A macska
Csak pár perc telhetett el. Egy kegyetlen pillanat nekem tehetetlen szemlélőnek. A köztünk lévő két-három autó közül üthette el valamelyik. A sáv közepén feküdt az oldalán, de igyekezett visszafordulni. A szemerkélő eső átáztatta bundáját. Nem olyan vészesen, csak épp annyira, hogy a vért lemossa a szája széléről, amelyet hangtalanul nyitogatott. Pont annyira, hogy gálaruhámban ne legyen gusztusom hozzá sem érni. Elég, ha csak az öltönyöm, az ingem mandzsettáját mocskolja be. Most fizettem a tisztítóban egy vagyont.
Persze féltem tőle. Féltem, hogy haláltusájában tűhegyes fogaival megharap, és féltem miatta, féltem, hogy bárhol érintem meg, csak fájdalmat okozok neki. Legalább egy lapát lett volna nálam,hogy agyonüthessem, de pont ma raktam rendet a kocsiban, pont ma dobáltam ki minden vackot. Csak álltam ott tiszta kézzel, tiszta ruhában és mocskos lelkiismerettel, mert egy olyan, mint én ezt tette vele.
Akár én is elgázolhattam volna, hiszen elég furán-bután képesek cikázni, átrohanni egyik oldalról a másikra. De én megálltam volna. Én biztosan megálltam volna, hogy mentsem a menthetetlent, vagy befejezzem a félig kész munkát. Illett volna rátolatni tetszik tudni, állatvédelmi törvény ide, vagy oda, de most eme mulasztás és a fényszóróm fénye engem tett meg élet és halál urának, holott a legkevésbé sem hasonlítok Istenre.
Közben, ahogy közelítettem felé, hogy legalább az út széle felé húzzam, menekülni kezdett. Fájdalmasan és talán tudatának, de mit is beszélek, ösztönének utolsó morzsáival távolodni; vonaglani próbált, de a törött gerince, vagy a leszakadt, összeroncsolódott belsőségei az aszfalthoz ragasztották. A csomagtartóban talált lila szatyor segítségével akartam kihalászni, de ügyetlen, gyáva kezeim közül szinte mozdulatlanul is kicsúszott. Az autók csak jöttek és jöttek és szemrehányóan, vagy sajnálkozva pillantottak rám, azért amit nem is én követtem el, nem én indítottam el, de a befejezés nekem adatott. Láthattam a fájdalmat, az életösztönt, az agóniát, a reménytelenséget. Láttam keserű, megdöbbent, ijedt és türelmetlen szemmel.
Telefonáltam, hogy később érünk oda, mert épp egy haldokláshoz asszisztálok, mivel a megsemmisítéshez nem tudok. Kicsit sem vagyok Isten.
Talán ezért nem ölhettem meg, talán a gyerekek figyelő tekintete miatt, akik megrettenve nézték tanácstalan totyogásom a kocsi hátsó ablakán át. Én tiltottam meg nekik, hogy kiszálljanak.
Aztán, mintha emberek is mentek volna el mellettem. Mintha valaki mondta volna, nehogy meghaljak, vagy belehaljak ebbe, vagy emiatt. És én magyarázni kezdtem egynek, hogy itt találtam az út közepén, a sávomban – no lám még tulajdonos is lettem – de az az ember csak annyit mondott: Nem tudom. Valószínűleg külföldi lehetett, ami legalább annyira biztos, mint amennyire valószínűtlen volt az egész rohadt helyzet, és amennyire nagyon valószínűen azt pofáztam magamban, hová kellene lépnem, vagy taposnom, vagy ütnöm, hogy egycsapásra véget vehessek ennek az értelmetlenségnek.
Egy életnek.
Ebből is látszik, hogy az életnél nincs is talán értelmetlenebb, ha azt úgy el lehet rontani, hogy nekem ne támadjon más gondolatom, minthogy az a keveset is elveszem, ami még pislákolt. Én, aki adni nem tudok, most elvennék, hogy túl legyek ezen az egész, kellemetlen szituáción. Ezért még ölnék is, ahelyett, hogy az orvosnak telefonálnék, de én nem telefonálok az orvosnak, mert tudom, hogy menthetetlen, másrészt pedig ismerem a hozzáállásukat, meg különben is mire kiér, vagy én beérnék vele a rendelőbe, ha egyáltalán sikerül kinyomoznom, ki az ügyeletes ma éjszaka, aki több ezer forintért elaltatná. Megölné. Azt tenné, amire én is készülök, ha négy szempár és még valami megmagyarázhatatlan nem tartana vissza, így csak álltam és bámultam a haláltusát, ami kisvártatva véget ért.
