Az élet vize
“Messze, messze, túl az Óperenciás-tengeren, élt négy testvér, akik nagyon szerették egymást. Egyszer csak, mi jutott, mi nem a legidősebb fiú eszébe, így szólt a két öccséhez meg a húgához:
- No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű palotát, és nem kell ebben a rozoga házikóban laknunk.
- Igazad van, édes bátyám – mondták a testvérei -, belefogunk akármilyen munkába, csak szép palotában lakhassunk!
Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az emberek. Nem akadt senki a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer jött egy töpörödött anyóka, s végignézte a rengeteg szobát.
- Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik – mondta.
- Mi hiányzik?
- Egy templom – felelte az öregasszony.
Ahogy meghallották a testvérek az öregasszony válaszát, ismét munkához láttak, s kora reggeltől késő estig dolgoztak, dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint amilyen a palota volt. Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek templomnézőbe, és dicsérték is, hogy még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öregember, s így szólt, mikor meglátta a templomot:
- Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik.
- Mi hiányozhat még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.
- Hát bizony hiányzik egy korsónyi víz az élet vizéből, egy ág az örök szépséget adó csodafáról, és a beszélő madár – mondta az öregember.
- És ezeket hol találjuk meg?
- Menjetek az alá a nagy hegy alá – mutatott egy hegyre -, és ott majd megtudjátok, mit tegyetek.
Azzal szépen meghajolt az öregember a négy testvér előtt, és magukra hagyta őket.
- No, én megyek, egy perc nyugtom sincs, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját és a beszélő madarat! – mondta a legidősebb testvér, és már készülődött is a nagy útra.”
- Nem addig van az bátyám! – mondta nagyobbik öccse. – Együtt henyéltünk a viskónkban évekig, majd együtt gazdagodtunk meg, építettünk palotát és templomot. Most sem lesz ez másképp, mi is megyünk veled! Ugye testvéreim? – kérdezte feléjük fordulva.
- Bizony elkísérünk kedves bátyám! – felelte a legkisebb fiú. Húguk viszont elgondolkodva a következőket mondta:
- Drága bátyáim! Én is megyek veletek, de előbb mondjátok meg nekem, hogy miért van szükségünk az élet vizére, a szépség fájára és a beszélő madárra? Nem vagyunk így is elégedettek, boldogok? Nekem nem hiányoznak ezek a dolgok. És nektek? – mély csend volt a válasz. A fiútestvérek tanácstalanul tekintgettek egymásra, ezért a leány folytatta. – Amikor elkezdtük építeni a palotánkat, segítettem, mert már nekem is elegem volt a tespedésből, és szerettem volna valamibe belekezdeni. És boldogabb lettem mikor elkészült. Az anyóka észrevételét nem értettem, mert nekem nem hiányzott a templom. Nektek viszont fontosnak tűnt, így miattatok nekem is az lett. Szerettem volna segíteni nektek. Most azonban, mikor jön egy bácsi és közli hogy mi hiányzik még innen, ti szó nélkül indultok hogy megszerezzétek? Kérlek, mondjátok meg miért lesz jobb nekünk ha bírni fogjuk azokat?
- Édes húgom! – simogatta meg fejét a legidősebb testvér. – Az élet vizéből egy korty örök életet ad. A szépség fájáról aki letör egy ágacskát, az megszépül. A beszélő madár pedig olyan bölcsességeket mond, melyeket öröm hallgatni, s melyek segítik az ember életét.
- Honnan tudsz ilyen dolgokat bátyám? Az öregember ezekről nem szólt!
- Mindenki tudja, hogy léteznek, s mindenki rájöhet arra is hogy merre keresse…
- De akkor eddig miért nem mentünk el értük? – vágott a szavába húga.
- Mert eddig mindig halogattam, nehéznek éreztem hogy megtaláljam merre is kell elindulni, ezért inkább elhessegettem az irántuk való vágyamat. Most azonban az öreg nemcsak hogy eszembe juttatta hiányukat, de meg is mondta merre keressük. Ezért megyek azonnal. Ha holnapig várnék, lehet sosem indulnék el. – várt egy kicsit, majd folytatta - Most már velünk tartasz?
