40 perc
Mint azon a télen mindig, most is lekéste a csatlakozást. Csak azt nem tudta, hogy miért hívják csatlakozásnak, ha nem várja be a másik vonatot.
Este fél nyolctól zötykölődött a részeg, fegyvernemenként, vagonokon keresztül egymást üldöző katonáktól, a tettrekész, de annál inkább tehetetlenebb VÁP-osoktól, az egyetemekre, főiskolákra visszaigyekvő soványpénzű hallgatóktól, és a másnap családjuktól távol munkába álló „stabil” ingázóktól túlzsúfolt vonaton. A rendet csak a Szlovák Államvasutak egy igazán erélyes hölgytagja, nevezetesen egy takarító néni volt képes némileg fenntartani, aki legalább 100 kilót nyomott, és egyszer úgy megpofozott két részeg katonát, aki a velük szemben intézkedő egyenruhás rendőrökre támadt rá, hogy a pofonoktól a nyolcszemélyes fülke falának esve, még a szomszédos fülke utasai is belerázkódtak.
Szombathely nem lenne csúnya város, ha egyszer nappali fénynél is láthatta volna, és persze nem csak a pályaudvart, amelyet lassan jobban kezdett ismerni, mint a laktanya könyvtárát. A könyvtárban ugyanis még nem kellett egyszer sem kényszerből hajnali 4 és 5 között holtfáradtan fel s alá járkálnia. A szombathelyi pályaudvaron igen.
Persze le is ülhetett volna, de már így is elég mocskosnak érezte magát. A kétszeri átszállás, és a Déli pályaudvaron elszenvedett több mint két órás várakozást követően, nem nagy kedvet érzett ahhoz, hogy a húgyszagú, összefirkált havas, jéghideg lócára leüljön. A váróba is bemehetett volna, hiszen azt fűtötték. Inkább összehúzta rászáradt latyaktól szennyezett kabátját. Nem elég, hogy metrókarbantartás miatt busszal kellett a Keletiből a Délibe utaznia, az induló busz, az öbölben, az aszfaltba vágott gödörbe hajtva összecsapta, az utca mocskával, keveredő hókásával. A kabát a pokoli fűtésnek köszönhetően sem száradt meg tökéletesen, de nem kockáztatta meg, hogy felháborítsa éhségtől keletkezett savval túltelített gyomrát. A bűzt szinte vágni lehetett bent. Dohányozni tilos. Ez rendben. Fürödni miért nem kötelező?
Az óramutatót egy láthatatlan szellem ujja nem engedte továbblépni. Valahol olvasott róla, hogy van kísértetek órája, de emlékezete szerint az nem hajnali négykor van. Már ötször sétált végig a peronon, de még csak 5 perc telt el. Elkezdte számolni a villanyoszlopokat, aztán két villanyoszlop közé eső talpfák számát. Milyen érdekesek ezek a kukák?! Felül a csikkeket és a kisebb szemetet lehet bedobni, lent oldalt akár egy fél literes palack is bedobható. Ebből is volt legalább 8 darab. 4 óra 10 perc.
Beszélgethetett volna Vargával, de vele erre jókedvében, kipihenten és tanuk előtt sem volt képes. Mély gyűlöletet érzett a felkapaszkodott, törtető álművésszel szemben, akit egyszer véletlenül megsértett művészi önérzetében, amikor nem ismerte fel egy állítólagos közkedvelt társuk fejből rajzolt portréját. A még ki sem alakult barátság már ekkor véget ért.
Most se jókedve nem volt, se kipihenve nem érezte magát, a várakozáshoz meg végképp nincs szükség tanukra. Inkább eldúdolt néhány dalt magában, de annyira halkan, hogy talán még ő maga sem hallotta.
A nagymutató végre elérte a 6-os számjegyet. Már csak 30 percet kell várni. Még 30 percet kell várni!
Azon gondolkodott, hogy az újságosbódékat szándékosan, vagy helytakarékosságból helyezik mindig úgy el, hogy sem az újságos nem tudja kényelmesen elfoglalni benne a helyét, sem a rendelkezésre álló kirakat egy harmada nem látható. Amit a vásárló igazából láthat, azok a napilapok, amikben nincs kép. A magazinok, vagy túl magasan, vagy egymáson túl szoros takarásban vannak elhelyezve, de úgy hogy nem csak az árát, hanem néha még a címét sem lehet kisilabizálni. Az újságos is zárva volt. Még a lapkihordó sem jelent meg, hogy a friss reggeli lapokat átadja. Még 20 perc.
