Ez már valami
Egyszer volt, hol nem volt, vagy mit is beszélek egyszer nem volt, hol kellett volna lennie, de ez sem igaz, mert nem egyszer nem volt, hanem sosem volt, illetve volt a semmi! Mert ha semmi nincs, akkor már semmi sincs, mert a semmi is valami, még ha olyan nehéz is megfogni, körülírni, meghatározni. Tehát helyesen úgy hangzana a semmi definíciója, ha ez nem egy mese lenne, hogy az egy olyan valami, ami nem tartozik a valamik és a bármik körébe, mert ha odatartozna, akkor valaminek, esetleg bárminek neveznék. Ez egy abszolút negatív előjelű valami, pontosabban bármi.
Egy szép nap reggelén a lusta pék arra ébredt, - igen, reggelén és nem hajnalán, de ez így van rendjén, hiszen a pék lusta volt- hogy unja már a banánt, pontosabban a kenyeret, meg a zsemlét és a kiflit is, de nem unja teletömni a bendőjét. Tehát olyan pékárut szeretett volna sütni, ami könnyen eladható, ugyanakkor könnyen elkészíthető is, ráadásul olcsó. Gondolkodott, gondolkodott, de semmi nem jutott az eszébe, pontosabban a semmi volt, ami az eszébe jutott.
„Hogy én eddig erre nem gondoltam!” - csapott hirtelen a lisztes homlokára. A semmi, ez a megoldás! A kedves olvasó e helyütt biztosan elbizonytalanodik, miként lehet a semmi megoldás, esetleg azon is, hogy ha a péknek valami eszébe jutott volna, akkor itt a mese be is fejeződhetne. Valamiből ugyanis nem kunszt sütni valamit. Még jó, hogy a pék semmire sem gondolt, pontosabban a semmire gondolt, mert ha a semmire sem gondolt volna, bizony most nagy bajban lennénk.
Térjünk vissza a kemence mellé. Pékünk törte, törte szörnyű hombár fejét, de nem jutott eszébe, honnan is szerezhetne semmit. Ahogy így gondolkodott a gyúrótábla mellett, a kezével egy tésztagilisztát söndörgetett. Söndörgette, nyújtotta, majd ismét egybegyúrta, aztán vastagabb gilisztát, pontosabban kígyót formált a tésztából. És mit csinál a kígyó? Tekereg. Tekergette hát ő is. Addig – addig tekergette, csavargatta, amíg egyszer csak azon kapta magát, hogy egy halom lukat, -magyarul semmit- kötött össze a tésztájával és megalkotta a perecet.
Volt nagy öröm és ujjongás, ünneplés és visítás! A remek perec gyorsan fogyott, az egész város rákapott. Ették, mit is mondok, falták a tésztával övezett semmit. Sokan 2-3 perec után is úgy érezték, hogy olyan, mintha semmit sem ettek volna, de őket a többség túlharsogta. (Biztos ezeknek a károgóknak volt valami bogaruk, mert ők még azt is állították, hogy a tv-ben sincs semmi. Ilyen emberek véleményére nem adunk! Punktum.)
A pék alig győzte kielégíteni a lakosság igényeit. Más is vérszemet kapott. Például a tésztagyárban spagettit kezdtek gyártani, a betonelemgyárban csöveket, a fröccsöntő üzemekben szívószálat. A halászok is nekifogtak a hálókötésnek. És akkor még nem is beszéltünk a televízióról. Ezek mind-mind az értékes semmire alapozták tevékenységüket.
És a semmi egyre csak fogyott. A tévé pl. egyedül képes volt a pék és a halászok fél éves semmiszükségletét egy nap alatt felhasználni. Nem is nézte őket senki, így semmilyen bevételre nem tettek szert. Már csaknem csődbe mentek úgyhogy semmit nem ruháztak be és semmi sem lett belőle, mikor megtörtént a baj. Elfogyott a semmi.
Már mindenhol volt valami, vagy olyan semmi, ami valaminek néz ki. Ember legyen a talpán, aki a semmi és a valaminek látszó semmi között különbséget tudott tenni.
Így eleve reménytelennek tűnt a semmi keresése, mert ha példának okáért valaki talált valamit, honnan tudta volna megállapítani, hogy valamit talált, vagy a régen keresett semmire akadt rá! Keresték, kutatták éjt nappallá téve, de nem találták.
Elfogyott, nincs többé- mondogatták egyre többen búsan.
De, hogy méltók legyünk a mesei hagyományokhoz, fejeződjön ez a történet is megnyugtatóan.
