Megütköztek.
Gyakran én is
Engem nem ünnepelnek,
dolgozik a feledés is.

Gyermekként
véres komolysággal
egyenként
ágyúztunk a számmal.

A halottak kiestek,
pihentek mind a fűben,
csak akadályversenyre
támadtak fel örömmel.

A napnak végén
elismerések átadva,
koszosan, szidástól félvén
értünk haza fáradtan.

Ma Pákozd messzebb fekszik,
mint Szentpétervár, Moszkva,
ám sokaknak ez tetszik
nem úgy mint negyvennyolcban.

Vad vízcsobogás segít
fatörzs lelkemnek
lassan tovasodródni,
kipiszkálni ágaim,
mert a berekben
nem akart fennakadni.

A kád dugóját kirántva
az örvény lett hivatott
a hétnek sarát
a csatornába lerántva,
szétáztatni a gondot.
Sikerült talán.

Akibe tudunk
nagyot rúgjunk!
Eme tettünket
el ne feledje!

Járjanak csak úgy,
ahogy mi jártunk,
amint bekebeleztek
a nálunk erősebbek!

Ez lenne a világ rendje?
Talán. Keresztényi szemmel,
vagy mind zsidó és muzulmán,
aki máson bosszút áll?

Minden filmben
zörög és nem csörög
éppen, akkor lép be,
és isznak többek között.
Utóbbi nélkülözhetetlen.

Minden filmben
szép a nő és erős a férfi,
használható minden nyelv,
a konfliktus sosem érdemi,
ám nélkülözhetetlen.

Minden filmben
lassan illik meghalni,
és élni villámsebesen,
az ellenség néha baráti,
s ezért nélkülözhetetlen.

Minden filmben
úgy tartanak tükröt,
hogy meg légy elégedve,
be is vetnek trükköt.
Ez nélkülözhetetlen.

Íme egy bonyolult találós kérdés:
öntelt és egyben pökhendi,
utolsó volt a tornasorban
(ezt még most is heveri)
és naponta leveri,
a passzív alanyon, 
másképpen tárgyon,
a nebulóhadon. 
Mi lehet az vajon?

Tudása itt-ott hézagos,
intelligenciája … hagyjuk!
Empátia nyomokban,
lehetetlen aktiválnunk,
Harminc gyerekre egy jut
néha kevés, de inkább sok,
nem hoz sok hasznot
kárt inkább okoz.
Mi lehet az vajon?

Néha játssza a hülyét,
máskor egészen hiteles
építésben kevésbé,
rombolásban sikeres,
a díszokleveles
mélyen tisztelt iskola réme,
értelmiségi társadalom krémje.
Nevezzen nevén? Miért ne?
Katedrális majom!
 

Tollamat csendesen leteszem.
Homlokom megtámasztom.
Sorokat számolni igyekszem,
ám hamar abbahagyom,
s a strófákra vetem figyelmem,
de reménytelen a küzdelmem.

Ha értenék a számok nyelvén ...
… de sajnos nem értek.
Ha értenék, talán megijednék.
Így csak megdöbbenek,
s elmerengek elmúlt évek sikerén,
kudarcain, amit papírba zártam én.

Verses naplóm ezredik bejegyzése
e parány mérföldkő.
A múltnak rímes-rémes kísértése
földbedöngölő.
E számmal percekig farkasszemet nézve,
csak bámulok bambán, még nem eszmélek.

Ezer vers – sok jó, még több csapnivaló,
rendszeres alkotás,
töprengés, tollszárrágás, éjbenyúló
kellemes kínlódás
s a költőket kitartóan utánzót,
lerántja a szellemi dugóhúzó.

Bizony én is így jártam.
Kiékelt fejjel
utamat végigjártam
és el sem hiszem,
hogy ezt mind én csináltam.
… úgy érzem lesz folytatása.

Íztelenül forog
a számban a falat,
ha ki is hull belőle
a nagyja belül marad.

Keverem nyálammal,
persze akaratlanul,
nem oldódik zamata,
nyelvem megfakult.

Csak a csípőset érzi,
na és a gyomorkeserűt,
azt is fenn a torkomban,
de ha nyelek lemerül.

