Vérvétel
Előző este nem jött álom a szemére. Ezerszer átesett már ezen a rutineljáráson, mégsem érezte elhanyagolható és főleg nem mellőzhető kellemetlenségnek. Pedig semmi más dolga nincs az embernek, mint az, hogy mellőzi a reggelit. Utána már vígan ehet, csak “addig” nem.
Annyira tartott tőle, hogy rossz eredményt produkál, hogy már vacsorázni sem mert. Korgó gyomorral csusszant be a paplan alá, de a megváltó álom csak hajnalban nyálazta le a szemeit.
Reggel ébresztőóra nélkül kelt. Maga sem tudta eldönteni, hogy az éhségtől, a hidegtől, vagy a reá váró viszontagságoktól reszket annyira. Lassan, komótosan húzta fel gondosan kikészített ruhadarabjait, amelyeket még előző délután alaposan átvasalt. Megborotválkozott és bőségesen zúdított az arcára, nyakára kölniből is. Egy pillanatra felszisszent, aztán elcsendesedett, mert a hideg legpuhább bőrfelületét kellően érzéketlenné tette.
A buszon nem volt ülőhely, de annak felismerése, hogy állóhely is alig akadt nem vigasztalta meg különösebben. Törekedett arra, hogy az ajtótól messzebb álljon meg, mert félő volt, hogy egy hirtelen fékezésnél erőtlen karjaival nem tud megkapaszkodni és a lépcsőkön alaposan összetörné magát. Már nem engedheti meg magának ezt a fényűzést. Soha nem akart ilyen luxust, mégis biztosították a számára. Hozzászokott már a hosszú, a nagyon hosszú álláshoz, a 3 napon és négy éjszakán át álláshoz, a vízhiányhoz, az oszló hullák édeskés “kipárolgásához”, a kübliként használt és kiborult vödrök undorító bűzéhez. Nem volt ismeretlen, de megnyugtató sem a hozzá préselődő testek terhe. Átszállás után némileg ritkult a tömeg, még ülőhely is akadt, de arra a kis időre már nem tette le magát. A vonaton fekvőhely is volt, de általában azt azok foglalták el, akik örök álomba zuhantak.
A kórház egészét tekintve, különösebb átalakítások nélkül alkalmas lett volna egy világháborús film leforgatására. Magában el is mosolyodott egy pillanatra, hiszen nem elég, hogy az épületek falai nem voltak újrafestve az utóbbi negyven évben, a portás sem kapott újabb védőruhát, amennyiben a barna “műhelyfőnök” köpeny ebbe a kategóriába volt sorolható.
Az első emeleti lengőajtón kívülre ért a sor vége. Idősek és még idősebbek, alkarjukon a ruha ujját feltűrve, személyi igazolványt és beutalót markolva álltak némán és büdösen. Utoljára valamelyik holokausztot feldolgozó filmben látott hasonló jelenetet, amikor a gettóban összeírásra várakozó zsidók az életüket remélték a magasba emelt Blauschein-jüktől. Ilyen “Blauschein”, volt a “Weißschein”, a számtalan titok nyitját magában hordozó beutaló, amin felsorolt vizsgálatokra csak pozitív, pontosabban negatív válaszokat vártak a betegek és a leendő betegek.
Sajnos ismerős volt már a belsőbb traktusokban is,amennyiben a mautthauseni gázkamra méretű “vizsgálati helyiséget” egyáltalán rendelőnek lehetett nevezni. A falai csempézettek voltak, mint ott, ugyanúgy le volt verve a vakolat, mint ott, ugyanúgy annyi embert zsúfoltak össze, amennyit csak lehetett, hogy levegőt se kapjanak, hogy tapossák és lökdössék egymást, hogy azt kívánják, bár a többi a világon sem lenne, csak ők, de ők mindenek felett. És nem a kórház-gázkamra, nem az asszisztencia - Aufseherinek váltak ellenségessé, leküzdhetetlen akadállyá, hanem a másik, az öreg,”...aki már élt eleget, mit akar még itt…” a nő, aki “...ez is inkább a piacra ment volna elébb…”, a fiatal, aki “... taknyos, mit játssza itt a beteget? Hipochonder…”.Látta nyílni az ajtót és kilépni egy fehér köpenyes alakot kezében vizeletes poharakkal teli tálcával. Mintha a világ legfinomabb pezsgőjét készülne szétosztani a tisztelt látogatók között, akik személyes megjelenésükkel emelték a rendezvény fényét.