Miért fáj az a vasútnak, ha az utas hamarább szállhat fel a vonatra, mint ahogy az indul? Ha például fél ötkor felszállhatott volna, lett volna majdnem egy és negyed órája, hogy úgy tegyen, mint aki alszik. De nem. Nem sok mindent tartanak be a vasútnál, de ezt igen. Szisztematikusan. A rongálóknak percek is elegendőek és továbbállnak. A hajléktalanoknak, pedig kevés az a fél óra, amit a vonaton tölthetnek indulás előtt. A takarítószemélyzetnek is legfeljebb arra van ideje, hogy vizesnyolcasokat rajzoljon a padlóra, ha már nem kezdték meg a takarítást a vágányra történő betolatás előtt. Talán a mozdonyvezetőt akarják kímélni? Mert, ugye ha már egyszer beállt, akkor nem hagyhatja ott a mozdonyt? A buszvezető miért hagyja ott a végállomáson a buszt a lezárt vezetőfülkével, amikor kávézni, vagy a kisdolgát végezni megy? Buszt többen tudnának elvezetni, ellopni, mint egy mozdonyt. Mi ez, egy rosszul sikerült Rejtő regény, ahol cirkáló helyett mozdonyt lopnak?
Lassan mindenki felszáll és elhelyezkedik, a hideg, rideg műbőr üléseken. Valaki lyukat próbál kaparni a befagyott ablakon. Nem értette, mit akar bárki is ilyen sötétben nézegetni. Nem értette azt sem, hogy képes valaki ilyenkor is enni. Vöröshagymát. Bár mindig vannak, akiket nem zavar semmi csak ehessenek. 3 perc múlva indulás.
Karjait mellkasán összekulcsolva állát mellére szorítva lehunyta szemét. Az otthoniak jutottak eszébe, akik az igazak álmát alusszák. Majd bennmaradt társai jutottak eszébe, akik nem vállalták a hét végi oda-vissza, több mint 900 kilométeres vonatozást, és most a fűtött körletben pihennek.
Monoton beszélgetés moraja keveredik a kártyalapok suhogásával. Ennek is vége szakad. Valaki lekapcsolja a lámpát a kocsiban. Kint már szürkül.
A kis Piroska, a BZMOT, úgy veszi a kanyarokat, mint a szellemvasút a vidámparkban. Szép lassan döcög. Ta-dam,ta-dam. Véletlenül sem tadamdamdam, tadamdamdam. Néhány állomást érint csupán, ahol kötelességből meg kell állnia, bár senki nem szándékszik felszállni. Újból felbődül a dízelmotor, egy-két rángás jobbra-balra, túl vagyunk a váltókon, és ta-dam, ta-dam.
A hátizsákját próbálja feje alá gyűrni, de eszébe jut, hogy vasalt ruha is van benne, amelyet nem kellene ennél jobban összedzsamálni. A poggyásztartóba nem teheti, mert le akar feküdni, és úgy nem tud felügyelni a zsákjára. Iszonyodik bármit is letenni a mocskos padlóra, de nincs más választása. Feje mellé teszi, és karját átfonja a vállszíjakon. Így biztos nem tudják észrevétlenül megbabrálni. Soha nem lopták meg, de ez a művelet hamis biztonságérzettel töltötte el.
Az egész háta sajgott még az előző vonat poggyásztartójától, amin fenn aludt annak ellenére, hogy nem volt nádszál-vékony. Igazából nem is értette miért ő mászott oda fel, és miért a kisebbek aludtak lent ketten az ülésen felhúzott lábbal, és négyen ülve azok lábánál.
De legalább volt hol aludnia. A hátizsákjának köszönhette, hogy egyáltalán nem állva kellett 0.25-4.00 óra között végigutaznia a tömött postavonaton azt a 240 kilométert.