Előbb-utóbb megtelek
ezzel a pocsék érzéssel,
aztán kihányom magam
mintha végeznék a kérdéssel.

Csak pillanatokig könnyebb
aztán harapnom kell újra
és amíg ugyanez az étrend
s ugyanaz a kéz osztja.

Gyakorlatból tudom:
az érzést uralni
bonyolultabb dolog,
mint arra szert tenni.

Ha egyszer azt elkaptuk,
elereszteni nem szabad
kőkeményen szorítsuk,
mert, ha elszabadul harap! 

Ha nem lenne szombat,
vasárnap sem lenne,
a péntekért nem epedne,
aki még dolgozhat.

Akinek van hová bejárni,
ez lehet iskola is akár,
nem okvetlen, szántóföld, vagy gyár,
iroda, ahol sikk gürcölni.

Ahol a „végre vége” érzés
megszületik és kialakul,
s ahogy növekszik el úgy vadul,
elé állni istenkísértés.

Csak a szombat, az képes
gátat vetni ideig-óráig,
csak az engedi lábunk lóbálni.
Hogy magasra-e kétséges.
 
Ez függ attól, a heti gálya
mennyi árut hordott össze,
konténerben, vagy ömlesztve,
kik pakolnak, na és hányan.

Ha az összhang általános
feltölteni is sikerülhet
a kiapadt készletünket
ami a héten elfogyott.

És elkopik majd ismét,
fájdalmasan, lassan,
aztán üres hassal
várjuk az új hétvégét.

A plakát üzenetét megértem
ezért,
ha tehetem
mindegyiket letépem.

Hogy hiteltelen majmok
hazudnak
lassan megszokom,
de a papírt lehántom.

Hogy kutyakomédia,
az egész,
bolhacirkusznak is béna,
teszek ellene még ma.

Megkímélem a lakosságot
és magamat
e kéretlen látványosságot
felhasználom máshol.

Egyrészt a kályha ásít rá,
másrészt alfelem:
Ha a vizet felszívná,
mindet lelopkodnám.

Azzal itatnám a szennyet,
mert arra való.
A sok vigyorgó gennyet
illegitimálnám ezzel.

Habár teljesen mindegy ezeknek
és nekünk is,
legalábbis zömünknek.
Nem képük lógna, ha nem így lenne.

Itt vagyok nini!
látjátok milyen csini
gondolatok cikáznak,
agyalapommal cicáznak?

Neem? Hát az, hogyan lehet?
Hiszen többször érem meg a jelent
természetesen egyszerre
és nem is költök vegyszerre.

Csak némi elektromos kütyü kell,
amin s amivel pikk-pakk érhet el
az infóra mohó,
panel-barlanglakó.

Akinek fáj, ha nem láthat
kín, ha nem hallhat
és ez oda-vissza is érvényes
ettől lőn e kérdés lényeges.

Látni és látszani, szólt a régi szabály,
virtuálisan jelen lenni, hangzik ma már
a betarthatatlan parancsolat
mit nem szabotálnak nagyon sokan.

Mert fontosnak nem lenni, maga a halál,
hogy ki előtt, nem tisztázott, habár
ezen csodálkozni nem ildomos,
hisz agya likas kinek ez a fontos.

Tetszelegni ismeretlen tömegek előtt,
az online Tejúton mindenek előtt,
nem csak haszontalan s káros,
de még csak nem is mulatságos.

Ha jól meggondolom bodor
agytekervényeimmel badar
magatartásommal nem különbözöm,
a fenti kórképet én is tükrözöm.

Én is tapodom az elektromos járdát,
szagolgatom az internetes mályvát
és puhapihe ágyikó helyett
kilobyte mocsárban hempergek.

A félhalálból félholtan
félaléltra ájultam
magamat
mert nem hittem el, én voltam
ki magammal én toltam.
Hahaha!

Hogy mennyi éjszakázást
bír el szövődménymentesen
habtestem
a kórboncnokok nem mondták,
csak annyit: találkozunk rövidesen
gyermekem.

