Már százszor elmondtam
és elmondom még ezerszer
ha kell,
felfogni nem tudtam
alig rongált értelemmel
e hely,

mit egyszerűen leföldezünk
otthont, hogy nyújthat,
ennyi baromnak?
Felszínén el, hogy férhetünk,
fel nem borulhat
az egyensúlya?

(Utolsó kérdés törölve)

Nem tudhatom
másnak-e tájék
mit jelent,
de nem is firtatom
s nem irigylem másét,
de meglesem.

Példát adni alkalmas-é
utánozva gyarapodnánk,
vagy eltűnnénk örökre?
Ha üdvözítő erőnk elég,
ha mégis belefognánk,
szétperegnénk csörögve?

Ha mondjuk ma kezdődne
még több vér ömlene,
még gyilkosabb indulatok
törnének a felszínre.

Mint ahogyan naponta,
tapasztaljuk azóta,
csak az indok, az változott,
formálódott alakja.

Ha mondjuk ma kezdődne...
de mit látok a hírekben;
szerte fegyverek ropognak.
A világ könnyen felejtett.

Az árát megfizetik sokan,
de nem, a krupié soha,
aki szórja a lapokat hanyagul:
hisz csak a Bank járhat jól ma.

És mégis van elég játékos,
szenvedélybeteg, mániákus
ki egy újabb körre kapható;
nekik csak a nyeremény fontos.

Akkor is, most is így volt,
de nem múlt idő, nincs pont,
inkább csak nyitott zárójel
hová mindenki mást gondol.

Ha fáj neked,
ne csináld
s ne kívánd
azt senkinek!

Ha jó neked
adj sokat
szorgosan
mindenkinek!

Mikor orrom turkálom
kellemesen hátradőlve
magam sem úgy látom
ebből egyszer bolygó lenne.

Legfeljebb tisztes galacsin,
mindenen megtapadó,
együtt belbecs s külcsín,
most mondd meg, mily elragadó!

Bezárt ablakok,
bezárt ajtó,
eltorlaszolt nyílászáró.

Sakk-matt,
kampó,
szabadság-ragasztó.

Ha lehet egyszerűen s jól,
rosszról
s bonyolultról,
az ének miért szól?

Mi akadálya lehet
a célszerűnek?
Nem tudjátok?
Akkor megyek!

Meg nem lepődök,
zokon pláne nem veszem,
folyton átgázolnak rajtam.
Mimóza kölyök
porcelán lélekkel
többet ugyan, mit akarhat

mint össze nem törni
az első rázkódásra,
másodikra sem, ha lehet.
Igyekszem kerülni,
kivigyenek a vásárba,
de magamfajta, mit tehet.

A sóhivatalban mindenhol
csak kufárok ülnek.
Hasznuk előre számolgatják.
Pont ők vennék a portékától
a panaszt? Még mit nem?!
Nálunk ez ezeréves ábránd. 

A tengernek partján
ér majd véget nótám.
Megnedvesítem ajkam
s úgy fakadok újra dalra.

Mögöttem lesz a nagy utazás
kilométerből ezer s négyszáz,
mindez persze egy húzásra
és nem is esem túlzásba.

Az igazi nagy túlzás
manapság a nyaralás
bérből, fizetésből élőnek,
kuporgatónak, gyűjtőnek.

De utazni és dalolni kell
erre mutat minden jel,
mert nincs már mire várni
mi fog jobbra fordulni?

Tegnap a nyugdíjat,
ma spórolt útdíjat
veszi el ki határt nem ismer,
ki nem állat, de nem ember.

Lelke ha van is, mint a kátrány.
Szegényt oviban érte hátrány.
Biztos elvették a homokozó lapátját.
Ráadhatná valaki a muszáj-kabátját!

Akkor az úton hazafelé
vígabban énekelnék,
nem kellene hitet meríteni máshol
akad még működő demokráciából.  

Méterben, fényévben
kifejezni sajnos nem tudom
buta, műveletlen
vagyok töredelmesen bevallom

de tudom, hogy 45 éve
toppant a porba a Holdon
minden ember dicsőségére
Edwin Aldrin és Neil Amstrong.

Jobb ettől nem lett a Föld
legalábbis én azt hiszem
világunk ugyanígy börtön
nem szökhet innen senki sem.

Megmutatták mire képes
az összefogás, akarat
mégis az emberiségnek
az űrutazás álom marad(t). 

Volt nekem egy kecském
tudod-e?
Ha tudod, honnan tudod
hallod-e?

Te loptad el baszd meg
ugye-e?!
Megállj, agyonütlek!
Nesze ne!