Társával, mint sokan mások párt alkottak. Ő volt a hordár, a másik az ugró ember. Az ugró ember feladata, a Déli pályaudvaron egészen addig a váltóig előremenni a sínek mellett, ahol eldől melyik vágányra, tolják be a szombathelyi vonatot. Régebben egész szép lassú tempóban tolták be, így könnyű volt menet közben felugrani, majd gyorsan fülkét foglalni. Később gondolta elrettentésül egyre gyorsabban tolták be a vonatot, de ez az ő ügyes ugrótársát abszolúte de nem zavarta, de az már annál inkább amikor úgy tolták be a vonatot, hogy az ajtók zöme zárva volt, ezért akár három, négyszer is fel és le kellett ugrálnia, mire be tudott jutni egy vagonba. A poggyászhordozó társát figyelve rohant a peronon a hátizsákkal a hátán a társa táskájával kezében, és kereste, hol sikerült annak fülkét foglalnia. Amikor egymásra találtak a csomagok ablakon történő gyors bejuttatása volt a következő művelet. Egyes sportszerűtlen ugrálók, láncot és lakatot is vittek magukkal, s mihelyst, egy fülkét találtak a poggyásztartó rácsain, és a fülkeajtó fülén a láncot átfűzték, majd lakattal lezárták. Ide csak törzsutastársaikat engedték be.
A jegyvizsgáló a tőle telhető legnagyobb csendben végigbillegett a kocsin. Mint jó apa a gyerekeihez, mindenkire vetett egy pillantást. Senkit nem ébresztett fel, pedig sokan nem aludtak mélyen. Felesleges is lett volna. Az előző kocsiban egy ingyenes vasúti jegyet már lekezelt. Mind egyidős, rövid sörényű, különbözőnek tűnni akaró, de civilben is egyenruhásnak tűnő, katonák voltak. Tudta, hogy évente 6 jegy jár nekik, és a laktanyában évente kétszer van csak bevonulás. Ezeket a fiúkat már arcról ismerte. Tudta, hogy nem lehet ennyi utazásra jogosító igazolásuk. De volt nekik. A vizsgáló nem feszegette honnan. Látszólag mind rendben volt. Pedig a félszeg tekintetek, vörös fülek elárulták, ami a papírból nem derült ki. A jegyvizsgáló is volt katona. Ő a Magyar Honvédség Szolnoki Néptáncegyüttesének pecsétjével ellátott ingyenjeggyel utazott, Letenyétől, Pécsváradig.
A fiúk háborítatlanul utazhattak tovább.
Csak egyszer ment végig. Nem kérdezte van-e új felszálló. Nem volt. Ha lett volna a lépcső korlátjába kapaszkodva úgy is látta, volna, melyik kocsiba szállt volna fel, amikor a vonatot indította. De nem volt új felszálló. Sem fel, sem le nem szállt ilyenkor senki.
Nem ült le közéjük. Kiment a motorvonat előterébe, ahol rágyújthatott. Lassan, ráérősen szívta el cigarettáját. Nem volt hová sietnie. A menetidő mindig 40 perc. Mindig.
A zakkanás alig volt észrevehető. Percekig nem is tért magához. Csak feküdt felhúzott lábakkal, feje alá behajlított elgémberedett karján. Lassan, de szinte mérnöki pontossággal kiszámítva oldalra fordult és arcát tenyerébe temetve, megtámasztotta zsíros arcát. Megérkezett. 20 kilométer, 40 perc. Európa.
A gyomra összeszorult, amikor az előtte álló nap, hét megpróbáltatásaira gondolt. Éhes volt és fázott a fáradtságtól. Indulni kell. Sietni, mindjárt ébresztő.
Megfogadta, hogy jövő héten, sőt a jövő hónapban sem megy haza. Nem csinálja végig ezt a kálváriát. Ahogy megesküdött magában, máris a szerdára gondolt, amikor rendszeresen elment az egyedüli nyilvános telefonfülkéhez a városban, hogy hazatelefonáljon. Ez szinte rituálissá vált, jelezve, hogy kevesebb van hátra a hétből, mint amennyi elmúlt. És már csak kettőt kell aludni.
Áporodott szájízzel, leizzadt testtel vetette le magát a legalsó lépcsőről. A peron melletti zúzalékból kihulló, harmattal átáztatott por szaga orrba döfte.
