Látod amott azt az iskolát?
Én sem.
És a harsány zöldségeskofát?
Miért nem?

A házakat a park mögött?
Nincsenek?
A múzeumokat, a gyönyört,
a kincseket?

A sok dolgozni igyekvőt?
Játszadozót?
Imádottat és szeretőt?
Álmodozót?

Nézd meg jól ezt a fényképet!
Készült negyvenöt májusában.
A hirosimai életet
mutatja maga valójában.

Aztán itt egy másik nézd!
Ezen minden romokban.
Tudod mi a különbség?
Csak egy atombomba. 

Lábunkon Anatólia pora.
Ez túlzás, legfeljebb kerekünkre tapadt
és a szélvédőre, de azt lemostam.
Nem ily tiszta a karosszéria.
Három ország minden mocska,
nedves párával odaragadt.
Ha utánaszámolok négy az a
három, mert Magyar hont
valahogy
mindig kifelejtem,
ha számolok.
Most kalkuláltam pontosan
ki nem vontam szülőföldem,
se el nem osztottam.
Hazatértünk, csak szóltam,
egyben, oszt jól van.

Tejízű jégtömböt nyalogatok
a papírdoboz alján
A hűtő falához ért, megfagyott,
s elmélkedem tartalmán.

Vizet tartalmaz eleget.
Mennyibe is került?
Kifizettem kettőhetvenet
a boltos mégsem örült.

Azt szerette volna,
ha nem száztíz,
hanem százhatvan
árú lenne a víz

a tejben elkeverve
mintegy álcaként.
Ennél jobban átverve
fehér kockaként

magamnak új játékot
találnék immár.
Én unom ezt az alakot
tejet innék inkább.

Azt ki kell érdemelni,
csak órák kérdése.
Lassan fog kiolvadni
ez a fizika törvénye.

Addigra a papír is szétázik
a lét az abrosz itatja
míg magamfajta mélázik
a szegény az egeret itatja.

Bár ott egy liter sokáig
nem marad érintetlen
nem ér el a hűtő faláig,
hogy lassan jéggé dermedjen.

Az a nagy büdös igazság,
hogy nem tudok én
jól csinálni semmit.
Nehezen állom a kritikát
ellentétes véleményt,
nem tudok újat letenni.

Ugyanazt igyekszem csinálni,
de ami ma kedves,
holnap már taszító
unom már azt találgatni
kinek ami tetszett,
mint lett undorító.

Nem változom naponta,
legfeljebb öregszem,
fáradok egyre jobban
az igények mint motolla
egyre csak pörögnek
és teljesen kisodródtam.

Visszakapaszkodni,
kibújni bőrömből
nem vagyok képes,
de olyat elvárni
mindig kezdjem elölről
nem tisztességes.

Ezt a fordulatot tudom,
de ezt mindig,
ha álomból is keltenek fel
- hisz ez elemi produktumom -
felpörgetni.
Ha lassú, szállj más ringlispílre!

Ha nincs ötletem nem írok.
Ha akad, akkor sem mindig.
Különbséget abban látok
az utóbbi jobban látszik.

Mert amit le sem írok,
azt bírálni igen nehéz,
de ha tollat ragadok
észlelhetőbb a felismerés.

Aztán van ez a gyakori eset,
ötletem nem sok volt,
de belekaptam s keletkezett
és már jöhet a pont.

Az alkotói folyamat
másról, másként zajlik,
de ilyen egyszerű alak
a szókkal csak játszik.

Csak magam vagyok
saját foglárom
belőlem áll kő kövön,
szökésbiztos börtönöm.

Ha akarnám
lerombolnám
a magam emelte falakat,
de mi tartaná a vadakat

vissza, szét ne marcangoljanak
mindenünnen rám ne ugorjanak,
hiszen nem volt az véletlen,
hogy e kerítést emeltem.

Áramot belé nem vezettem,
de tervet el nem vetettem,
Ugyanezért árkoltam vizest,
engem véd az is, nem kirekeszt.

Átmentem defenzívbe
folyton csak védekezek.
Magam nyomorítom más miatt,
tudom hogyan nevel más fiat.

Hogyan mérgezi a jövőt ivadékának,
akit nem alant hajtott időben igába,
nevelni mulasztott, mert nem tudott
én vagyok kevesebben, én futok.

A rácsaim mögül leselkedem
és nem értem ezt miért értem meg
okulnom nem kell, reformálni nem akarok,
de túlélnék, ezért újabb falakat húzok.

Egy sikeres előadásban
öröm színésznek lenni,
élvezet azt rendezni
a szerepet meglátni másban.

Könnyű öltöztetni, vetkőztetni
sminkelni, ha akarja,
ha nem akarja, hagyja
tudja nem fog másnak látszani,

de a rendezőnek örömet ád.
A színpadon is irigylik
van is miért úgy hírlik
és nem állják a ragyogást.

A színészt, vagy a rendezőt
irigylik a népek jobban
pontosan senki sem tudja
de úgy tűnik, hogy mindkettőt.

A különbséget legfeljebb
a külvilág képzeli
elfogadni nem meri
jobban, másként is lehet.

A hagyományok és elvárások
boldoggá sokakat nem tettek,
de hirdettek, s tetettek
e páréhoz hasonló boldogságot.

Aztán sokak álma huss
eltörött, szertefoszlott
nem csoda, sohasem volt
érzelmekről vonyít a kórus.