefántokról, mert nem volt pénzük kifizetni a grafikust, vagy plakátfestőt, ha így jobban tetszik. Csak szöveg volt rajta. Szép nagy betűk és vastag számok.
A polgárok pedig csak álltak a plakátok előtt és bámulták őket. Tanácstalanul összesugdostak, de el nem tudták képzelni miről is adott hírt a falragasz.
Teltek múltak a napok és a cirkuszigazgató egyre csak őszült és hullott a haja. Vendég alig-alig akadt, aki betért volna az előadásra. Pedig már olyan akciókat is bevezettek, hogy egyet fizet hármat kap + koszt + kvártély. Ja és vattacukor. Ezt is szépen kiplakátolták, pontosabban a kiegészítő szöveget ráragasztották az eredeti cirkuszi plakátra. De a nézőszám egy fikarcnyit sem emelkedett.
Ekkor derült ki, hogy a városban írónkon kívül senki nem tudott olvasni.
A legjobban akkor járt volna, ha nem fogott volna a kezébe tollat, vagy nem ült volna le a gépe elé, hogy haszontalan és zavaros, nehezen érthető firkálmányaival beszennyezzen egy szép fehér ívet. De hajlíthatatlan gerillastílusa egy pillanatra sem engedte pihenni. Neki egészen egyszerűen alkotnia kellett. A lakása valamennyi helyiségében, de legfőképp az íróasztalánál. Az egyéb eldugott, rejtett kamraszerű helyiségekben végzett alkotó tevékenységéről sem fényképes, sem írásos emlékeink nem maradtak fenn, de talán a munkásságának ez a vonulatát nem is baj, ha örök homály fedi.
Mint már említettem kíméletlen harcos volt, nem könyörült a szűziesen tiszta papírlapnak és mindenféle ostobasággal vetette tele. Néha a nagy lendületében még az íróasztalt is végigszántotta tollával, de ez külön szerencse, mivel így a kiömlött tinta nem ment pocsékba, azt a kis csatorna az utolsó csöppig az ölébe vezette.
Írásait kézbe sem vették, vagy ha igen, azért, hogy az alfelükkel olvassak el. Tüzelni, a szemeteskukába alátétnek, reá krumplit pucolni még alkalmasnak találták, de egyetlen sort sem olvastak tőle, belőle. Pedig de nagy örömet okoztak volna őkelmének...!
Pedig szerencsétlen írt szakadatlan. Próbálgatta a műfajokat, hogy kiteljesedhessék, hogy megtalálja mivel tudná a leginkább a mondanivalóját közvetíteni.
Sőt, hogy finomítsa stílusát, nagy költők írók verseit nyálazta minden este. Írói, költői kurzusokra iratkozott be és szabadegyetemeket látogatott, de mindhiába. A közönség kirekesztette, pontosabban tudomást sem vettek róla. (Igaz arról sem vettek tudomást, hogy már két éve nem kell súlyadót fizetniük, de az önkormányzat bezsebelte az "eltévedt" összegeket.)
Nem vásárolták a kínkeservesen kiadott könyveit, legfeljebb egyet-kettőt, mert olcsóbb volt, mintha asztalost hívtak volna, hogy megigazítsa az asztal lábát. Még folyóiratot is készített, amiben több kép volt, mint szöveg, hátha így megszeretteti az olvasást. De folyton falakba ütközött.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy belegondoljuk magunkat a helyzetébe és mi is nagyon elkeseredjünk a mellőzöttség miatt.
Egyik nap azonban egy érdekes dologra lett figyelmes. Ha felemelte a bal ezét és megnyomta a jobb szemét a hüvelykujjával, abbamaradt a csuklása. Pontosabban még egy különlegességet vett észre: vándorcirkusz érkezett a városba, de az igazán kódi-s fajtából.
Plakátjukon nem szerepeltek színes rajzok oroszlánokról, elefántokról, mert nem volt pénzük kifizetni a grafikust, vagy plakátfestőt, ha így jobban tetszik. Csak szöveg volt rajta. Szép nagy betűk és vastag számok.
A polgárok pedig csak álltak a plakátok előtt és bámulták őket. Tanácstalanul összesugdostak, de el nem tudták képzelni miről is adott hírt a falragasz.
Teltek múltak a napok és a cirkuszigazgató egyre csak őszült és hullott a haja. Vendég alig-alig akadt, aki betért volna az előadásra. Pedig már olyan akciókat is bevezettek, hogy egyet fizet hármat kap + koszt + kvártély. Ja és vattacukor. Ezt is szépen kiplakátolták, pontosabban a kiegészítő szöveget ráragasztották az eredeti cirkuszi plakátra. De a nézőszám egy fikarcnyit sem emelkedett.
Ekkor derült ki, hogy a városban írónkon kívül senki nem tudott olvasni.