A felkelő nap fénye hátizsákja alatt meggörnyedt teste elnyúlt árnyát a fedett folyosó kockaköveire fektette.
Este fél nyolctól zötykölődött a részeg, fegyvernemenként, vagonokon keresztül egymást üldöző katonáktól, a tettrekész, de annál inkább tehetetlenebb VÁP-osoktól, az egyetemekre, főiskolákra visszaigyekvő soványpénzű hallgatóktól, és a másnap családjuktól távol munkába álló „stabil” ingázóktól túlzsúfolt vonaton. A rendet csak a Szlovák Államvasutak egy igazán erélyes hölgytagja, nevezetesen egy takarító néni volt képes némileg fenntartani, aki legalább 100 kilót nyomott, és egyszer úgy megpofozott két részeg katonát, aki a velük szemben intézkedő egyenruhás rendőrökre támadt rá, hogy a pofonoktól a nyolcszemélyes fülke falának esve, még a szomszédos fülke utasai is belerázkódtak.
Szombathely nem lenne csúnya város, ha egyszer nappali fénynél is láthatta volna, és persze nem csak a pályaudvart, amelyet lassan jobban kezdett ismerni, mint a laktanya könyvtárát. A könyvtárban ugyanis még nem kellett egyszer sem kényszerből hajnali 4 és 5 között holtfáradtan fel s alá járkálnia. A szombathelyi pályaudvaron igen.
Persze le is ülhetett volna, de már így is elég mocskosnak érezte magát. A kétszeri átszállás, és a Déli pályaudvaron elszenvedett több mint két órás várakozást követően, nem nagy kedvet érzett ahhoz, hogy a húgyszagú, összefirkált havas, jéghideg lócára leüljön. A váróba is bemehetett volna, hiszen azt fűtötték. Inkább összehúzta rászáradt latyaktól szennyezett kabátját. Nem elég, hogy metrókarbantartás miatt busszal kellett a Keletiből a Délibe utaznia, az induló busz, az öbölben, az aszfaltba vágott gödörbe hajtva összecsapta, az utca mocskával, keveredő hókásával. A kabát a pokoli fűtésnek köszönhetően sem száradt meg tökéletesen, de nem kockáztatta meg, hogy felháborítsa éhségtől keletkezett savval túltelített gyomrát. A bűzt szinte vágni lehetett bent. Dohányozni tilos. Ez rendben. Fürödni miért nem kötelező?
Az óramutatót egy láthatatlan szellem ujja nem engedte továbblépni. Valahol olvasott róla, hogy van kísértetek órája, de emlékezete szerint az nem hajnali négykor van. Már ötször sétált végig a peronon, de még csak 5 perc telt el. Elkezdte számolni a villanyoszlopokat, aztán két villanyoszlop közé eső talpfák számát. Milyen érdekesek ezek a kukák?! Felül a csikkeket és a kisebb szemetet lehet bedobni, lent oldalt akár egy fél literes palack is bedobható. Ebből is volt legalább 8 darab. 4 óra 10 perc.
Beszélgethetett volna Vargával, de vele erre jókedvében, kipihenten és tanuk előtt sem volt képes. Mély gyűlöletet érzett a felkapaszkodott, törtető álművésszel szemben, akit egyszer véletlenül megsértett művészi önérzetében, amikor nem ismerte fel egy állítólagos közkedvelt társuk fejből rajzolt portréját. A még ki sem alakult barátság már ekkor véget ért.
Most se jókedve nem volt, se kipihenve nem érezte magát, a várakozáshoz meg végképp nincs szükség tanukra. Inkább eldúdolt néhány dalt magában, de annyira halkan, hogy talán még ő maga sem hallotta.
A nagymutató végre elérte a 6-os számjegyet. Már csak 30 percet kell várni. Még 30 percet kell várni!
Azon gondolkodott, hogy az újságosbódékat szándékosan, vagy helytakarékosságból helyezik mindig úgy el, hogy sem az újságos nem tudja kényelmesen elfoglalni benne a helyét, sem a rendelkezésre álló kirakat egy harmada nem látható. Amit a vásárló igazából láthat, azok a napilapok, amikben nincs kép. A magazinok, vagy túl magasan, vagy egymáson túl szoros takarásban vannak elhelyezve, de úgy hogy nem csak az árát, hanem néha még a címét sem lehet kisilabizálni. Az újságos is zárva volt. Még a lapkihordó sem jelent meg, hogy a friss reggeli lapokat átadja. Még 20 perc.
