Éjfél előtt

Utolsó szemei peregnek
a nap homokjának,
alátartom tenyerem,
hogy azzal töltsem meg.

Ujjaim között kiszivárog,
s hátam mögé hullik nagyja,
tudom ugyan igyekeznem kell,
mert mi elvész többet nem lelem meg.

Akkor már csak bámulhatom
besüppedő nyomaimat,
ahogy a sivatag mind elnyeli
mi értékes belőlem, mi emberi.

Felkavarja, szemembe szórja
mulasztásom apró szemcséit.
Mégsem fogom kikönnyezni, kidörgölni,
hisz surlódó szemmel jobban látni.