- Igen. – válaszolta csendes mosollyal. – De tudod ijesztő, amikor valaki megmondja nekem, hogy mire van szükségem, mitől leszek boldog, és én el is hiszem.
- Van félelmetesebb is. Ha rájössz, hogy csak elhitted, és félúton kiderül hogy nem is vágyod a célt… szóval biztosan velünk tartasz?
- Igen.
És már fel is kerekedett a négy testvér a nagy útra, az élet vize, a szépség fája és a beszélő madár felé. Most már mindannyian biztosan tudták, hogy jobb lesz nekik ha mindet megszerzik. Hosszú, viszontagságos útjuk volt. Alighogy elérték a hegyet, szörnyű vihar kerekedett, ezért be kellett húzódniuk egy kis barlangba, és ki sem bújhattak onnan 3 napig. Mikor kimerészkedtek, mindenfelé sár és víz volt, és még mindig esett. Alig tudtak haladni felfelé a hegyen. Egymásba kapaszkodtak, fától fáig húzták egymást. Sokszor megálltak pihenni, míg egyszer csak egy tisztásra nem értek. A rét két végén egy egy patak csordogált, melyek között az épp előbukkanó nap szivárvány-kaput emelt. A testvérek rögtön tudták, ott kell áthaladniuk, hogy megtalálják amit keresnek. Mikor átértek alatta a táj megváltozott. Az eső elállt, mindenfelé gyönyörű, színes virágú, édes termésű fák álltak, csivogó, daloló madárrajok röpködtek, és békés állatok legelésztek, játszadoztak. A testvérek sokáig csak beszívták a békesség és nyugalom illatát, átengedték átfázott testükön a nap melegét. Egyszer csak megszólalt egyikük:
- Hogy fogjuk itt megtalálni a szépség fáját?
- És hol a beszélő madár? – kérdezte a másik. S ekkor távoli hangot hallottak.
- Itt vagyok. Itt vagyok. – ismételgette a hang. - Ő lenne az? A beszélő madár? – gondolták, és elindultak felé, be az erdőbe. Ahogy közeledtek, a hang egyre erősödött. Forgolódtak, keresték, hogy vajon melyik fán fogják megpillantani, hiszen akkor az lesz a szépség fája! De hiába lett hangos a hívás, szemük nem találta a madárkát. Így ment ez egészen estig. Ekkor így szólt a leány:
- Bátyáim! Amikor azt hisszük közel vagyunk, hirtelen megint elhalkul a szó. Pihenjünk hát le inkább, hiszen már mindjárt lemegy a nap és úgysem fogunk látni semmit. Majd holnap megkeressük. Itt ez a szép nagy fa. Ez alatt meghúzhatjuk magunkat, megóv esőtől, vihartól. Körülötte meg látjátok milyen sűrű a bozót. Az távol tart mindenkit aki rossz szándékkal közeledne. – megfogadták a tanácsát, szépen leheveredtek a fa alá. És láss csodát, ahogy hanyatt feküdt mind, és a felhőket lesték az ágak között, egyszerre sóhajtottak fel. – Megtaláltuk. – mi más lehetett volna szebb a lenyugvó nap által színezett ég, s a falevelek keverékénél. – Megvan a szépség fája. – szó nélkül figyeltek tovább, és nemsokára meglátták a fa ágai között megbúvó piciny kis fészket, s a benne halkan csipogó madárkát. És most már újra hallották amit mond:- Itt vagyok. – megörültek, de egyiknek sem jutott eszébe hogy talpra ugorjon és kalitkába zárja.