Miért fáj az a vasútnak, ha az utas hamarább szállhat fel a vonatra, mint ahogy az indul? Ha például fél ötkor felszállhatott volna, lett volna majdnem egy és negyed órája, hogy úgy tegyen, mint aki alszik. De nem. Nem sok mindent tartanak be a vasútnál, de ezt igen. Szisztematikusan. A rongálóknak percek is elegendőek és továbbállnak. A hajléktalanoknak, pedig kevés az a fél óra, amit a vonaton tölthetnek indulás előtt. A takarítószemélyzetnek is legfeljebb arra van ideje, hogy vizesnyolcasokat rajzoljon a padlóra, ha már nem kezdték meg a takarítást a vágányra történő betolatás előtt. Talán a mozdonyvezetőt akarják kímélni? Mert, ugye ha már egyszer beállt, akkor nem hagyhatja ott a mozdonyt? A buszvezető miért hagyja ott a végállomáson a buszt a lezárt vezetőfülkével, amikor kávézni, vagy a kisdolgát végezni megy? Buszt többen tudnának elvezetni, ellopni, mint egy mozdonyt. Mi ez, egy rosszul sikerült Rejtő regény, ahol cirkáló helyett mozdonyt lopnak?
Lassan mindenki felszáll és elhelyezkedik, a hideg, rideg műbőr üléseken. Valaki lyukat próbál kaparni a befagyott ablakon. Nem értette, mit akar bárki is ilyen sötétben nézegetni. Nem értette azt sem, hogy képes valaki ilyenkor is enni. Vöröshagymát. Bár mindig vannak, akiket nem zavar semmi csak ehessenek. 3 perc múlva indulás.
Karjait mellkasán összekulcsolva állát mellére szorítva lehunyta szemét. Az otthoniak jutottak eszébe, akik az igazak álmát alusszák. Majd bennmaradt társai jutottak eszébe, akik nem vállalták a hét végi oda-vissza, több mint 900 kilométeres vonatozást, és most a fűtött körletben pihennek.
Monoton beszélgetés moraja keveredik a kártyalapok suhogásával. Ennek is vége szakad. Valaki lekapcsolja a lámpát a kocsiban. Kint már szürkül.
A kis Piroska, a BZMOT, úgy veszi a kanyarokat, mint a szellemvasút a vidámparkban. Szép lassan döcög. Ta-dam,ta-dam. Véletlenül sem tadamdamdam, tadamdamdam. Néhány állomást érint csupán, ahol kötelességből meg kell állnia, bár senki nem szándékszik felszállni. Újból felbődül a dízelmotor, egy-két rángás jobbra-balra, túl vagyunk a váltókon, és ta-dam, ta-dam.
A hátizsákját próbálja feje alá gyűrni, de eszébe jut, hogy vasalt ruha is van benne, amelyet nem kellene ennél jobban összedzsamálni. A poggyásztartóba nem teheti, mert le akar feküdni, és úgy nem tud felügyelni a zsákjára. Iszonyodik bármit is letenni a mocskos padlóra, de nincs más választása. Feje mellé teszi, és karját átfonja a vállszíjakon. Így biztos nem tudják észrevétlenül megbabrálni. Soha nem lopták meg, de ez a művelet hamis biztonságérzettel töltötte el.
Az egész háta sajgott még az előző vonat poggyásztartójától, amin fenn aludt annak ellenére, hogy nem volt nádszál-vékony. Igazából nem is értette miért ő mászott oda fel, és miért a kisebbek aludtak lent ketten az ülésen felhúzott lábbal, és négyen ülve azok lábánál.
De legalább volt hol aludnia. A hátizsákjának köszönhette, hogy egyáltalán nem állva kellett 0.25-4.00 óra között végigutaznia a tömött postavonaton azt a 240 kilométert.