Ha mindig megírnám az igazat,
minden versem így nézne ki,
mint ez itt.
Nem olyan nagyon nehéz feladat,
csak nem elégítene ki,
mint ez itt.

Ez itt, csak egy ömlengés,
vallomásnak álcázott
fércmunka,
olyan, mint a versköltés:
egy fontosnak hazudott
umbulda.

Hopp! A szentség lakatja
letörött nagy reccsenéssel.
Bemocskolva a strófa!
Pedig csak, aki írja,
s nem szolgálja tisztelettel,
ki verse olvasója.

Ülök a Duna fölött,
de nem látom úszni
a dinnyehéjat
s a vizet, hogy hömpölyög,
a kanyarban kifutni,
harapós tajtékkal.

Noteszembe vésem
a pótolható sorokat
s közben a lapokat pörgetem,
majd tapasztalt kézzel
állítom meg azokat
s fennakadok egy térképen.

Mi lenne más,
mint Budapest!
Magyarország fővárosa.
Csupa hazug máz,
a szürke szennyes
szivárványba mártva.

Nem is létezik
több település
e honban,
csak ez a hamis
kirakat felsülés,
közepén a Duna

ami a térképen kék,
kedvet kapok tőle
belekortyolnék hosszan,
ám ez akkor is csak térkép
s nem is lesz más belőle,
de valahogy nem bosszant.

Ahányszor egyet fordul
a Planéta a lábam alatt,
annyiszor facsarodik
a lelkem és felmordul

hogy vele is tessem törődni,
ne csak az élvezeteket,
hajhásszam munka után,
délután 4-től hajnali fél ötig.

Ilyen verseket inkább ne írjak
szólal meg túlvilági
dorgáló hangján
inkább minél többet aludjak.

Kritikus szóra mindig hajlok.
Lehunytam szemem,
így lelkem becsaptam
úgy verseltem, azt hitte alszok.

Mit mondasz?
Hol van
az a kép,
amiről szóltam?

Az a meseszép!
Nem emlékszel?
Ott függött
nem is régen.

Én is rajta voltam.
Csak egy folt van
ott ma már.
Én vagyok a paca.

Gyermekeim agyának
szikes talaja
nem hoz gyümölcsöt,
csak kukacosat, pondrósat.
Színe, zamata
nem ád örömöt.

Időben és mélyen
felszántottam
az ugart,
boronáltam szépen,
magot szórtam
jó sokat.

Öntöztem rendületlenül,
gyomot irtottam,
a zsengét védve.
Szemléltem tehetetlenül
hová jutottak.
Ez eredményem?

Egyszer egy ember
a Városligetben
azt mondta:
„Százhúsz fa
túl sok ma.”

Ugyanez az ember
fejében tervvel
azt mondta:
„Betonba
az álmommal!”

Sok másik ember
megsebzett szívvel
skandálta:
„Otromba,
garázda!”

Az álmodozó ember
visszakozni nem mer,
gondolja,
hatalma
megóvja.

Ez a beteg ember
nem is biztos ebben,
ám akadálya
nem marad a
pusztításnak

...mégsem...

Figyelmes lettem egy bogyóra.
Kék volt, szép volt és főleg kerek,
akarom mondani gömbölyű,
...hmmm... a színe és az illata...

Lassan ért be, de megérte várni,
aratáskor visszanyertem
a temérdek türelmet és időt,
de azért mohón kezdtem zabálni.

Egyszer csak megcsikordult a
gyomrom, dolgozott bőszen,
a belem okosabb volt engedett
s újra ráleltem a kék bogyóra.

Hol volt elbújva eddig,
mondjuk négy éven keresztül
az értő közönség, míg
a káosz kétséget szült?

Hol volt ez a tengernyi
ultra szenzitív gondolkodó,
fogékonyan emberi
sorsokról írni, na és másról?

Hová rejtették cikkeiket,
melyeket lázasan kerestem
s vertem nem lelve a híreket
ezeregyszer falhoz a fejem?

Hol császkáltak tanítványaik,
az igét merre hirdették,
mert választ kérdéseinkre itt
s máshol ki nem terítették?!

Merre néztek, mikor látta már
az egyszerű munkás és paraszt,
minek vágóhídi dallamát,
dúdolgatják a bajszuk alatt?

Hogy kik? Kérdés ez ma még?
Akik jövőnket lenullázták
s akik Don Quijote-ként,
a szélmalmot csak most támadják.

Mit kezd most egy gondolkodó,
ha alany már több nem lesz,
legfeljebb tárgy, idomítható,
ám tudást az át nem vesz?

Ha nem taníthat, aki az írásokat
nem csak olvasni, értelmezni is tudja
és elnézni százéves vívmányokat
törölnek s megérti mása sincs, csak múltja.