Türelmet hazudott magának, de már alig bírt a lábán maradni. Az izmok nem teljesítették agya parancsait. Az ellobbant energiájára fogta, pedig a tömeg volt, ami úgy szívta ki belőle a lelket, hogy csak a hátát mutatta. Még meg sem fordultak és ő mégsem állta tekintetüket, ami a laboránsok arcáról tükröződött vissza rá. “Hamar túlesni az egészen és aztán el innen!” - adta ki a parancsot saját magának, de ez felért egy komplex intézkedési tervvel. “Csak nem elájulni, csak talpon maradni!” -ismételgette egyre kétségbeesettebben. Aztán rákezdett belül egy régi bölcsődalra, amit édesanyja dudorászott neki még gyermekkorában. Ez mindig megnyugvással töltötte el. Még azokban a vérzivataros időkben is.
A sor maga előtt tolta. Menekülni sem jobbra, sem balra nem tudott. Csak előre haladhatott, ha akart, ha nem. Lassan, nagyon lassan oszlott előtte az emberkazal. Könyökhajlatukra vattát szorító, kabátjukkal a földet seprő görnyedt démonok táncoltak el az útjából. A távolság közte és a rá várakozó egészségügyi alkalmazott között egyre csak fogyott. Tulajdonképpen nem is egy vérvételre hivatott ült ott, hanem több is, de a kezdetleges spanyolfalak, paravánok eltakarták őket, ezzel biztosítva a minimális diszkréciót. Csak monoton beszéd és szisszenések, kisebb jajdulások törtek át a függönyökön. Persze a legtöbb beteg igyekezett a legkisebb akadályt is képezni a személyzet előtt.
A padló ugyan nem lejtett, mégis előredőlve lépegetett egyre gyorsabb ütemben a végállomás felé. Valaki - az arcát nem tudta kivenni - irányította sorstársai útját. Kit jobbra, kit pedig balra. Ő jobbra fordult. Halkan köszönt, majd lerogyott a kiszakadt műbőr kárpittal borított székre. A vérvételt végző ölébe egy valaha fehér lepedő, vagy törülköző darabot terített a rezsim, de azzal már nem törődött, hogy azt időnként illene is megszabadítani a rajta tarkálló vércseppektől. Ahogy a nő combjára feszült, felvette annak gömbölyded idomait. Olyan volt, mint egy légyölő galóca kalapja, csak itt megfordultak a színarányok.
Összevont szemöldökkel kérdőn nézett rá, aki félve nyújtotta előre ráncos karját. “Szorítsa ökölbe!” - parancsolt rá az Aufseherin és ő vakon engedelmeskedett a parancsnak. Csak magában mormolta el azonosítási számát, de olyan halkan, annyira csendesen, hogy… Lehet, hogy csak a belső füle csalta meg? Nem volt ideje sokat mélázni, hiszen érkezett az ellentmondást nem tűrő újabb utasítás: “Szorítsa ökölbe és tegye ide a térdemre! Szorítsa!”
“Szorítsd, szorítsd!” - nyögte társa elfojtva lélegzetét “Szorítsd, még van benne szusz” Felveri itt nekünk az őrséget! Szorítsd!” És ő szorította, ameddig az őr szemei fel nem akadtak, amíg keze alá nem hanyatlott. Szorította, hogy meghaljon s szorította, hogy ők élhessenek.
“Örülnék neki, ha idefigyelne! Így nem fogom eltalálni a vénáját!” - hallatszott a meg nem fizetett és meg nem becsült ember hangja. Minden morgás ellenére talált eret az aszott karhajlatban. Indokolatlanul nagyot bökött rajta.
A vér először nem is akart elindulni. Megijedt. Nem merte magát megmutatni. Belül biztonságban érezte magát, de nem átallotta hordozóját elemészteni, a kórt szertehordani az egész testben. Lassan szivárogni kezdett, majd csordogálni, de mindvégig olyan látványt nyújtott, mintha bármelyik pillanatban megalvadna. Aztán egyre lassulni kezdett, egy pici erecskére szűkült, majd csak cseppenként bukott ki a mikronnyi seben át.
“Lazítson bácsi!” - hallatszott némi aggodalommal kicicomázva a jó tanácsnak álcázott segélykérés. Mert ebben a pillanatban csúszott ki az irányítás a “Fehér angyal” kezéből. “Dőljön hátra! Hozzak vizet?!” - nyögött fel ajkába harapva, de válasz nem érkezett.
