Kicsit rossz, kicsit jó
Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, ott ahol a kurta-farkú malac túr, egy rossz ember, aki csak a maga hasznát leste. Csak azzal törődött, hogy neki több és jobb legyen. Ez a rossz ember egy gazda volt. Volt ennek a rossz embernek, akit csak nevezzünk egyszerűen Rossznak, egy cselédje, aki nagyon jó lelkületű fiú volt. Mosolyának szélessége az Amazonasszal vetekedett. Nevezzük ezt a fiút egyszerűen csak Jónak. Boldogan élte egyszerű életét, elégedett volt azzal, amit a Jóisten neki szánt.
Egyetlen egy dolog volt ami bántotta a lelkét. Még gyermekkorában, amikor egyszer az iskola ablaka alatt játszott – mert oda nem járt az istenadta – hallotta, hogy az akkor még gyerek Rosszat mindenféle rosszcsontnak kiáltották ki. Kinevették, és kiabáltak.
A Jó ettől annyira megrémült, hogy elszaladt a ligetbe a magas nyírfa alá, és megfogadta, hogy ő ilyen szégyent nem él át. Nem akar köznevetség tárgya lenni. Mivel a Rosszat kinevették, gondolta, hogy amit ő csinál csak rossz lehet, és megfogadta, hogy biztosan csak jót tegyen, pont ellenkezőképpen fog cselekedni mint a Rossz. Miután ezt így kifundálta, megnyugodva sétált le a patakpartra. Pedig de jól tette volna, ha tovább marad az ablak alatt, mert akkor megtudta volna, hogy a tanteremben éppen szünet volt, és a Rossz csak parodizálta az egyik tanárt, és a társainak ettől volt olyan fene jó kedve. Erre a „titokra” azonban sohasem derült fény a Jó számára.
Az élet aztán úgy hozta, hogy az egyik, aki jobban élt, diktált annak, aki rosszabbul élt.
Az egyik nap a Rossz a répaföldre igyekezett gyomlálni, a Jó persze követte. Látta, hogy mit csinál a Rossz. Gyomlál. A Rossz hajlongott, és, hogy a hasznát gyarapítsa, megpróbált minden gyomnövényt fáradtságos munkával kiplántálni az ágyások közül. Hajlongott egész nap, csak ebédkor pihent meg. A felesége, aki utánuk hozta az ebédet megkérte urát, hogy miután elköltötte ebédjét kövesse otthonába, mert a lókereskedő egy nappal korábban jött megnézni az eladó lovukat. A Rossz kiadta a Jónak, hogy folytassa amit csinált.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Előkapta a kapáját, és az összes répát kigyomlálta, amit ez a „buta” Rossz ottfelejtett. Csak mosolygott miközben a háta mögé hajigálta a félig érett répakezdeményeket. Jól kidolgozta magát, és tudta a jótett helyébe jót várhat.
A Rossz hatalmas puffanással esett be a szétrombolt ágyások közé másnap. A Jónak ekkor egy pillanatra lefagyott a mosoly az arcáról. Azt sem nagyon értette miért üvöltözik vele a Rossz felesége, de mivel ezt a csúnya rikácsolást nem állhatta elszaladt a magas nyírfa alá. Ott fohászkodni kezdett az angyalokhoz. Csodák csodájára szárnycsapkodás hangja közeledett felé. Megérkezett az őrangyala. A Jó elmondott neki mindent töviről hegyire. A történet végére az angyal homloka egészen összeráncolódott, de mivel angyal volt, és teljesítménybérben mentette a lelkeket, ráadásul, ezt most főmunkaidőben tette, megnyugtatta a Jót, hogy mindent elsimít. Hamar szárnyra kapott és elrepült a Rosszhoz. Mivel az őrangyal esti egyetemen pszichológiát is tanult, elbeszélgetett a Rosszal, és felhívta a figyelmét arra, hogy próbálja meg értékelni a Jó igyekezetét, és ha egy mód van rá, a kést tegye vissza az asztalra, mert az egész éves répatermés sem ér annyit, hogy börtönbe kerüljön a Jó miatt.