A bekerülési feltételek
nagyját már
teljesítettem,
és örökös tagságot nyerek
a patológián,
ha észre nem térek.

Tele van a tollam,
meg a bögyöm
és a t...
Rímel, de nem bököm

végére e soroknak,
a köz fel, én meg ne
háborodjak, őrüljek,
ezért epébe

mártott heggyel
mégis mázolok
színes világot
hol boldogan lakott

egykori énem,
amibe bepillantást
néhány szusszanás,
hosszú előadás

erejéig engedek,
de kinevet a közönség
és azt röfögi: ökörség,
és behúzza függönyét.

Ezzel maga elől
a színt örökre elzárja.
Engedi hadd dirigálja,
pusztulását ki kívánja.

Visszaénekelhetem a sajtot
a holló csőrébe, de nem kap utána,
nincs dolgom többé hát e buta madárral.
Mostanság a rókában leltem új barátra.

Adva vagyon István
és ott van pont István.
Nemzeti hősök ők,
rajta a nemzeti listán.
Színész mindkettő,
nem holmi ripők.

Pontosabban voltak,
mert mindketten holtak,
egyenlők a túlvilágon,
vagy ahogyan gondoltam,
de nem fest ily világot
a civil összefogás most.

Mert első számú István
senkit meg nem zavarván
múlt ki e szennyes világból,
míg a másik műsorváltoztatás
viharán Elysiumba lovagol
szomorkodjunk hosszan, nagyon.

Gondoskodnak erről serényen
a kulturális vigécek,
bölcs vezérünk talpát nyalva
kusza szándékát fürkészve,
mit sem törődve alázattal
játszadoznak a két elhalttal.

Az éket közéjük nem a szakma,
hanem a szolgahad kalapálta
hangosan, gusztustalanul,
az egyneműt differenciálva
működött el az emlék-katapult
s ami lecsapódott mindent legyalult.   

Árvízveszély.
Hujujuj!
Meglepő, váratlan,
egetverő, páratlan.

Csak nálunk
és éppen most!
Nem kímél a természet
Nem értem az egészet.

Hát milyen időjárás
az ilyen?
Nem retten el a sok betontól,
sok tettrekész mameluktól?

A munkaalapú társadalom
ékkövei bizonyítják:
aki stadiont tud, tud gátat is,
sőt építhet vízisípályát is.

Utóbbinak nagyobb a haszna,
mert ha védekezni nem kell,
elkenni nem lenne mivel évről évre
mennyi suska nem folyt be a büdzsébe.

Éppen jókor jöttél
kedves pocsolyakonda.
A választások jönnek,
a rémhírek mennek.

Ott, ahol szél meglebben,
s szivárvány riasztást lőnek
nem csoda, ha már talpon a had,
hülye mind ki otthon marad.

Csak egy év telt el,
persze tétlenül.
Most újra évszázad csapása
és épül Zs. Marcell lakása.

Lehet terelni másról is,
sőt parasztvakítani,
de annak, aki már járt ár-fronton
e tettek közt kiépül a gondolat-ponton.

Az átlátja, hogy ki hazudik,
felelősség kit terhel erősen.
A többiek pedig kábítva szívják
a demagógiát, vagy hogy is híják.

Két nap a csoda,
melynek illene:
- kisimítani a ráncokat,
- mosolyra vonni a szájakat
- felcicomázni az arcokat
- elfeledtetni a gondokat.

Két nap oda,
de mennyire:
- nem orvosolta a bajokat
- nem könnyítette a sorsokat
- nem nyújtotta ki a tagokat,
- hogy lehetett ilyen mostoha?!

Dörög az ég,
mint az eszelős
a kamrában falatot kutatva,
ahogy sorban sodorja
a padlóra a befőtt
ragacsos üvegét,

úgy csörömpöl,
a kövön, ahogy dobol
a cserép, a szilánk
úgy csattog a villám
a közelben valahol
     az Ősz közön.   

Tulajdonképpen teljesen mindegy.
Igazából senkit sem zavar.
Valójában szót sem érdemel
és ebből lesz ugyancsak kavar.

Pontosabban  megfogalmazva
még értelmet nyerhetne,
mint egy működő, úgy hatna
s nem, mint rendszer selejtje.  