Percekig világítottam a szemébe, piszkáltam a fülét, fújkáltam, de nem reagált semmire. Mögöttünk csak csörgedezett az esti forgalom. Pillanatra sem méltattak minket. Mindenkinek megvan az ennél sokkalta nagyobb baja... Biztosan.
Aztán ráhúztam a halászháló - nylonszatyrot, mert úgy éreztem legalább annyival tartozok neki, hogy nem hagyom ott az út szélén. Másnap az első kamion álmos sofőrje biztos keresztülhajtana rajta. Sokat nem rongálna rajta, de nem engedhetem, hogy parányi testével úgy bánjanak, mint egy ronggyal.
A jobb első ülés elétettem a tasakot a tetemmel és kértem a gyerekeket szóljanak, ha látnak egy konténert, ahová kidobhatnánk. Természetesen nem akadt egy sem, magánházak kukájába pedig nem akartam belecsempészni. Nagyon szégyelltem magam, hogy temetés helyett e könnyebb megoldáshoz akartam folyamodni, de ahogy fogyott a táv, úgy vált világossá számomra, én ezt nem tehetem meg. Nekem a szemerkélő esőben, gálaruhában, este kilenckor, sötétben ásnom kell a ragadós talajba egy olyan mély gödröt, amibe beletehetem és a kutyák sem szimatolják ki, hogy aztán kiáshassák és meghempergőzhessenek oszló tetemében.
A feleségem sebtében átöltözött és a kulcsot kereste, hogy a közelben lévő, gondozásunk alatt álló zártkertbe menjünk, de mire nekikészülődött, beugrott, hogy ott is lakik – igaz nem túl régen, talán pont ezért nem jutott hamarabb az eszembe – egy német juhász. Ő biztosan nem hagyná ott, ahová helyezni akartuk, bár a német juhász nem egy kotorékeb.
A zártkerttől nem messze, frissen osztott építési telkeken a késő ősz miatt állt a munka. Sok föld még ki sem volt tűzve, fel sem volt parcellázva. Egy ilyen senki földjén csúsztattam ki a szatyorból a megviselt testet.
Lekapcsolt fényszórókkal hagytuk el a helyszínt. A lila szatyrot a szelektív hulladéktárolóba dobtam ki, a pillepalackok közé, hiszen rend a lelke mindennek.
Persze féltem tőle. Féltem, hogy haláltusájában tűhegyes fogaival megharap, és féltem miatta, féltem, hogy bárhol érintem meg, csak fájdalmat okozok neki. Legalább egy lapát lett volna nálam,hogy agyonüthessem, de pont ma raktam rendet a kocsiban, pont ma dobáltam ki minden vackot. Csak álltam ott tiszta kézzel, tiszta ruhában és mocskos lelkiismerettel, mert egy olyan, mint én ezt tette vele.
Akár én is elgázolhattam volna, hiszen elég furán-bután képesek cikázni, átrohanni egyik oldalról a másikra. De én megálltam volna. Én biztosan megálltam volna, hogy mentsem a menthetetlent, vagy befejezzem a félig kész munkát. Illett volna rátolatni tetszik tudni, állatvédelmi törvény ide, vagy oda, de most eme mulasztás és a fényszóróm fénye engem tett meg élet és halál urának, holott a legkevésbé sem hasonlítok Istenre.
Közben, ahogy közelítettem felé, hogy legalább az út széle felé húzzam, menekülni kezdett. Fájdalmasan és talán tudatának, de mit is beszélek, ösztönének utolsó morzsáival távolodni; vonaglani próbált, de a törött gerince, vagy a leszakadt, összeroncsolódott belsőségei az aszfalthoz ragasztották. A csomagtartóban talált lila szatyor segítségével akartam kihalászni, de ügyetlen, gyáva kezeim közül szinte mozdulatlanul is kicsúszott. Az autók csak jöttek és jöttek és szemrehányóan, vagy sajnálkozva pillantottak rám, azért amit nem is én követtem el, nem én indítottam el, de a befejezés nekem adatott. Láthattam a fájdalmat, az életösztönt, az agóniát, a reménytelenséget. Láttam keserű, megdöbbent, ijedt és türelmetlen szemmel.