A Rossz, mint ahogy az az élet igazságtalanságaihoz tartozik hamarosan felépült, és elhatározta, hogy elmegy az almáskertjébe szüretelni. A Jó most még nagyobb buzgalommal követte, és ha lehet, még nagyobb nyugalommal heveredett le egy fa alá, ahonnan nézhette, hogy a Rossz megint mit rosszalkodik. Nem kellett félnie, hiszen tudta az őrangyala kimenti. A Rossz leszerződött egy rostos leveket előállító üzemmel, aki az almát, mint léalmát vette át. Nem kellett hát óvatosan, egyenként leszedni az almákat. Neki is állt és elkezdte ráznia fákat, hogy potyogjanak nyugodtan a földre. Hamarosan egy lovas érkezett, aki hírt hozott. A Rossznak azonnal haza kellett mennie, mert megérkeztek a Vöröskereszttől, hogy az éves rendes felajánlást elvigyék. Ez a Rossz olyan önző, és gyarló volt, hogy adakozott, hogy szeressék az emberek. Adományokon akarta megvenni az emberek szeretetét. A Jó ezért is mélységesen megvetette. A Rossz a fogát csikorgatva – na ugye mondtam, hogy egy galád ember volt – összeszedelődzködött, és elindult. Meghagyta a Jónak, hogy folytassa a munkát.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Buta fukar rossz, hát így akarsz fát vágni? Még a fejszére is sajnálod a pénzt? Ilyen felfuvalkodott vagy, hogy azt gondolod kézzel ki tudod csavarnia fákat? Na majd, én. Elő a baltával!
A Rosszat egy hét múlva engedték ki saját felelősségére a kórház kardiológiai osztályáról. A Jó csak azon csodálkozott, hogy amint a Rossz házát lőtávolon belül megközelíti, porzani kezd mellette a föld. Aztán rájött, hogy lövöldöznek rá.
Irány a nyírfa töve. Alig kezdett fohászkodni, és már jött is az angyal. Nem lehetett eldönteni, hogy a fogát csikorgatta, vagy az ízületei nyikorogtak, de egy biztos, hogy most köszönés nélkül repült tova, és mintha a mosolya sem lett volna olyan őszinte.. A patikákban is hiánycikknek számító szuperhatékony nyugtatót vitt a Rossznak, és megpróbálta meggyőzni arról, hogy tulajdonképpen jól járt azzal, hogy azt a néhány hektár (600) almást kivágta a Jó, mert így legalább a tüzelője meg van oldva a következő 25 évben, azzal meg végképp ne törődjön, hogy nem tudja, hol tárolni a fát, és bizonyos szorgos népek már kezdik lopni azokat. Kérte, hogy a jó-szándékot nézze csak a Jó tetteiben. A biztonság kedvéért egy kényszerzubbonyt is hagyott az asszonynál, ha mégsem hatna a pszichológia, és az orvostudomány.
És lássatok csodát a Rossz egyre jobban viselte a Jó segítségnyújtásait. Nem csak megértette, hanem az angyal segítségével el is tudta fogadni az értelmi képességei tekintetében kihívásokkal küszködő Jó mindennapos jótéteményeit. Már egészen megszokta a tudálékos bárgyú vigyorát is. Megszólalt belül a lelkiismerete, vagy csak a peacemakerje kezdett lemerülni, de tény, hogy segíteni szeretett volna a Jónak. Elhatározza, hogy a saját egészsége érdekében, a tisztás közepén álló szép erdei weekend házát neki ajándékozza, hozzá egy csorda tehenet, hogy gazdálkodhasson. Jól a lelkére kötötte, nehogy hagyja elkóborolni a teheneket, mert vagy a medve csapja őket agyon, vagy azok legelnek le valami tilosat.