A bácsi akkor már nem csak belül volt halott.
Annyira tartott tőle, hogy rossz eredményt produkál, hogy már vacsorázni sem mert. Korgó gyomorral csusszant be a paplan alá, de a megváltó álom csak hajnalban nyálazta le a szemeit.
Reggel ébresztőóra nélkül kelt. Maga sem tudta eldönteni, hogy az éhségtől, a hidegtől, vagy a reá váró viszontagságoktól reszket annyira. Lassan, komótosan húzta fel gondosan kikészített ruhadarabjait, amelyeket még előző délután alaposan átvasalt. Megborotválkozott és bőségesen zúdított az arcára, nyakára kölniből is. Egy pillanatra felszisszent, aztán elcsendesedett, mert a hideg legpuhább bőrfelületét kellően érzéketlenné tette.
A buszon nem volt ülőhely, de annak felismerése, hogy állóhely is alig akadt nem vigasztalta meg különösebben. Törekedett arra, hogy az ajtótól messzebb álljon meg, mert félő volt, hogy egy hirtelen fékezésnél erőtlen karjaival nem tud megkapaszkodni és a lépcsőkön alaposan összetörné magát. Már nem engedheti meg magának ezt a fényűzést. Soha nem akart ilyen luxust, mégis biztosították a számára. Hozzászokott már a hosszú, a nagyon hosszú álláshoz, a 3 napon és négy éjszakán át álláshoz, a vízhiányhoz, az oszló hullák édeskés “kipárolgásához”, a kübliként használt és kiborult vödrök undorító bűzéhez. Nem volt ismeretlen, de megnyugtató sem a hozzá préselődő testek terhe. Átszállás után némileg ritkult a tömeg, még ülőhely is akadt, de arra a kis időre már nem tette le magát. A vonaton fekvőhely is volt, de általában azt azok foglalták el, akik örök álomba zuhantak.
A kórház egészét tekintve, különösebb átalakítások nélkül alkalmas lett volna egy világháborús film leforgatására. Magában el is mosolyodott egy pillanatra, hiszen nem elég, hogy az épületek falai nem voltak újrafestve az utóbbi negyven évben, a portás sem kapott újabb védőruhát, amennyiben a barna “műhelyfőnök” köpeny ebbe a kategóriába volt sorolható.
Az első emeleti lengőajtón kívülre ért a sor vége. Idősek és még idősebbek, alkarjukon a ruha ujját feltűrve, személyi igazolványt és beutalót markolva álltak némán és büdösen. Utoljára valamelyik holokausztot feldolgozó filmben látott hasonló jelenetet, amikor a gettóban összeírásra várakozó zsidók az életüket remélték a magasba emelt Blauschein-jüktől. Ilyen “Blauschein”, volt a “Weißschein”, a számtalan titok nyitját magában hordozó beutaló, amin felsorolt vizsgálatokra csak pozitív, pontosabban negatív válaszokat vártak a betegek és a leendő betegek.
Sajnos ismerős volt már a belsőbb traktusokban is,amennyiben a mautthauseni gázkamra méretű “vizsgálati helyiséget” egyáltalán rendelőnek lehetett nevezni. A falai csempézettek voltak, mint ott, ugyanúgy le volt verve a vakolat, mint ott, ugyanúgy annyi embert zsúfoltak össze, amennyit csak lehetett, hogy levegőt se kapjanak, hogy tapossák és lökdössék egymást, hogy azt kívánják, bár a többi a világon sem lenne, csak ők, de ők mindenek felett. És nem a kórház-gázkamra, nem az asszisztencia - Aufseherinek váltak ellenségessé, leküzdhetetlen akadállyá, hanem a másik, az öreg,”...aki már élt eleget, mit akar még itt…” a nő, aki “...ez is inkább a piacra ment volna elébb…”, a fiatal, aki “... taknyos, mit játssza itt a beteget? Hipochonder…”.Látta nyílni az ajtót és kilépni egy fehér köpenyes alakot kezében vizeletes poharakkal teli tálcával. Mintha a világ legfinomabb pezsgőjét készülne szétosztani a tisztelt látogatók között, akik személyes megjelenésükkel emelték a rendezvény fényét.
