Okosék országa
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország az Óperenciás tengeren innen és a Tükörhegyen is innen, egészen az Isten háta mögött.
Polgárai egytől egyig okos, értelmes, szorgalmas népek voltak. Az értelmük fényénél, csak a buzgalmuk heve volt perzselőbb. A miheztartás végett totemeket is választottak maguknak. A falat, a pusztát és a lovat. De ne gondolják, hogy a fal a korlátoltságuk jele volt! Nem! Ők falazták magukat be, hogy a szomszéd országok remek ötleteiket el ne orozzák.
Igaz, tégla nem mindenhová jutott, de ahová nem, ott homállyal pótolták. A lovat gyakorlatilag túszként tartották, mert valami ősi jóslat szerint lóvá fogják őket tenni. Erre született a remek ötlet, hogy megszerzik a lovat. A fehéret. Mert ugye, ha náluk a ló, akkor már nem tehetik őket azzá? Nem?! De!
Ezért holmi értéktelen földért, fűért és vízért (reprivatizáció) szereztek importlovat. És nem is tudták micsoda jó vásárt csináltak. A fallal határolt terület, ahol a ló szabadon legelészhetett, 8-16 óra között, egy 5 m sugarú körben, nem volt más, mint a puszta. A nagy semmi.
Ezt biza jól el kell ám rejteni, mert ha megneszelik a nomádok, hogy nincs itt más, mint a nagy semmi, biztos, hogy valamit akarnának oda telepíteni. De akkor a puszta már nem puszta lenne, hanem mondjuk szántóföld (művelve) erdőség (művelve) és ezt a kockázatot nem vállalhatták. Nem véletlenül választották ugyanis a falat, a lovat és a pusztát totemüknek. Úgy érezték, hogy ezek jellemzik leginkább a polgárok szellemiségét. És valóban. A polgárok különleges intelligenciájának köszönhetően velük kommunikálni olyan volt, mint a falnak beszélni, a lónak imádkozni és a pusztába kiáltani. Pont olyan. Illetve nem teljesen. A falnak beszélni eredményesebbnek bizonyult, hiszen okos enged. Az is igaz, hogy ha egy lóval kitartóan imádkozunk, az megteszi azt, amiért imádkozunk, de ha azt nem is, legalább okosan néz. Vagy legalább valamiféle érzelmeket tükröz.
Nem így ennek az országnak - mivel államformája nem, vagy nehezen volt megállapítható, csak országnak nevezték minden kötelezettségtől mentesen - a honpolgárai.
Az ő szemükből, akár csak a szikráját is az értelemnek lehetetlen volt kiolvasni. Többek közt azért is, mert ők maguk nem is tudtak olvasni -nem megtanulni mulasztották el, hanem egyszerűen vakok voltak- és nehogy kisebbségbe vonuljanak -számolni sem tudtak- elzavartak mindenkit, akiről feltételezték, hogy tud számolni (közgazdászok, matematikusok, stb.). Ezekkel az intézkedésekkel sikerült viszonylagos stabilitást elérniük, hiszen egységesen nem értettek semmihez. Itt vág be a harmadik elem: a puszta. Másként a sivárság.
A puszta is változatosabb, színesebb volt a népeknél, mert a belekiáltott szó visszhangzott, a népekbe kiáltott szó pedig legfeljebb kongott. De nagyon. Abból következően, hogy nem láttak, állandóan ordibáltak. Akkor érezték magukat biztonságban, ha sikerült leordítaniuk mindenkit a környezetükben. Így tájékozódtak a denevérek magas rezgéshullámaihoz hasonlóan. Pontosan tudták hol a helyük. Ezt a kiabálási hierarchia határozta meg. Aki nagyobb hangon, esetleg mikrofonba tudta a marhaságait hangoztatni, az lett a főnök.
Láthatjuk hát mily elengedhetetlen kellékké vált a puszta ebben a társadalomban.
Éltek még ebben az országban, de le szeretném szögezni tévedésből, vagy véletlenül, olyan idegenszívű emberek, állampolgárok - ismétlem az államforma nem volt tisztázott - akik képesek voltak dolgozni és nem csak ügyeskedni. Véletlenül éltek itt ez egészen biztos, vagy lehet, hogy őket is kötötte valamiféle hazafiúi érzés?