Társával, mint sokan mások párt alkottak. Ő volt a hordár, a másik az ugró ember. Az ugró ember feladata, a Déli pályaudvaron egészen addig a váltóig előremenni a sínek mellett, ahol eldől melyik vágányra, tolják be a szombathelyi vonatot. Régebben egész szép lassú tempóban tolták be, így könnyű volt menet közben felugrani, majd gyorsan fülkét foglalni. Később gondolta elrettentésül egyre gyorsabban tolták be a vonatot, de ez az ő ügyes ugrótársát abszolúte de nem zavarta, de az már annál inkább amikor úgy tolták be a vonatot, hogy az ajtók zöme zárva volt, ezért akár három, négyszer is fel és le kellett ugrálnia, mire be tudott jutni egy vagonba. A poggyászhordozó társát figyelve rohant a peronon a hátizsákkal a hátán a társa táskájával kezében, és kereste, hol sikerült annak fülkét foglalnia. Amikor egymásra találtak a csomagok ablakon történő gyors bejuttatása volt a következő művelet. Egyes sportszerűtlen ugrálók, láncot és lakatot is vittek magukkal, s mihelyst, egy fülkét találtak a poggyásztartó rácsain, és a fülkeajtó fülén a láncot átfűzték, majd lakattal lezárták. Ide csak törzsutastársaikat engedték be.
A jegyvizsgáló a tőle telhető legnagyobb csendben végigbillegett a kocsin. Mint jó apa a gyerekeihez, mindenkire vetett egy pillantást. Senkit nem ébresztett fel, pedig sokan nem aludtak mélyen. Felesleges is lett volna. Az előző kocsiban egy ingyenes vasúti jegyet már lekezelt. Mind egyidős, rövid sörényű, különbözőnek tűnni akaró, de civilben is egyenruhásnak tűnő, katonák voltak. Tudta, hogy évente 6 jegy jár nekik, és a laktanyában évente kétszer van csak bevonulás. Ezeket a fiúkat már arcról ismerte. Tudta, hogy nem lehet ennyi utazásra jogosító igazolásuk. De volt nekik. A vizsgáló nem feszegette honnan. Látszólag mind rendben volt. Pedig a félszeg tekintetek, vörös fülek elárulták, ami a papírból nem derült ki. A jegyvizsgáló is volt katona. Ő a Magyar Honvédség Szolnoki Néptáncegyüttesének pecsétjével ellátott ingyenjeggyel utazott, Letenyétől, Pécsváradig.
A fiúk háborítatlanul utazhattak tovább.
Csak egyszer ment végig. Nem kérdezte van-e új felszálló. Nem volt. Ha lett volna a lépcső korlátjába kapaszkodva úgy is látta, volna, melyik kocsiba szállt volna fel, amikor a vonatot indította. De nem volt új felszálló. Sem fel, sem le nem szállt ilyenkor senki.
Nem ült le közéjük. Kiment a motorvonat előterébe, ahol rágyújthatott. Lassan, ráérősen szívta el cigarettáját. Nem volt hová sietnie. A menetidő mindig 40 perc. Mindig.
A zakkanás alig volt észrevehető. Percekig nem is tért magához. Csak feküdt felhúzott lábakkal, feje alá behajlított elgémberedett karján. Lassan, de szinte mérnöki pontossággal kiszámítva oldalra fordult és arcát tenyerébe temetve, megtámasztotta zsíros arcát. Megérkezett. 20 kilométer, 40 perc. Európa.
A gyomra összeszorult, amikor az előtte álló nap, hét megpróbáltatásaira gondolt. Éhes volt és fázott a fáradtságtól. Indulni kell. Sietni, mindjárt ébresztő.
Megfogadta, hogy jövő héten, sőt a jövő hónapban sem megy haza. Nem csinálja végig ezt a kálváriát. Ahogy megesküdött magában, máris a szerdára gondolt, amikor rendszeresen elment az egyedüli nyilvános telefonfülkéhez a városban, hogy hazatelefonáljon. Ez szinte rituálissá vált, jelezve, hogy kevesebb van hátra a hétből, mint amennyi elmúlt. És már csak kettőt kell aludni.
Áporodott szájízzel, leizzadt testtel vetette le magát a legalsó lépcsőről. A peron melletti zúzalékból kihulló, harmattal átáztatott por szaga orrba döfte.
A felkelő nap fénye hátizsákja alatt meggörnyedt teste elnyúlt árnyát a fedett folyosó kockaköveire fektette.