Türelmet hazudott magának, de már alig bírt a lábán maradni. Az izmok nem teljesítették agya parancsait. Az ellobbant energiájára fogta, pedig a tömeg volt, ami úgy szívta ki belőle a lelket, hogy csak a hátát mutatta. Még meg sem fordultak és ő mégsem állta tekintetüket, ami a laboránsok arcáról tükröződött vissza rá. “Hamar túlesni az egészen és aztán el innen!” - adta ki a parancsot saját magának, de ez felért egy komplex intézkedési tervvel. “Csak nem elájulni, csak talpon maradni!” -ismételgette egyre kétségbeesettebben. Aztán rákezdett belül egy régi bölcsődalra, amit édesanyja dudorászott neki még gyermekkorában. Ez mindig megnyugvással töltötte el. Még azokban a vérzivataros időkben is.
A sor maga előtt tolta. Menekülni sem jobbra, sem balra nem tudott. Csak előre haladhatott, ha akart, ha nem. Lassan, nagyon lassan oszlott előtte az emberkazal. Könyökhajlatukra vattát szorító, kabátjukkal a földet seprő görnyedt démonok táncoltak el az útjából. A távolság közte és a rá várakozó egészségügyi alkalmazott között egyre csak fogyott. Tulajdonképpen nem is egy vérvételre hivatott ült ott, hanem több is, de a kezdetleges spanyolfalak, paravánok eltakarták őket, ezzel biztosítva a minimális diszkréciót. Csak monoton beszéd és szisszenések, kisebb jajdulások törtek át a függönyökön. Persze a legtöbb beteg igyekezett a legkisebb akadályt is képezni a személyzet előtt.
A padló ugyan nem lejtett, mégis előredőlve lépegetett egyre gyorsabb ütemben a végállomás felé. Valaki - az arcát nem tudta kivenni - irányította sorstársai útját. Kit jobbra, kit pedig balra. Ő jobbra fordult. Halkan köszönt, majd lerogyott a kiszakadt műbőr kárpittal borított székre. A vérvételt végző ölébe egy valaha fehér lepedő, vagy törülköző darabot terített a rezsim, de azzal már nem törődött, hogy azt időnként illene is megszabadítani a rajta tarkálló vércseppektől. Ahogy a nő combjára feszült, felvette annak gömbölyded idomait. Olyan volt, mint egy légyölő galóca kalapja, csak itt megfordultak a színarányok.
Összevont szemöldökkel kérdőn nézett rá, aki félve nyújtotta előre ráncos karját. “Szorítsa ökölbe!” - parancsolt rá az Aufseherin és ő vakon engedelmeskedett a parancsnak. Csak magában mormolta el azonosítási számát, de olyan halkan, annyira csendesen, hogy… Lehet, hogy csak a belső füle csalta meg? Nem volt ideje sokat mélázni, hiszen érkezett az ellentmondást nem tűrő újabb utasítás: “Szorítsa ökölbe és tegye ide a térdemre! Szorítsa!”
“Szorítsd, szorítsd!” - nyögte társa elfojtva lélegzetét “Szorítsd, még van benne szusz” Felveri itt nekünk az őrséget! Szorítsd!” És ő szorította, ameddig az őr szemei fel nem akadtak, amíg keze alá nem hanyatlott. Szorította, hogy meghaljon s szorította, hogy ők élhessenek.
“Örülnék neki, ha idefigyelne! Így nem fogom eltalálni a vénáját!” - hallatszott a meg nem fizetett és meg nem becsült ember hangja. Minden morgás ellenére talált eret az aszott karhajlatban. Indokolatlanul nagyot bökött rajta.
A vér először nem is akart elindulni. Megijedt. Nem merte magát megmutatni. Belül biztonságban érezte magát, de nem átallotta hordozóját elemészteni, a kórt szertehordani az egész testben. Lassan szivárogni kezdett, majd csordogálni, de mindvégig olyan látványt nyújtott, mintha bármelyik pillanatban megalvadna. Aztán egyre lassulni kezdett, egy pici erecskére szűkült, majd csak cseppenként bukott ki a mikronnyi seben át.
“Lazítson bácsi!” - hallatszott némi aggodalommal kicicomázva a jó tanácsnak álcázott segélykérés. Mert ebben a pillanatban csúszott ki az irányítás a “Fehér angyal” kezéből. “Dőljön hátra! Hozzak vizet?!” - nyögött fel ajkába harapva, de válasz nem érkezett.
A bácsi akkor már nem csak belül volt halott.