Ha nem teljesen világos
és nem is koromsötét
a palacsinta nem lángos,
de az ajtó alatt befér.  

E képzavarral miért éltem?
Eszköztáram megkopott,
és ami megmaradt féltem,
mert annak zöme is lopott.

Szóorgazdaként kufárkodom
a szegényes zsákmánnyal,
elmondhassam, hogyha tudom,
mint küzdök az ármánnyal.

Vándorcirkusz érkezett a városba.
Gőzerővel toborozzák a közönséget.
Egy beszélő, kopasz majom plakátja
betakar minden látható szabad helyet.

Ott lóg a lámpavason, hirdetőoszlopon,
molinóját cibálja a szél,
a mehetnék vegyen erőt a publikumon
s fizessenek, hiszen ez a cél.

Aztán valaki felhívta a figyelmem,
hogy ez egy választási hirdetmény,
rajta ragyog a mostani polgármester,
de ez tévedés és szemfényvesztés.

A majmot a sátorban én is meglesem,
mi is lehetne más
hiszen ez az előadás érdekesebb,
mint az őszi választás.

Ha ott mégsem találnám meg a majmot,
tévedésem be csak akkor ismerem.
Felveszek majd egy leszaggatott plakátot
s dörzsöl ugyan, ám rezsit azzal csökkentek.

Közelednek a választásakk
Kopasz paraszt ütné
a szőrtelen futót,
ha utolérné,
de az vezéráldozatot
naponta könnyedén
bemutat itt-ott.

Rosálnak egymástól
bástyájuk hiányzik,
huszár a palánkon
át nem ugrik, nem mászik.
Majdnem barátból,
valós ellenség így válik.

Lépni jelentőset nem tudnak,
kiütnek egy-két bábut.
Kitalálni igazabbat?
Ahhoz nincs elég tálentum,
ezért tart soká a játszma,
melyben mind bennragadtunk. 

Talán a telihold teszi,
de nem szerencsés
e sápadt árnyékra kenni,
az őrültek motozását.
Hiszen akkor fogyását
kisimult arccal követi
az észbeli fellendülés,
de erre bizony nem mutat semmi.

Csak az őrület dagályában
gázolok az árral szemben,
s reménytelen magányában
a szemem az égre pillant,
ám semmi biztató nem csillan,
magam kreálta pót világomban,
a felfoghatatlan világegyetemben,
ezért a kerek Holdban találok társra.

Udvariasságával elkényeztetett
kifinomultságával elkápráztatott
gyors válaszával zavarba ejtett
picit aggódtam, tán elfelejtett.

Tartalmat stílushoz remekül passzintott
akárcsak, mikor Önhöz hasonlót fingott
a Teremtő, ám most nem jókedvében.
Tudja mit? Menjen a fészkes fenébe!

Ha emberszagot érzek,
majd megfulladok
és nem hiszek a szélnek,
rossz szimatú vagyok.

Ha alakokat látok,
nem hiszek a szememnek;
majd megvakulok,
vagy elszelelek innen.

Ha hangokat hallok,
majd megsüketülök,
békességet vallok,
inkább elköltözök.

--------

Mert minden mi keseríti nyálam
nem spontán lobban emésztő lángra.
Gyújtogató közösség legfőbb kincse,
létük tűzifája. Más egyebük nincsen.

A láb alig moccan,
a kar nem követi,
az agy hibernáltan.
Erejét elveszi
nebulónak, tanárnak
a tanév eleji
kora őszi gyalázat.

Folytatni nyűgösen,
ami véget sem ért
felér büntetéssel,
kínzással. Szenvedély
nem hajtja, túlélése
mindennapi küzdés
s pihenés függvénye.

Ma felhívott a lányom.
Csak úgy! Valamit mintha
mondani akart volna,
hisz tudja úgy imádom

amikor megkeres, beavat,
látni engedi gondolatait,
hallani álmait, terveit,
mik forrása el nem apad.

Ma felhívott a lányom.
Beszélgettünk aztán,
mint pásztorok a rónán
Érzem, igaz jó barátom.