Több tartalmat.
több valót,
több alázatot,
több karót.

Több igazat,
több mesét,
több szívet,
több vesét.

Több jó szót,
több simítást
több csókot
több sikítást.

Több semlegest,
több egyedit,
több egyenest,
több kiflit. 

Oly sok borzalmat láttam én
pedig kíváncsiság nem gyötört,
de akkor miért, az Istenért!?
Volt-e azokhoz bármi közöm?!

Tehettem-e róla, vagy ellene,
lehettem-e volna gátja?
Ha igen, ki súgja meg énnekem,
vagy ki hazudik pofámba?

Nem hiszek a véletlenben.
Nekem kellett, ha én láttam
s mulasztottam, ha nem tettem.
A magyarázatot megtaláltam.

A napsugár
a kunyhó ablakát
bearanyozta
s ez odavonzta
a tolvaj szarkát.

Nem mind arany
buta szarka,
ami fénylik!
Intésem nem zavarta
az ablakot hazalopta
úgy hírlik.

Talált magánál
a rabló madárnál
sóvárabbat,
kire zsákmányát
alaposan átvágván
rásózta felárral.

Még szerencse,
csak a mesében
lehetséges ily gaztett,
mert az emberek,
csupa jellemek
kiközösítik ki ilyet tett.

Lábon kihordott
éjjeli fáradtság
más számára
nem is látható
nyálkás pókfonalát
rám hurkolta.

Odacsomózta
az ágy lábához
két bogra.
Ha kialudtam
magam eloldoz
holnapra.

Van immár respektem
az emberek előtt,
hisz nekik azt mesélem
mi kölköt, férfit és nőt
gyötör egész mélyen.

Azt füllentem nekik,
amit hallani vágynak,
hogy azt bizton elérik,
amit meg sem próbálnak
s ez nagyon tetszik nekik.

Amíg igazat mondtam,
csak kacagtak vadul
s hiába bizonygattam
elsőbb, aki tanul,
ők csak papírt akartak.

Nem vágytak mást, csak kétes hatalmat,
minden feles elporló földi jót
csak hamis pénzcsörgést hallottak
nem értelmes, józan emberi szót,
Fejükhöz, sem szívükhöz nem kaptak.

Aztán határoztam el,
csúffá teszem őket
s a mindent elferdítve
az igaztól, mohó ölbe
döngöltem már bele.

Egy kis nyelvi móka itt,
csalafinta rímjáték,
amott s az igazit
hogy többé ne leljék:
hazudtam egy picit.  

Törheti a fejét az olvasó,
a vallomásom töredelmes-e,
nincs-e szöveg bódító-kábító
szerrel töltött lövedékkel tele,
ám ez hadd maradjon a titkom.

A táncteremben
a padló reccsenést
nem hallottam észre
mert a hang freccsenés
eltakarta egészen:
a táncnak már vége.

Játszani képtelen gyerekeket látok
érdektelen szülők által elviselve
más előtt erőltetetten hahotázók
fertelmes, bűzös műkedélyt lengetnek.

Érdeklődést lombozó programok
kerültek idén újra a színre
s ki gyereket csak kellékként tartott
félmosolyát bőven megfizette.

Hagyományőrzés félig elkapott
bábjátékok, csattogós falepke,
arcfestés, apu Lacit falatozott
és anyuval veszekedett közben.

Ha az ötlettelenség a nívó
a szervezők átvitték a lécet,
én a szülők közt sok tiltakozót
kerestem, de Istennek sem leltem.

Csak a szívem fárad el,
csak a szívem
mérhetetlenül
csak a két kezem remeg
csak a két kezem
szégyentelenül.

Csak a szemem vibrál
csak a szemem
stroboszkóp lámpaként.
Csak a zsigerem diktál
csak a zsigerem
kegyetlen hajcsárként.

Megpihennék egy kicsit,
hazudok:sokat
nagyon,
de új kihívás kacsint
s én ugrom oda,
vadon.

Délen ülnek csak az utcán,
hosszú árnyékot húzva a kövön,
mindenki őrzi a pohár borát,
nem tipródnak múlton, jövőn.