Szóval keresték, de nem találták. Mit gondolnak mi történt? Semmi!
Mikor ezt a semmit a pék megtalálta, tésztát gyúrt és söndörgette, a halászok kötelekből szőttek csapdát a semminek. Így éldegéltek, míg a semmi el nem fogyott. És akkor mi történt? Semmi! Ezt a semmit a pék...
Egy szép nap reggelén a lusta pék arra ébredt, - igen, reggelén és nem hajnalán, de ez így van rendjén, hiszen a pék lusta volt- hogy unja már a banánt, pontosabban a kenyeret, meg a zsemlét és a kiflit is, de nem unja teletömni a bendőjét. Tehát olyan pékárut szeretett volna sütni, ami könnyen eladható, ugyanakkor könnyen elkészíthető is, ráadásul olcsó. Gondolkodott, gondolkodott, de semmi nem jutott az eszébe, pontosabban a semmi volt, ami az eszébe jutott.
„Hogy én eddig erre nem gondoltam!” - csapott hirtelen a lisztes homlokára. A semmi, ez a megoldás! A kedves olvasó e helyütt biztosan elbizonytalanodik, miként lehet a semmi megoldás, esetleg azon is, hogy ha a péknek valami eszébe jutott volna, akkor itt a mese be is fejeződhetne. Valamiből ugyanis nem kunszt sütni valamit. Még jó, hogy a pék semmire sem gondolt, pontosabban a semmire gondolt, mert ha a semmire sem gondolt volna, bizony most nagy bajban lennénk.
Térjünk vissza a kemence mellé. Pékünk törte, törte szörnyű hombár fejét, de nem jutott eszébe, honnan is szerezhetne semmit. Ahogy így gondolkodott a gyúrótábla mellett, a kezével egy tésztagilisztát söndörgetett. Söndörgette, nyújtotta, majd ismét egybegyúrta, aztán vastagabb gilisztát, pontosabban kígyót formált a tésztából. És mit csinál a kígyó? Tekereg. Tekergette hát ő is. Addig – addig tekergette, csavargatta, amíg egyszer csak azon kapta magát, hogy egy halom lukat, -magyarul semmit- kötött össze a tésztájával és megalkotta a perecet.
Volt nagy öröm és ujjongás, ünneplés és visítás! A remek perec gyorsan fogyott, az egész város rákapott. Ették, mit is mondok, falták a tésztával övezett semmit. Sokan 2-3 perec után is úgy érezték, hogy olyan, mintha semmit sem ettek volna, de őket a többség túlharsogta. (Biztos ezeknek a károgóknak volt valami bogaruk, mert ők még azt is állították, hogy a tv-ben sincs semmi. Ilyen emberek véleményére nem adunk! Punktum.)
A pék alig győzte kielégíteni a lakosság igényeit. Más is vérszemet kapott. Például a tésztagyárban spagettit kezdtek gyártani, a betonelemgyárban csöveket, a fröccsöntő üzemekben szívószálat. A halászok is nekifogtak a hálókötésnek. És akkor még nem is beszéltünk a televízióról. Ezek mind-mind az értékes semmire alapozták tevékenységüket.
És a semmi egyre csak fogyott. A tévé pl. egyedül képes volt a pék és a halászok fél éves semmiszükségletét egy nap alatt felhasználni. Nem is nézte őket senki, így semmilyen bevételre nem tettek szert. Már csaknem csődbe mentek úgyhogy semmit nem ruháztak be és semmi sem lett belőle, mikor megtörtént a baj. Elfogyott a semmi.
Már mindenhol volt valami, vagy olyan semmi, ami valaminek néz ki. Ember legyen a talpán, aki a semmi és a valaminek látszó semmi között különbséget tudott tenni.
Így eleve reménytelennek tűnt a semmi keresése, mert ha példának okáért valaki talált valamit, honnan tudta volna megállapítani, hogy valamit talált, vagy a régen keresett semmire akadt rá! Keresték, kutatták éjt nappallá téve, de nem találták.
Elfogyott, nincs többé- mondogatták egyre többen búsan.
De, hogy méltók legyünk a mesei hagyományokhoz, fejeződjön ez a történet is megnyugtatóan.
Szóval keresték, de nem találták. Mit gondolnak mi történt? Semmi!
Mikor ezt a semmit a pék megtalálta, tésztát gyúrt és söndörgette, a halászok kötelekből szőttek csapdát a semminek. Így éldegéltek, míg a semmi el nem fogyott. És akkor mi történt? Semmi! Ezt a semmit a pék...
