Évnyitó.
Óriás tömeg falja magát.
Elugrok,
mégis rám fröccsenti szaftját.

Emberek.
Közelről nagyon úgy néznek ki.
Nem lehet!
Ők egymásra nem gázolnak így.

Néha én is tévedek
és az emberi sztenderdre fittyet hányva
hátrahagyva gyermeket,
nagymamát és asszonykákat

tör előre, mint Vörös Hadsereg
közelebbről hadd szemlélé,
amit távolról éppúgy meglehet
és pihenésként beáll elém.

Nem számít se alkalom, se forma,
a cél szentesíti az eszközt
vajon nő majd kölköm, mint a gomba
ilyen elvadult emberek közt?

A Napban erős kohászok ülnek
és szakadatlan egyre csak fűtnek,
olvasztanak minden olvaszthatót,
de sohasem öntenek megfoghatót.

Mesterművük a meleg a fény
véletlen sem a folyékony acél.
Évmilliók óta keményen dolgoznak
s mindezért egy árva petákot sem kapnak.

Túlképzettnek lenni
alapvetően jó.
Ha hiú az ember,
vagy önimádó.

Elég, ha rangkórságban,
vagy diplomagőgben
szenved s sínen van máris.
Ja és anyagi csődben.

Mert ebben a csodás országban
nincsen kvalifikált munka,
vagy ha igen arra rá van vésve
gazdájának monogramja.

Rabszolgatartó társadalomban,
csak arra kell vigyázni,
a beszélő szerszám a némát
gallyra ne tudja vágni.

Fizetni a jobbért?
Meg vagy te húzatva öcsém?!
Éhbérért terelni,
észben fel eddig ér.

És nem tovább
ezért is tartunk lefelé.
De van, aki fújja a vitorlát,
ész nem terheli elméjét.

Neki ilyen gondolata sincsen
gondja meg pláne
a futószalag jó barátja.
Egészségére!

De, aki tudna és akar is,
miért vetnek nyakába lasszót?
Ha a közöset nézem,
így elveszítjük az asszót.

Bár a cirkuszban,
ahol az igazgató a bohóc,
másként nem is mehet,
hisz tehetségtelen mohó.

Nem nevetnek rajta,
hanem csak kinevetik,
érzi a különbséget,
ám képtelen áthidalni.

Túlképzettek, tanultak!
Itt zöld fű nektek nem terem,
de van ahol gyümölcs is jut,
ha tudtok hamar menjetek!

Kottafejek rázós sorokban,
bánatos nótát duruzsolva,
bánják már Afrikát, hogy elhagyták
lassan indulnak, lassan indulnak.

Kottafejek villás farokkal,
egyre gyülekeznek zsibongva,
várják már Afrikát, hogy láthassák
mindjárt indulnak, mindjárt indulnak.

Társadalmi munkában nem csináltam semmit.
Nemcselekvésemet hosszas tervezés hiánya
előzte és utózta meg.
Mérhetetlen teljesítményem arra buzdít,
a ki nem alakult praxist életem más polcára
bátran pakoljam fel.

De nem csak önkéntes vállalásom frontján,
hanem rám rótt kötelességek mezején is
hasonló elánnal s rutinnal labdázok
tarka, felfújt léggömbökkel – ezt lufinak hívják -
ám semmittevésem mást sem bizonyít:
olyan vagyok így, mint más honpolgárok.  

Mondj egy megoldást!
Adj orvosságot
az ostobaság ellen!
Hadd kezdjem a gyógyítást,
hadd adjak injekciót,
ne nekem kelljen szednem.

Járványszerűen terjed,
beássa magát a tömeg
bőre alá.
Az tiltakozást sem sejtet,
csak vonaglik, remeg,
mint sebzett madár.

Hová bújjak előlük,
ahol meg nem találnak
ezek a zombik?
Sokaságuk óriás előnyük,
mindenfelé nyargalnak,
el fognak tiporni.

Leheletük mérgez,
pillantásuk nyársal,
hangjuk tébolyít,
tapintásuk végez
velem, veled, mással,
ki velük nem vonyít.

Hol képzik
az értekezleteket vezető
mamelukokat?
Születni
kell erre a posztra, eredendő
unalmat ontva?

Válogatják műszerekkel,
szondákat tolnak agyukba?
Torkukba csövet vernek?
Ezt a tömény ökörséget
zúdíthassák a nyakunkba?
Hahó, itt emberek ülnek!

Vontassátok el Tihanyba,
vagy papagájok közé
e nemes társaságot,
ott leljenek partnerre
kerekedjenek fölé,
visszahallva e marhaságot!

Akkor háromra!
Hááárom!
Nyomjaaad!
Mondom háromra,
úgy mint egy, két, há...
Toljad!

Téglát alá!
Vissza ne csússzon!
Akkor hajrááá!
Nem mozdul, ne már!
Ez így nem fog menni.
Inkább felgyújtanám...!