A gyerekek játszanak a porban,
kacagnak teli torokból
az öregek a fal mellett sorban
ülnek, s hallgatnak rutinból.

Egymással, egymás előtt élnek
az áthevült, mocskos, ódon házak között,
kockát és éneket cserélnek
s nem keresnek indokot tetteik mögött.

A legkecsesebb
hangszerek,
a hangok, amiket
kezembe emelni
képtelen vagyok,
de játékuk élvezni
mindig készen állok.

Keletkeztesse
torokba rejtett
szövet köteg,
húzni-vonni, ütni,
kalapálni hivatott
eszköz, hallgatni
mindig készen állok.

Tekintetem
és a tovavesző
horizont közé
indigót tettem.

Megismételte
a véges távolságot,
mit én végtelennek látok
a lelkemben.

Kék volt, szép volt
és hamiskás
szivárványszín
majd itt lett, ami ott volt.

Éppen azokba
a ritka pillanatokba
igyekszem takarózni,
amikor egyedül lenni,
nem béklyó,vagy kaloda,
nem vérpad, vagy bitófa,

inkább menedék,
óriási szakadék
a ricsaj és a csend között,
a napfény és árny mögött
s ha tehetném,
le nem vetném.

Utánaugrott a kútba,
hiszen ő is beleugrott,
nem maradt más választása,
mert Á után Bét is mondott.

Mérget nyelt nagy svunggal,
-ha a másiknak nem ártott-
nosza még egy slukkal
ilyen barátot ki látott!?

Vagy inkább egy hűbéres?
A kérdés nem olyan bonyolult,
ha segget nyalni nem terhes
rögtön hajolt s idomult.

„Elkötelezettség” tette tönkre
a vécépapír üzletágat
a sok hízelgő féregnek nyelve
viszi csődbe a világot.

Az én lányom
nem fetreng a földön,
félszemmel látom
felrobban rögtön.

Az én lányom
nem fetreng a földön,
nem bazári majom,
bezárt szája börtön.

Úgy beolvasna
annak a kislánynak
akinek anyja
hallgat s balfasz apja.

Úgy beolvasna
csendben, én ordítva
„Menj innen haza,
ha nem tetszik tufa!”

Lábujjaimmal számolom
a neve-nincs nyomokat
belesüppedve markolom
a kemény kerékvágatokat
azon az erdei földúton,
mely ki tudja merre szalad.

Erre sűrű sötét,
amarra bozótos,
kémlelek szerteszét
egy fényszilánkot,
mintha észrevennék
a távolban ott, ott, ott.

Elindulnék, de beragadtam,
megszáradt a sár,
a töviseken fennakadtam
ott, hol madár se jár.
Nem ettem, vizem megittam
egyirányú kaland vár.

Ma elszopogattam
egy darab anyaföldet.
Mintha húsomba
nyaltam volna,
úgy hengerelt az érzet
bele az aszfaltba.


Kitépni magamat
éltető gyökerem,
sikertelen próba,
haszontalan móka,
ha köldökkötelem
leszakítom rólam.


Nélküle meghalok.
Harapnék nagyokat
bár nem jutott sok,
csak amennyin taposok
de az megvéd és eltakar,
ha belőle építek zugot.

Esőre áll a vizenyőskék ég,
aztán váratlanul belenyal
a makacs, hideg, tükörszél
s lecsepegő nyálával eláztat.

De leköpi az erdőt és a mezőt,
a várost, a falvat sem kerüli,
sárrá sírja a bentlévőt s környezőt
könnyét mindenhol szerteteríti.

Mostanában a komor pára
és az állandó hűvös fészkel,
mindkettőnek lehetne párja,
de felfogni azt bizony ész kell.

Tébolyult szél, csattogó villám
és mennyei robajok nélkül
időjárás manapság nincs már
és lassan minden belekékül.

A sárgarigó mindig
ugyanazt mondja,
jól betanulta
s nem téveszt hírlik.

Hirdeti, hogy élni szép,
létezni akkor is jó,
ha kevesebb a pondró
és gonoszul fúj a szél.

Azt dalolja boldogan
ép tüdeje, csinos begye
azt teszi mit kell, hogy tegyen
és nem is veszi komolyan.