A Jó észrevette, hogy a Rossz feltűnően kedves hozzá, és rosszat szimatolt. Azt gondolta, hogy egy ilyen rossz ember nem közeledhet tisztességes szándékkal felé. Folyamatosan azon törte a fejét, hogy vajon a Rossz milyen csapdát állíthat neki. Egyben bízott csak: az őrangyalában, aki idáig mindig segített. Végül is mi bajom lehet, ha van egy ilyen klassz angyalom. Idáig is kihúzott a bajból, most is meg fog segíteni. .Mit magyaráz ez a Rossz nekem. Biztos, azt akarja, hogy belebukjak a tehenészetbe.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni.
Kötött ugyan egy koloncot minden tehén lábára, de ennyivel le is tudta a maga részéről a tehénpásztorkodást. Elment és aludt egy jót.
Másnap dörzsölte ám erősen a szemét, mert bizony egy fia tehenet sem látott, mikor kipillantott az ablakon. Minden szíj el volt vágva a koloncoknál. Elkezdett fohászkodni az angyalhoz, aki azonban késve sem érkezett meg. Elindult hát, hogy megkeresse a csordát. Kisvártatva egy kisebb tömeg közeledett felé, akik beszélgettek egymással, aztán kiderült, hogy nem beszélgettek, hanem kiabáltak, és erősen mutogattak, a Jó felé. A Jó elmosolyodott, és kémlelni kezdte az eget, hogy az angyal honnan, és merről fog érkezni, de nem jött az sehonnan. Addig, addig bámulta az eget, hogy csillagokat is kezdett látni, mivel a gazdák, akiknek a veteményét a tehenek lelegelték, úgy agyba főbe verték, hogy a szemei szikrát hánytak.
Bosszúsan vánszorgott a Rossz háza felé. Az éppen kint ült a tornácon, pipázott és valakivel sakkozott. Nem tudta kivenni ki lehet a másik alak. Hanem aztán elkezdett kiabálni a Rossznak, hogy felelősségre vonja azért, hogy ilyen csúf helyzetbe hozta, mert ugye, ha ő nem ad neki házat és teheneket, akkor nem is verik meg. De hamar elakadt a szava, mert kilépett a fényre az őrangyala. A Jó elmosolyodott, az angyal visszamosolyogott rá. A Jó kitartotta a kezét és sebes lépésekkel elindult, hogy átölelje megmentőjét.
Az angyal kitárta a karját, és megcsillant a nap fénye, a jobb kezében lévő késen.
Egyetlen egy dolog volt ami bántotta a lelkét. Még gyermekkorában, amikor egyszer az iskola ablaka alatt játszott – mert oda nem járt az istenadta – hallotta, hogy az akkor még gyerek Rosszat mindenféle rosszcsontnak kiáltották ki. Kinevették, és kiabáltak.
A Jó ettől annyira megrémült, hogy elszaladt a ligetbe a magas nyírfa alá, és megfogadta, hogy ő ilyen szégyent nem él át. Nem akar köznevetség tárgya lenni. Mivel a Rosszat kinevették, gondolta, hogy amit ő csinál csak rossz lehet, és megfogadta, hogy biztosan csak jót tegyen, pont ellenkezőképpen fog cselekedni mint a Rossz. Miután ezt így kifundálta, megnyugodva sétált le a patakpartra. Pedig de jól tette volna, ha tovább marad az ablak alatt, mert akkor megtudta volna, hogy a tanteremben éppen szünet volt, és a Rossz csak parodizálta az egyik tanárt, és a társainak ettől volt olyan fene jó kedve. Erre a „titokra” azonban sohasem derült fény a Jó számára.
Az élet aztán úgy hozta, hogy az egyik, aki jobban élt, diktált annak, aki rosszabbul élt.
Az egyik nap a Rossz a répaföldre igyekezett gyomlálni, a Jó persze követte. Látta, hogy mit csinál a Rossz. Gyomlál. A Rossz hajlongott, és, hogy a hasznát gyarapítsa, megpróbált minden gyomnövényt fáradtságos munkával kiplántálni az ágyások közül. Hajlongott egész nap, csak ebédkor pihent meg. A felesége, aki utánuk hozta az ebédet megkérte urát, hogy miután elköltötte ebédjét kövesse otthonába, mert a lókereskedő egy nappal korábban jött megnézni az eladó lovukat. A Rossz kiadta a Jónak, hogy folytassa amit csinált.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Előkapta a kapáját, és az összes répát kigyomlálta, amit ez a „buta” Rossz ottfelejtett. Csak mosolygott miközben a háta mögé hajigálta a félig érett répakezdeményeket. Jól kidolgozta magát, és tudta a jótett helyébe jót várhat.