Telefonáltam, hogy később érünk oda, mert épp egy haldokláshoz asszisztálok, mivel a megsemmisítéshez nem tudok. Kicsit sem vagyok Isten.
Talán ezért nem ölhettem meg, talán a gyerekek figyelő tekintete miatt, akik megrettenve nézték tanácstalan totyogásom a kocsi hátsó ablakán át. Én tiltottam meg nekik, hogy kiszálljanak.
Aztán, mintha emberek is mentek volna el mellettem. Mintha valaki mondta volna, nehogy meghaljak, vagy belehaljak ebbe, vagy emiatt. És én magyarázni kezdtem egynek, hogy itt találtam az út közepén, a sávomban – no lám még tulajdonos is lettem – de az az ember csak annyit mondott: Nem tudom. Valószínűleg külföldi lehetett, ami legalább annyira biztos, mint amennyire valószínűtlen volt az egész rohadt helyzet, és amennyire nagyon valószínűen azt pofáztam magamban, hová kellene lépnem, vagy taposnom, vagy ütnöm, hogy egycsapásra véget vehessek ennek az értelmetlenségnek.
Egy életnek.
Ebből is látszik, hogy az életnél nincs is talán értelmetlenebb, ha azt úgy el lehet rontani, hogy nekem ne támadjon más gondolatom, minthogy az a keveset is elveszem, ami még pislákolt. Én, aki adni nem tudok, most elvennék, hogy túl legyek ezen az egész, kellemetlen szituáción. Ezért még ölnék is, ahelyett, hogy az orvosnak telefonálnék, de én nem telefonálok az orvosnak, mert tudom, hogy menthetetlen, másrészt pedig ismerem a hozzáállásukat, meg különben is mire kiér, vagy én beérnék vele a rendelőbe, ha egyáltalán sikerül kinyomoznom, ki az ügyeletes ma éjszaka, aki több ezer forintért elaltatná. Megölné. Azt tenné, amire én is készülök, ha négy szempár és még valami megmagyarázhatatlan nem tartana vissza, így csak álltam és bámultam a haláltusát, ami kisvártatva véget ért.
Percekig világítottam a szemébe, piszkáltam a fülét, fújkáltam, de nem reagált semmire. Mögöttünk csak csörgedezett az esti forgalom. Pillanatra sem méltattak minket. Mindenkinek megvan az ennél sokkalta nagyobb baja... Biztosan.
Aztán ráhúztam a halászháló - nylonszatyrot, mert úgy éreztem legalább annyival tartozok neki, hogy nem hagyom ott az út szélén. Másnap az első kamion álmos sofőrje biztos keresztülhajtana rajta. Sokat nem rongálna rajta, de nem engedhetem, hogy parányi testével úgy bánjanak, mint egy ronggyal.
A jobb első ülés elétettem a tasakot a tetemmel és kértem a gyerekeket szóljanak, ha látnak egy konténert, ahová kidobhatnánk. Természetesen nem akadt egy sem, magánházak kukájába pedig nem akartam belecsempészni. Nagyon szégyelltem magam, hogy temetés helyett e könnyebb megoldáshoz akartam folyamodni, de ahogy fogyott a táv, úgy vált világossá számomra, én ezt nem tehetem meg. Nekem a szemerkélő esőben, gálaruhában, este kilenckor, sötétben ásnom kell a ragadós talajba egy olyan mély gödröt, amibe beletehetem és a kutyák sem szimatolják ki, hogy aztán kiáshassák és meghempergőzhessenek oszló tetemében.
A feleségem sebtében átöltözött és a kulcsot kereste, hogy a közelben lévő, gondozásunk alatt álló zártkertbe menjünk, de mire nekikészülődött, beugrott, hogy ott is lakik – igaz nem túl régen, talán pont ezért nem jutott hamarabb az eszembe – egy német juhász. Ő biztosan nem hagyná ott, ahová helyezni akartuk, bár a német juhász nem egy kotorékeb.
A zártkerttől nem messze, frissen osztott építési telkeken a késő ősz miatt állt a munka. Sok föld még ki sem volt tűzve, fel sem volt parcellázva. Egy ilyen senki földjén csúsztattam ki a szatyorból a megviselt testet.
Lekapcsolt fényszórókkal hagytuk el a helyszínt. A lila szatyrot a szelektív hulladéktárolóba dobtam ki, a pillepalackok közé, hiszen rend a lelke mindennek.