Tudták, hogy nem fogják megzavarni a nyugalmát, és nem fogják hazavinni. Csak boldogok voltak hogy hallhatták, és bíztak benne, hogyha türelemmel lesznek, lemerészkedik majd hozzájuk, és megosztja velük barátságát, bölcsességét. Napokig ott maradtak hát, csak nézték messziről a madárkát, beszéltek hozzá, hívogatták. Egy reggel aztán olyan gyönyörű dalra ébredtek, hogy a szemüket sem merték sokáig kinyitni, mert azt hitték álmodnak. Amikor rászánták magukat, óvatosan felültek, és meglátták a „beszélő” madarat olyan pompájában, ahogy még soha senki nem látta. Hiszen eddig mindenki csak kergette, vagy bölcsességekről faggatta, de senki nem beszélt hozzá. Ezért fogadta a négy testvért bizalmába, s ez volt az oka annak is, hogy megmutatta az irányt az élet vize felé. Mielőtt elindultak, a fát megérintették, de nem törtek róla gallyat, a madártól pedig elbúcsúztak. Szavak nélkül tette őket bölcsebbé a „beszélő”. Mentek, mendegéltek hosszú napokon, heteken át. Elszántak voltak, és elégedettek. Megtalálták a beszélő madarat, s szépség fáját, miért ne lelnék meg az élet vizét is? Ahogy rótták az úttalan utakat, bejárták a világ összes gyönyörű táját, tapasztaltak, láttak, éreztek. S egyszer csak visszaérkeztek ahhoz a hegyhez, ahol elkezdték nagy útjukat. Így szólt ekkor a legidősebb testvér:
- Testvéreim! Nagy utat bejártunk, de az élet vizét mégsem találtuk. Én valahogy mégsem vagyok csalódott. És ha engem kérdeztek, én újra nekivágnék ennek a hegynek, s jobban figyelnék a kijelölt útra. Most azonban már haza kívánkozom.
- Mi is. – jegyezték meg testvérei.
Így hát fogták magukat és hazamentek palotájukba. Mire hazaértek, a palota körül városka épült, sok-sok boldog ember lakta. Volt ugyanis egy csodatévő patak, ami ott eredt a palota és a templom között…, ami messze földről vonzotta a népeket. De most már hiába jöttek az öregasszonyok, öregemberek, hogy hiányzik a nap mellől a hold, hogy egyszerre legyenek fenn, mert az úgy szebb… hogy kellene az istállóba egy táltos, meg egy unikornis… a kertből az aranyalmát termő fa, meg az égig érő paszuly…
Ezekért már nem indultak el, mert amire igazán vágytak már elérték. Tudták, hogy mindent elérhetnek amit akarnak, és azt is, hogy mindig találhatnának valamit ami még „hiányzik” a boldogsághoz. És megállni épp az ÚTON tanultak meg, közeledvén az élet vize, a szépség fája és a beszélő madár felé.
- No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörű palotát, és nem kell ebben a rozoga házikóban laknunk.
- Igazad van, édes bátyám – mondták a testvérei -, belefogunk akármilyen munkába, csak szép palotában lakhassunk!
Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendő, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földről csodájára jártak az emberek. Nem akadt senki a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer jött egy töpörödött anyóka, s végignézte a rengeteg szobát.
- Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik – mondta.
- Mi hiányzik?
- Egy templom – felelte az öregasszony.
Ahogy meghallották a testvérek az öregasszony válaszát, ismét munkához láttak, s kora reggeltől késő estig dolgoztak, dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint amilyen a palota volt. Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek templomnézőbe, és dicsérték is, hogy még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öregember, s így szólt, mikor meglátta a templomot:
- Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik.
- Mi hiányozhat még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek.
- Hát bizony hiányzik egy korsónyi víz az élet vizéből, egy ág az örök szépséget adó csodafáról, és a beszélő madár – mondta az öregember.
- És ezeket hol találjuk meg?
- Menjetek az alá a nagy hegy alá – mutatott egy hegyre -, és ott majd megtudjátok, mit tegyetek.
Azzal szépen meghajolt az öregember a négy testvér előtt, és magukra hagyta őket.
- No, én megyek, egy perc nyugtom sincs, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját és a beszélő madarat! – mondta a legidősebb testvér, és már készülődött is a nagy útra.”
- Nem addig van az bátyám! – mondta nagyobbik öccse. – Együtt henyéltünk a viskónkban évekig, majd együtt gazdagodtunk meg, építettünk palotát és templomot. Most sem lesz ez másképp, mi is megyünk veled! Ugye testvéreim? – kérdezte feléjük fordulva.