Nehéz ezt megállapítani. Ők nem vándoroltak el, de tették a dolgukat. Nem nézték, de látták a temérdek ármányt és cselszövést, amit rendes honfitársaik szövögettek egymás és mindenki ellen. Ugyanúgy kárvallottjai voltak a vakok téblábolásának, csak nekik ez sokkal jobban fájt, mert nem csak néztek, hanem láttak is. És éreztek. Mélyen. Rájuk nem volt hatással - kedvezővel legalábbis nem - a ló és a puszta, de valahogy a falat is inkább akadályként, mint védműként fogták fel.
Az imént lefestett ország működőképességét és emberibb arcát ezek az idegenszívűek biztosították. Mindent megtettek, ami a lehetőségükből kitelt - bejártak dolgozni, építették a családjukat - mégis úgy érződött, hogy ezzel a rutinosnak mondható tevékenységükkel is jócskán háttérbe szorítják, de legalábbis beelőzik az igazi őslakosokat. Legalábbis az őslakosok szerint.
Így azok mindent elkövettek, hogy az idegenszívűek – továbbiakban gondolkodóék - elbukjanak. Még azt sem mérlegelték, hogy ezzel ők maguk is egy sokkal alacsonyabb szintre süllyednek. Butaságuk és rosszindulatuk páratlan szorgalommal párosult, így hosszú, de szívós munkával sikerült elérni, hogy valóban a legfontosabb nemzeti jelkép a fal, a ló és a puszta legyen. Vagy a pusztai faló? Ebben már nem vagyok biztos, mert a krónikák ettől kezdve töredékessé váltak, mivel azoknak a lapjaival gyújtottak be.
Hogy mikor süllyedt el az ország, identitását mikor vesztette el, örökké homályban marad, mivel egyetlen tudást, még a teljesen ötlettelen, lusta történelemszakos végzős egyetemista sem választotta szakdolgozata témájának ennek a népnek a történetét.
Polgárai egytől egyig okos, értelmes, szorgalmas népek voltak. Az értelmük fényénél, csak a buzgalmuk heve volt perzselőbb. A miheztartás végett totemeket is választottak maguknak. A falat, a pusztát és a lovat. De ne gondolják, hogy a fal a korlátoltságuk jele volt! Nem! Ők falazták magukat be, hogy a szomszéd országok remek ötleteiket el ne orozzák.
Igaz, tégla nem mindenhová jutott, de ahová nem, ott homállyal pótolták. A lovat gyakorlatilag túszként tartották, mert valami ősi jóslat szerint lóvá fogják őket tenni. Erre született a remek ötlet, hogy megszerzik a lovat. A fehéret. Mert ugye, ha náluk a ló, akkor már nem tehetik őket azzá? Nem?! De!
Ezért holmi értéktelen földért, fűért és vízért (reprivatizáció) szereztek importlovat. És nem is tudták micsoda jó vásárt csináltak. A fallal határolt terület, ahol a ló szabadon legelészhetett, 8-16 óra között, egy 5 m sugarú körben, nem volt más, mint a puszta. A nagy semmi.
Ezt biza jól el kell ám rejteni, mert ha megneszelik a nomádok, hogy nincs itt más, mint a nagy semmi, biztos, hogy valamit akarnának oda telepíteni. De akkor a puszta már nem puszta lenne, hanem mondjuk szántóföld (művelve) erdőség (művelve) és ezt a kockázatot nem vállalhatták. Nem véletlenül választották ugyanis a falat, a lovat és a pusztát totemüknek. Úgy érezték, hogy ezek jellemzik leginkább a polgárok szellemiségét. És valóban. A polgárok különleges intelligenciájának köszönhetően velük kommunikálni olyan volt, mint a falnak beszélni, a lónak imádkozni és a pusztába kiáltani. Pont olyan. Illetve nem teljesen. A falnak beszélni eredményesebbnek bizonyult, hiszen okos enged. Az is igaz, hogy ha egy lóval kitartóan imádkozunk, az megteszi azt, amiért imádkozunk, de ha azt nem is, legalább okosan néz. Vagy legalább valamiféle érzelmeket tükröz.