Felelőtlen hát e madár,
vagy csak érti a csíziót?!
Nem láttam még kis rigót
kit az aggodalom járt át.

Egy parancsnak engedelmeskednek
minden másra csak tojnak
s míg emberek komolynak
tűnni akarnak, halnak s nem élnek.

Felsőbbrendűségük hamis tudatában
vergődnek egy ketrecben
 - amit maguknak szögeltek -
s azt hiszik rigókat zárnak kalitkába.

Ám a rigó vajon nótáz-e rabként?
Nyavalyog-e a szabad ember?
S míg e kérdésre felelni nem mer
töltse le magára rótt büntetését.

Amióta az értékek
fogták magukat
és kivesztek
sehol sem lelek
például olyanokat,
mint tisztességes,
vagy épp emberséges,
holott, esetleg noha,
eleget keresgélek.

A küldetést feladjam,
mint az utolsó kenetet,
vagy ne hagyjam?
Az ösvény alattam
fogy, egyre keskenyebb,
s ahogy rajta haladtam
a célt el is vesztettem.
Amit keresek, hogyan
néz ki, nem emlékszem. 

A friss hideg lég
-és nem az “elég”
lesz az elvárt rím-
Halljátok meg feleim,
lehűtötte forró vérem!

Lehűlt vérrel, arra kérem,
hogyha erre járt ma éppen
innen a szennyet fújja ki
mert ha ezt elmulasztaná
kedélyemet felborzolná!

Ha már a szélben bízni sem lehet
biz’ Isten én világgá megyek!
E bűzt és mocskot elviselni
sem képes, sem hajlandó
nem vagyok, csak egy halandó

akinek akkor is csak egy élete van,
ha más, vagy maga többet hazudna.
Azt biztonságban, rendben szabadon
késsel,villával - tettem süteményest is -
terített asztalnál óhajtom elkölteni.

Kezet mostam már étkezés előtt
szalvéta nem volt,ezért zsebkendőt
az ölemben széthajtogattam gondosan,
csak ablakot nem nyitok míg a szenny lebeg.
Megtisztulást a hideg széltől remélek.

Nincs mit.
Nem is volt
és nem is lesz,
ha ezt így
folytatod
testvérem!

Nem érted?
Ne hazudj!
Ha értenéd…
Szerinted?
Boldogulsz?
Kifejtenéd?

Nem?
Akkor mit?
Szívből?
Beveszel
akármit?
Hőzöngj,

ha úgy érzed,
átvertek,
szemed kiszúrták
egy ünnepnek
tettetett
cirkusszal! Hajrá!

Minden csodás eredmény
akkor a legértékesebb,
hogyha más is hozzáfér
s talán nincs nemesebb
misszió, vagy küldetés
mely által kiteljesedhet
a kitűzött alapvetés.

A felfújt óriás
marionettbábjai,
egy bő órás
előadást végigjátszani
kénytelenek voltak,
kényszeredett mosollyal.

A fitogtatás bűzlött,
az erő nem jött át,
csak a muszáj hömpölygött
hadd rettegjen a világ,
amely be is számolt szépen,
mi zajlott a téren.

Csak úgy miheztartás végett,
ha eszébe jutna beavatkozni
bárkinek e távoli vidéken
s ne adj Isten békét hozni
ötlete támadna más hatalomnak,
nekiütközne biz e gigahalomnak.

A fasizmus legyőzésének ünnepén,
pontosabban a ceremónián
mindent láttam csak ezt nem épp
ha nem csap be memóriám.
Ez a csapat ma már, nagyon tartok tőle,
ha AZ megismétlődne,nem biztos, hogy győzne.

Még a legelfoglaltabb
is enged magának egy pillantást,
- hiszen erősen tavasz van -
milyen egy véres hajnalhasadás.


A sikolyra odakapja fejét
s már csak a menekülő Napot látja:
az égboltra fut a szemét.
Az éjt megölte, bűnét megbánta. 

Az idő lesz
- mert annak kell
lennie -
a legköltségesebb,
amivel élned
és élnie
mindenkinek
kell, így mesélted,
ám elhinni ezt
s mást sem mersz
csak kényszerrel,
vagy mivel.