- Bizony elkísérünk kedves bátyám! – felelte a legkisebb fiú. Húguk viszont elgondolkodva a következőket mondta:
- Drága bátyáim! Én is megyek veletek, de előbb mondjátok meg nekem, hogy miért van szükségünk az élet vizére, a szépség fájára és a beszélő madárra? Nem vagyunk így is elégedettek, boldogok? Nekem nem hiányoznak ezek a dolgok. És nektek? – mély csend volt a válasz. A fiútestvérek tanácstalanul tekintgettek egymásra, ezért a leány folytatta. – Amikor elkezdtük építeni a palotánkat, segítettem, mert már nekem is elegem volt a tespedésből, és szerettem volna valamibe belekezdeni. És boldogabb lettem mikor elkészült. Az anyóka észrevételét nem értettem, mert nekem nem hiányzott a templom. Nektek viszont fontosnak tűnt, így miattatok nekem is az lett. Szerettem volna segíteni nektek. Most azonban, mikor jön egy bácsi és közli hogy mi hiányzik még innen, ti szó nélkül indultok hogy megszerezzétek? Kérlek, mondjátok meg miért lesz jobb nekünk ha bírni fogjuk azokat?
- Édes húgom! – simogatta meg fejét a legidősebb testvér. – Az élet vizéből egy korty örök életet ad. A szépség fájáról aki letör egy ágacskát, az megszépül. A beszélő madár pedig olyan bölcsességeket mond, melyeket öröm hallgatni, s melyek segítik az ember életét.
- Honnan tudsz ilyen dolgokat bátyám? Az öregember ezekről nem szólt!
- Mindenki tudja, hogy léteznek, s mindenki rájöhet arra is hogy merre keresse…
- De akkor eddig miért nem mentünk el értük? – vágott a szavába húga.
- Mert eddig mindig halogattam, nehéznek éreztem hogy megtaláljam merre is kell elindulni, ezért inkább elhessegettem az irántuk való vágyamat. Most azonban az öreg nemcsak hogy eszembe juttatta hiányukat, de meg is mondta merre keressük. Ezért megyek azonnal. Ha holnapig várnék, lehet sosem indulnék el. – várt egy kicsit, majd folytatta - Most már velünk tartasz?
- Igen. – válaszolta csendes mosollyal. – De tudod ijesztő, amikor valaki megmondja nekem, hogy mire van szükségem, mitől leszek boldog, és én el is hiszem.
- Van félelmetesebb is. Ha rájössz, hogy csak elhitted, és félúton kiderül hogy nem is vágyod a célt… szóval biztosan velünk tartasz?
- Igen.
És már fel is kerekedett a négy testvér a nagy útra, az élet vize, a szépség fája és a beszélő madár felé. Most már mindannyian biztosan tudták, hogy jobb lesz nekik ha mindet megszerzik. Hosszú, viszontagságos útjuk volt. Alighogy elérték a hegyet, szörnyű vihar kerekedett, ezért be kellett húzódniuk egy kis barlangba, és ki sem bújhattak onnan 3 napig. Mikor kimerészkedtek, mindenfelé sár és víz volt, és még mindig esett. Alig tudtak haladni felfelé a hegyen. Egymásba kapaszkodtak, fától fáig húzták egymást. Sokszor megálltak pihenni, míg egyszer csak egy tisztásra nem értek. A rét két végén egy egy patak csordogált, melyek között az épp előbukkanó nap szivárvány-kaput emelt. A testvérek rögtön tudták, ott kell áthaladniuk, hogy megtalálják amit keresnek. Mikor átértek alatta a táj megváltozott. Az eső elállt, mindenfelé gyönyörű, színes virágú, édes termésű fák álltak, csivogó, daloló madárrajok röpködtek, és békés állatok legelésztek, játszadoztak. A testvérek sokáig csak beszívták a békesség és nyugalom illatát, átengedték átfázott testükön a nap melegét. Egyszer csak megszólalt egyikük:
- Hogy fogjuk itt megtalálni a szépség fáját?
- És hol a beszélő madár? – kérdezte a másik. S ekkor távoli hangot hallottak.