A Rossz hatalmas puffanással esett be a szétrombolt ágyások közé másnap. A Jónak ekkor egy pillanatra lefagyott a mosoly az arcáról. Azt sem nagyon értette miért üvöltözik vele a Rossz felesége, de mivel ezt a csúnya rikácsolást nem állhatta elszaladt a magas nyírfa alá. Ott fohászkodni kezdett az angyalokhoz. Csodák csodájára szárnycsapkodás hangja közeledett felé. Megérkezett az őrangyala. A Jó elmondott neki mindent töviről hegyire. A történet végére az angyal homloka egészen összeráncolódott, de mivel angyal volt, és teljesítménybérben mentette a lelkeket, ráadásul, ezt most főmunkaidőben tette, megnyugtatta a Jót, hogy mindent elsimít. Hamar szárnyra kapott és elrepült a Rosszhoz. Mivel az őrangyal esti egyetemen pszichológiát is tanult, elbeszélgetett a Rosszal, és felhívta a figyelmét arra, hogy próbálja meg értékelni a Jó igyekezetét, és ha egy mód van rá, a kést tegye vissza az asztalra, mert az egész éves répatermés sem ér annyit, hogy börtönbe kerüljön a Jó miatt.
A Rossz, mint ahogy az az élet igazságtalanságaihoz tartozik hamarosan felépült, és elhatározta, hogy elmegy az almáskertjébe szüretelni. A Jó most még nagyobb buzgalommal követte, és ha lehet, még nagyobb nyugalommal heveredett le egy fa alá, ahonnan nézhette, hogy a Rossz megint mit rosszalkodik. Nem kellett félnie, hiszen tudta az őrangyala kimenti. A Rossz leszerződött egy rostos leveket előállító üzemmel, aki az almát, mint léalmát vette át. Nem kellett hát óvatosan, egyenként leszedni az almákat. Neki is állt és elkezdte ráznia fákat, hogy potyogjanak nyugodtan a földre. Hamarosan egy lovas érkezett, aki hírt hozott. A Rossznak azonnal haza kellett mennie, mert megérkeztek a Vöröskereszttől, hogy az éves rendes felajánlást elvigyék. Ez a Rossz olyan önző, és gyarló volt, hogy adakozott, hogy szeressék az emberek. Adományokon akarta megvenni az emberek szeretetét. A Jó ezért is mélységesen megvetette. A Rossz a fogát csikorgatva – na ugye mondtam, hogy egy galád ember volt – összeszedelődzködött, és elindult. Meghagyta a Jónak, hogy folytassa a munkát.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni. Buta fukar rossz, hát így akarsz fát vágni? Még a fejszére is sajnálod a pénzt? Ilyen felfuvalkodott vagy, hogy azt gondolod kézzel ki tudod csavarnia fákat? Na majd, én. Elő a baltával!
A Rosszat egy hét múlva engedték ki saját felelősségére a kórház kardiológiai osztályáról. A Jó csak azon csodálkozott, hogy amint a Rossz házát lőtávolon belül megközelíti, porzani kezd mellette a föld. Aztán rájött, hogy lövöldöznek rá.