Nem így ennek az országnak - mivel államformája nem, vagy nehezen volt megállapítható, csak országnak nevezték minden kötelezettségtől mentesen - a honpolgárai.
Az ő szemükből, akár csak a szikráját is az értelemnek lehetetlen volt kiolvasni. Többek közt azért is, mert ők maguk nem is tudtak olvasni -nem megtanulni mulasztották el, hanem egyszerűen vakok voltak- és nehogy kisebbségbe vonuljanak -számolni sem tudtak- elzavartak mindenkit, akiről feltételezték, hogy tud számolni (közgazdászok, matematikusok, stb.). Ezekkel az intézkedésekkel sikerült viszonylagos stabilitást elérniük, hiszen egységesen nem értettek semmihez. Itt vág be a harmadik elem: a puszta. Másként a sivárság.
A puszta is változatosabb, színesebb volt a népeknél, mert a belekiáltott szó visszhangzott, a népekbe kiáltott szó pedig legfeljebb kongott. De nagyon. Abból következően, hogy nem láttak, állandóan ordibáltak. Akkor érezték magukat biztonságban, ha sikerült leordítaniuk mindenkit a környezetükben. Így tájékozódtak a denevérek magas rezgéshullámaihoz hasonlóan. Pontosan tudták hol a helyük. Ezt a kiabálási hierarchia határozta meg. Aki nagyobb hangon, esetleg mikrofonba tudta a marhaságait hangoztatni, az lett a főnök.
Láthatjuk hát mily elengedhetetlen kellékké vált a puszta ebben a társadalomban.
Éltek még ebben az országban, de le szeretném szögezni tévedésből, vagy véletlenül, olyan idegenszívű emberek, állampolgárok - ismétlem az államforma nem volt tisztázott - akik képesek voltak dolgozni és nem csak ügyeskedni. Véletlenül éltek itt ez egészen biztos, vagy lehet, hogy őket is kötötte valamiféle hazafiúi érzés?
Nehéz ezt megállapítani. Ők nem vándoroltak el, de tették a dolgukat. Nem nézték, de látták a temérdek ármányt és cselszövést, amit rendes honfitársaik szövögettek egymás és mindenki ellen. Ugyanúgy kárvallottjai voltak a vakok téblábolásának, csak nekik ez sokkal jobban fájt, mert nem csak néztek, hanem láttak is. És éreztek. Mélyen. Rájuk nem volt hatással - kedvezővel legalábbis nem - a ló és a puszta, de valahogy a falat is inkább akadályként, mint védműként fogták fel.
Az imént lefestett ország működőképességét és emberibb arcát ezek az idegenszívűek biztosították. Mindent megtettek, ami a lehetőségükből kitelt - bejártak dolgozni, építették a családjukat - mégis úgy érződött, hogy ezzel a rutinosnak mondható tevékenységükkel is jócskán háttérbe szorítják, de legalábbis beelőzik az igazi őslakosokat. Legalábbis az őslakosok szerint.
Így azok mindent elkövettek, hogy az idegenszívűek – továbbiakban gondolkodóék - elbukjanak. Még azt sem mérlegelték, hogy ezzel ők maguk is egy sokkal alacsonyabb szintre süllyednek. Butaságuk és rosszindulatuk páratlan szorgalommal párosult, így hosszú, de szívós munkával sikerült elérni, hogy valóban a legfontosabb nemzeti jelkép a fal, a ló és a puszta legyen. Vagy a pusztai faló? Ebben már nem vagyok biztos, mert a krónikák ettől kezdve töredékessé váltak, mivel azoknak a lapjaival gyújtottak be.
Hogy mikor süllyedt el az ország, identitását mikor vesztette el, örökké homályban marad, mivel egyetlen tudást, még a teljesen ötlettelen, lusta történelemszakos végzős egyetemista sem választotta szakdolgozata témájának ennek a népnek a történetét.