… és így tolták az aljban rekedt kocsit
én engedtem le, csak úgy szórtam a bocsit.

Van egy bagoly a kertünkben.
Nem dicsekszem, mert ha valamit,
akkor egy bagoly szabadságát
nem akarom sorsunkhoz kötni.

Nem is biztos, hogy a mi kertünkben él.
A huhogás merről suhan el a tornác alatt,
háttal az ablaknak, az éjnek közepén,
megállapítani nem könnyű feladat.

Bemerészkedik az emberek közé.
Nem holmi kuvik, egészen testes jószág.
Olyan tekintélyt parancsoló,
ha muszáj lenne sem nyúlnék hozzá.

Nem állítom, hogy félek tőle,
- de egy picit nem mondok igazat -
viszont határtalan tiszteletem
iránta növekszik, nem apad.

Van egy bagoly a kertünkben.
Mondjuk azt, legfeljebb tévedünk.
Ami fő: a természet házhoz jön …
.. és dobhártyáinkkal érezzük.

Feszít belülről.
Ki akar törni,
erős sugárban
és visszatartani
nincs többé erőm.

Tartom magam
összeszorított
fogaimról a zománc
halkan pattog,
a veríték szakad,

folydogál.
Hátam közepére
sóval rajzol mintát
erdő csermelyét
utánozván.

A gát átszakadt.
A zubogó nedv
hátrataszajt
egy lépéssel.
Lepisiltem magam.

Nézem a cár
száját.
Kígyónyelvet
öltöget.
Nyalja.

Nem hat már
pirulád
beteg beste?
Gyere! Megmentlek!
… a másikat a fal adja. 

Volt egyszer egy Alkotmány.
Ezen a napon ünnepeltük
kihirdetésének napját.

Az új búzából sült kenyérre várván
- mert azt is ma ünnepeltük -
bámultuk a katonák parádéját.

Most Szent István
jobbjával kerengünk
képmutatón, bambán.

Nyertél már? 
Nyertél-e már kupakkal?
Őszintén! 
Leellenőrizni nem tudom,
így bevallhatod bátran.
Mutasd, hadd nézzem!

Regisztráltál …
újdonsült account-tal …
… aztán, és?
A nyereményt megihatom?
Mi? Zoknit adtak párban?
Menjenek a fenébe...!

A vakvarjúcska visítva fának repül,
A macskák gyereksírást utánoznak,
persze már rájöttem, hogy csak dugnak.
Kedvem ettől fel nem derül, okvetlenül,
az éjjeli hangok néha zavarnak,
néha, de tényleg csak néha kacagtatnak,
nagyon is jól meglennék náluk nélkül,
de tudom nem műsora ez a kívánságnak,
bedugom a fülem és elfordulok a falnak.

A kakas a hajnalnál hamarabb hasad,
nagyjából két órával, de nem számolom,
inkább azt hazudom a kukorékot álmodom.
Reccsen a gerenda, azt képzelem a falat
fogta meg a kalóz, akinek épp bemosok,
s még véletlenül sem, hogy leszakad, mert befosok
tőle álmomban s akkor is, ha a tudat
gyötör a világossal érkezve s duzzogok,
hogy megint hová tűntek az éjjeli hangok.

Utolsó szemei peregnek
a nap homokjának,
alátartom tenyerem,
hogy azzal töltsem meg.

Ujjaim között kiszivárog,
s hátam mögé hullik nagyja,
tudom ugyan igyekeznem kell,
mert mi elvész többet nem lelem meg.

Akkor már csak bámulhatom
besüppedő nyomaimat,
ahogy a sivatag mind elnyeli
mi értékes belőlem, mi emberi.

Felkavarja, szemembe szórja
mulasztásom apró szemcséit.
Mégsem fogom kikönnyezni, kidörgölni,
hisz surlódó szemmel jobban látni.

A kutya kutyaszagú
fürdetés után is.
Az ember sokoldalú,
ha olykor primitív is.

A kutya nem primitív,
az lenni, ha akar sem tud;
az ember, ha nagyon feszít,
lehet még kutyaszagú.

Találkoztam mindkettővel,
mármint büdös kutyával,
és primitív emberrel,
mellbevágó szaggal.

Az összevetés miért érdekes?
A lehetőségeik miatt,
amint feljebb elemeztem;
nincs semmi új a nap alatt.

Nincs igény, csak igány
tehát igény a gányra,
az is gerjesztve csupán
nem szégyellve e faj magát.

Nem tudja mit bír s mi a hiány,
csak úgy tesz, mintha dolgokra vágyakozna,
dolgokra, objektumokra, hisz minden a tárgy
semmi a személy, kiből részt kíván.

Akiből kitépné, ami szerinte neki jár,
s ha elhasználta kiveti a trágyadombra,
és de sok ember van, kinek ez nem fáj,
hiszen hasonneműként a másikkal így bán.