Irány a nyírfa töve. Alig kezdett fohászkodni, és már jött is az angyal. Nem lehetett eldönteni, hogy a fogát csikorgatta, vagy az ízületei nyikorogtak, de egy biztos, hogy most köszönés nélkül repült tova, és mintha a mosolya sem lett volna olyan őszinte.. A patikákban is hiánycikknek számító szuperhatékony nyugtatót vitt a Rossznak, és megpróbálta meggyőzni arról, hogy tulajdonképpen jól járt azzal, hogy azt a néhány hektár (600) almást kivágta a Jó, mert így legalább a tüzelője meg van oldva a következő 25 évben, azzal meg végképp ne törődjön, hogy nem tudja, hol tárolni a fát, és bizonyos szorgos népek már kezdik lopni azokat. Kérte, hogy a jó-szándékot nézze csak a Jó tetteiben. A biztonság kedvéért egy kényszerzubbonyt is hagyott az asszonynál, ha mégsem hatna a pszichológia, és az orvostudomány.
És lássatok csodát a Rossz egyre jobban viselte a Jó segítségnyújtásait. Nem csak megértette, hanem az angyal segítségével el is tudta fogadni az értelmi képességei tekintetében kihívásokkal küszködő Jó mindennapos jótéteményeit. Már egészen megszokta a tudálékos bárgyú vigyorát is. Megszólalt belül a lelkiismerete, vagy csak a peacemakerje kezdett lemerülni, de tény, hogy segíteni szeretett volna a Jónak. Elhatározza, hogy a saját egészsége érdekében, a tisztás közepén álló szép erdei weekend házát neki ajándékozza, hozzá egy csorda tehenet, hogy gazdálkodhasson. Jól a lelkére kötötte, nehogy hagyja elkóborolni a teheneket, mert vagy a medve csapja őket agyon, vagy azok legelnek le valami tilosat.
A Jó észrevette, hogy a Rossz feltűnően kedves hozzá, és rosszat szimatolt. Azt gondolta, hogy egy ilyen rossz ember nem közeledhet tisztességes szándékkal felé. Folyamatosan azon törte a fejét, hogy vajon a Rossz milyen csapdát állíthat neki. Egyben bízott csak: az őrangyalában, aki idáig mindig segített. Végül is mi bajom lehet, ha van egy ilyen klassz angyalom. Idáig is kihúzott a bajból, most is meg fog segíteni. .Mit magyaráz ez a Rossz nekem. Biztos, azt akarja, hogy belebukjak a tehenészetbe.
Hogyisne gondolta a Jó. Még csak az kellene. Én aztán nem. Én tudom, hogyan kell ezt jól csinálni.
Kötött ugyan egy koloncot minden tehén lábára, de ennyivel le is tudta a maga részéről a tehénpásztorkodást. Elment és aludt egy jót.
Másnap dörzsölte ám erősen a szemét, mert bizony egy fia tehenet sem látott, mikor kipillantott az ablakon. Minden szíj el volt vágva a koloncoknál. Elkezdett fohászkodni az angyalhoz, aki azonban késve sem érkezett meg. Elindult hát, hogy megkeresse a csordát. Kisvártatva egy kisebb tömeg közeledett felé, akik beszélgettek egymással, aztán kiderült, hogy nem beszélgettek, hanem kiabáltak, és erősen mutogattak, a Jó felé. A Jó elmosolyodott, és kémlelni kezdte az eget, hogy az angyal honnan, és merről fog érkezni, de nem jött az sehonnan. Addig, addig bámulta az eget, hogy csillagokat is kezdett látni, mivel a gazdák, akiknek a veteményét a tehenek lelegelték, úgy agyba főbe verték, hogy a szemei szikrát hánytak.
Bosszúsan vánszorgott a Rossz háza felé. Az éppen kint ült a tornácon, pipázott és valakivel sakkozott. Nem tudta kivenni ki lehet a másik alak. Hanem aztán elkezdett kiabálni a Rossznak, hogy felelősségre vonja azért, hogy ilyen csúf helyzetbe hozta, mert ugye, ha ő nem ad neki házat és teheneket, akkor nem is verik meg. De hamar elakadt a szava, mert kilépett a fényre az őrangyala. A Jó elmosolyodott, az angyal visszamosolyogott rá. A Jó kitartotta a kezét és sebes lépésekkel elindult, hogy átölelje megmentőjét.
Az angyal kitárta a karját, és megcsillant a nap fénye, a jobb kezében lévő késen.