Köszönöm a késlekedéses hallgatást,
most a kártékony, kapkodó buzgalmat,
józan belátás helyett részeg gondolkodást,
a helyreállíthatatlan nyugalmat!

Kellene valami vicceset írni.
Talán, hogy jól élünk mondjuk.
Vicceset, amin jót lehet nevetni,
nem röhejest, min fintorgunk.

Különben a vicces
nem is ugyanazt jelenti,
pont, mint a röhejes.
Néha épp az ellentétit.

A különbség talán abban áll,
a vicces, humoros, szándékolt,
a röhejes meg olyan spontán,
de mit is várjunk e kormánytól.

Egy napra cserélnék velük,
ontanám ordas baromságaikat,
nedvesedjen nekik a szemük,
mikor szétzilálom boldogságukat.

A helyzet úgy áll azonban,
hiába fejlett a humorérzékem,
ha csökevényes másoknak
s nevetnek a légből kapott terveken.

A felvetett alapmegállapítást,
magukénak érzik teljesen,
nem tűrik az eltántorítást,
nem rágódnak a tényeken.

Teszik, amit tenniük parancsolt
népünknek bölcs, nagy vezére,
zokogni, ha zokogni óhajtott,
kacagni, ha száll nevetése.

A humor is maghatározott.
Beírták a szótárba, olvasható,
és persze kicsit cenzúrázott,
de ha azt mondják, bizony mulattató.

Aki együttműködési nyilatkozatát
olvasgatja csak egy nemzetnek
s feledi ugyanazon népnek irodalmát,
erkölccsel nem fertőződik meg.

Annak jó az irányított dagonya,
hempergőz az előregyártott sárban
mindegy, hogy van-e esze és humora,
nem járnak azok együtt soha párban.

Ma leszakadt az ég,
megdermedt a lég,
játssza nekem itt a tavaszt
nyár közepén a kis ravasz.

Kék helyett most szürke
az égbolt. Bolond ürge!
Esőfüggönyével lemoshatná,
amit a vihar viccből hord reá.

De, ha neki így jó, nekem mindegy,
tőlünk a szabadba senki nem megy.
Kisziesztázzuk előre a kánikulát,
ami hamarosan nálunk ver majd tanyát.

Hibás valamelyik tankönyv,
verje meg az Isten,
mert ami ma itt folyik,
bizony én nem értem!

Állítólag a rend megszilárdult.
Állítólag, mert amúgy nem
s ezt az is tudja, ki hazudik,
de nincs ki szembesítse ezzel.

Jobban élünk, mint korábban.
Nem hiába voltam rossz matekos,
de bárhogy számolom nem jut
mindarra, mit propagál a főokos.

Lehet, hogy fordítva olvasom,
lehet, hogy felületesen
de olyan nincs, senki ne mondja,
hogy semmi se stimmeljen.

Csak a legkisebb disznóságra,
a rossz tankönyvre kenem hát
a sok kudarcot, fiaskót.
Nosza mindet a nép írja át!

Nem a felének a fele,
hanem mind ki itt mozog,
aztán nyomdába, iskolába vele
tanulhasson, aki most morog!

S ha számon kérhetik őt,
tanulja meg! Az neki is joga,
az jegyekkel ne legyen smucig!
Ez a demokrácia-iskola. 

Soha nem
festettem
szebb képet
szívemben,
amilyet

terólad
valóban
 felfogtam,
 mindig csak
 igazat
 
   vadócot,  
a fakót
  a gyarlót,
  aggódót,
  a valót.

A munkaviszony legszebb,
legeslegértékesebb,
része következik mostan:
végre szabadságot kaptam.

Előre nem akartam inni,
mivel el sem mertem hinni
annak a bizonyos medvének a bőrére,
de most levetkezem s ő is le fog pőrére.

Kifekszünk a napra; a maci és én,
és élvezzük az édes semmittevést,
alszunk délig, éjjel kuvikolunk,
hiszen egész évben kubikolunk.

Ha úgy tűnik a történet sántít picit,
kihagyom a sztoriból legalább a macit.
Kerge öröm röptette a versembe,
hisz nem kell mennem a munkahelyemre.

Ha majd véget ér a szabim,
visszacsempészem a macit.
Legyen kire támaszkodnom télig,
mert addig gályázni fogok végig.

Csók a nejemre?
Fejed verem be!
Csók a sebedre?
Engedjenek be!

Csókolom nővérke!
Hová is rejtette?!
Ne szaladj, megállj te!
Csókokkal hintlek be.

Aztán a börtönben
„barátok” körében
csinos kis seggemre
sok csókot lehelnek.