A mérleg látszólag középen áll,
a nyelve nem mozdul se balra, se jobbra,
mégis hadsereg a Megváltóra vár,
s nem látja, ő az ki rég elüldözte már. 

És még mindig kér a nép.
Megint és újra.
A megaláztatás oly szép,
büszkén is hordja.

Aláfekszik gyalázójának,
hasára húzza a talpát
s nem érti, kit agyontaposnak,
másnak hajtja malmát.

De a molnár nem őröl,
csak magának folyton,
nevetve feledi a közöst,
csak ő keres a bolton.

Ki bamba ezt nem látja
pontosítsunk: nem akarja
nálunk, hol az uram-bátyja
stíl dív, így megy ennek sorja.

Azt véli az oktondi
egyszer majd vályúhoz fér,
abból kívánna befalni,
mi az enyészeté rég.

Már régen szétlopták
kacagó hűbéruraik
a jószágot, és azt hazudták
elorozták a javaik.

El ám a hétszentségit
szolgahad, orrod előtt!
Éhen fogsz majd dögleni,
ha nem veszel magadon erőt.

Az éjjel Chaplinnel álmodtam.
Nevetve ébredtem.
Nem szoktam álmodni gyakran.
Baj történt éreztem.

Aztán nem hittem a szememnek,
mikor az újságban olvastam
nem vagy többé. Nem értettem,
ember ilyen űrt, hogy hagyhat.

Egy igazi úr vagy az űrben,
helyedre kerültél a csillagok között.
Társaságukban azt érzem
bánatod nem marad kulisszák mögött.

Végre tiszta szívből kacaghatsz.
Nagyon rád fér már, azt tudod!?
Már örökké boldog maradhatsz,
a nevettetés többé nem dolgod.

Ezerszeresen megtetted, ami rajtad állt.
Most jöjjön a celluloid, peregjen
a film, ki rád emlékezni vágy és neked már
az örök világosság fényeskedjen!

Több, mint büntetés?
Fene tudja.,
feltéve, ha azt tudja
mi a fene.
Vagy ki.
Mint én annyira,
… hogy egye meg...
Elkészült a számvetés.

El kell mennem zuhanyozni,
mert időben le kell feküdnöm,
mert időben fel kell tudnom kelni,
mert időben be kell érnem dolgozni
mert időben kell hitelem kinyögnöm.
Mert mások helyett is nekem kell fizetni,
mert időben nem sikerült világra jönnöm, 
mert ez időben nem tudok gyarapodni,
mert most mást sem tudok, mint vegetálni,
mikor lesz vége ennek, könyörgöm?

Mit nem adnék,
ha képes lennék,
egy tisztességes verset,
papírra vetnem.

Adnék érte tintát,
adnék érte irkát,
adnék raklapnyi cifra szavakat,
abból húzni gondolat-falakat.

Adnék eredetit és újat,
elcsépeltet és untat.
Beszórnám ritmussal, lüktetéssel,
de őszintén, ilyen ma kinek kell.

Odaadom ingyen az egészet,
éhen hal belőle az enyészet,
írhatok én rosszat vagy akár jót,
nem alkotok mást, mint hiábavalót.

Felkelő nap országát
kikérdezték.
A leckét nem tudták.
Sötét lett a lég.

Pedig már három nap,
is eltelt.
Romokban Hirosima,
ám a fegyvert

letenni érkezésük
sem volt talán.
Ez lett vesztük,
gondoljuk ma már.

A korrepetálás
célját elérte
azonban vitás
mindez megérte?

Minden megismételhetetlen
és semmi sem utánozható
ezért ha hely van a porondon
vedd elő a számod és lépj fel!

A legrosszabb, ami történhet
egy paradicsom a pofádba,
s ha gyenge, aki belevágja
jól is laksz és nem is telít el.

De a legjobb sem különbözik
olyan nagyon sokkal:
egy paradicsommal,
ám azt már a közönség eszi.

Egy paradicsomon múlna
a világ dicsősége?
A konzervgyárat kérdezd,
vagy nézd, mit ír a Biblia!

Egy focicsapat.
A hét törpe
és Hófehérke
na meg a gonosz banya,
a tükre meg a vadász egyben.
A negyven rabló előőrse
- a többi otthon maradt - .
Túl kevés a Black Jackben
túl sok a Pókerben,
csalás a Zsírban.
Döntésképtelen esküdtek,
míg az egyik pisilni kimegy.
November a hónapsorolóban.
A középső sárkány, ki három fejet
bizony zsupsz elveszített.
A kis herceg félénk rózsája
és még tíz, gyenge tövisekkel. 
Seherezádé meséje,
mínusz 990 éjszaka.
Remélem ki tudtad számolni az egészet.
Akkor nem állítottam huncutot, merészet:
kívánok hát tizenegyszer nagyon boldogat!