- Itt vagyok. Itt vagyok. – ismételgette a hang. - Ő lenne az? A beszélő madár? – gondolták, és elindultak felé, be az erdőbe. Ahogy közeledtek, a hang egyre erősödött. Forgolódtak, keresték, hogy vajon melyik fán fogják megpillantani, hiszen akkor az lesz a szépség fája! De hiába lett hangos a hívás, szemük nem találta a madárkát. Így ment ez egészen estig. Ekkor így szólt a leány:
- Bátyáim! Amikor azt hisszük közel vagyunk, hirtelen megint elhalkul a szó. Pihenjünk hát le inkább, hiszen már mindjárt lemegy a nap és úgysem fogunk látni semmit. Majd holnap megkeressük. Itt ez a szép nagy fa. Ez alatt meghúzhatjuk magunkat, megóv esőtől, vihartól. Körülötte meg látjátok milyen sűrű a bozót. Az távol tart mindenkit aki rossz szándékkal közeledne. – megfogadták a tanácsát, szépen leheveredtek a fa alá. És láss csodát, ahogy hanyatt feküdt mind, és a felhőket lesték az ágak között, egyszerre sóhajtottak fel. – Megtaláltuk. – mi más lehetett volna szebb a lenyugvó nap által színezett ég, s a falevelek keverékénél. – Megvan a szépség fája. – szó nélkül figyeltek tovább, és nemsokára meglátták a fa ágai között megbúvó piciny kis fészket, s a benne halkan csipogó madárkát. És most már újra hallották amit mond:- Itt vagyok. – megörültek, de egyiknek sem jutott eszébe hogy talpra ugorjon és kalitkába zárja.
Tudták, hogy nem fogják megzavarni a nyugalmát, és nem fogják hazavinni. Csak boldogok voltak hogy hallhatták, és bíztak benne, hogyha türelemmel lesznek, lemerészkedik majd hozzájuk, és megosztja velük barátságát, bölcsességét. Napokig ott maradtak hát, csak nézték messziről a madárkát, beszéltek hozzá, hívogatták. Egy reggel aztán olyan gyönyörű dalra ébredtek, hogy a szemüket sem merték sokáig kinyitni, mert azt hitték álmodnak. Amikor rászánták magukat, óvatosan felültek, és meglátták a „beszélő” madarat olyan pompájában, ahogy még soha senki nem látta. Hiszen eddig mindenki csak kergette, vagy bölcsességekről faggatta, de senki nem beszélt hozzá. Ezért fogadta a négy testvért bizalmába, s ez volt az oka annak is, hogy megmutatta az irányt az élet vize felé. Mielőtt elindultak, a fát megérintették, de nem törtek róla gallyat, a madártól pedig elbúcsúztak. Szavak nélkül tette őket bölcsebbé a „beszélő”. Mentek, mendegéltek hosszú napokon, heteken át. Elszántak voltak, és elégedettek. Megtalálták a beszélő madarat, s szépség fáját, miért ne lelnék meg az élet vizét is? Ahogy rótták az úttalan utakat, bejárták a világ összes gyönyörű táját, tapasztaltak, láttak, éreztek. S egyszer csak visszaérkeztek ahhoz a hegyhez, ahol elkezdték nagy útjukat. Így szólt ekkor a legidősebb testvér:
- Testvéreim! Nagy utat bejártunk, de az élet vizét mégsem találtuk. Én valahogy mégsem vagyok csalódott. És ha engem kérdeztek, én újra nekivágnék ennek a hegynek, s jobban figyelnék a kijelölt útra. Most azonban már haza kívánkozom.
- Mi is. – jegyezték meg testvérei.
Így hát fogták magukat és hazamentek palotájukba. Mire hazaértek, a palota körül városka épült, sok-sok boldog ember lakta. Volt ugyanis egy csodatévő patak, ami ott eredt a palota és a templom között…, ami messze földről vonzotta a népeket. De most már hiába jöttek az öregasszonyok, öregemberek, hogy hiányzik a nap mellől a hold, hogy egyszerre legyenek fenn, mert az úgy szebb… hogy kellene az istállóba egy táltos, meg egy unikornis… a kertből az aranyalmát termő fa, meg az égig érő paszuly…
Ezekért már nem indultak el, mert amire igazán vágytak már elérték. Tudták, hogy mindent elérhetnek amit akarnak, és azt is, hogy mindig találhatnának valamit ami még „hiányzik” a boldogsághoz. És megállni épp az ÚTON tanultak meg, közeledvén az élet vize, a szépség fája és a beszélő madár felé.