Mikor sikerült kijárnom a szabadságom
erre a május eleji csonka hétre, eszembe
nem jutott, hogy az oly áhított nyugalom
ünnepélyes évfordulóval esik majd egybe.

Nyolc éve annak, hogy a békesség szigetén
egy parcellát magunknak kikeríteni sikerült,
szemünk előtt tartva gyermekeink érdekét,
választani az praktikust,lehetségest és ésszerűt.

  „A gyereknek egészségben és biztonságban
szabadságát élvezve, de felügyelet mellett
kell felnőnie, de ezt lehetetlen nagyvárosban
kiviteleznünk.” dörögtem lágyan felvetésem.

  Sokat nejemet győzködnöm nem kellett,
hasonló terveket dédelgetett hamarabb
mint én, így a vásárlási döntés megszületett,
s vágyaink valóra váltásába segített a bank.

Igen az, mely most oly sokunkat elveszejt,
az tette lehetővé, e menedék megszerzését.
Kétlakivá váltunk. Szabadság és ünnepek
itt talál minket, kikapcsolódásra ítélvén.

Itt szervizeljük lemerült szervezetünket,
s ha melegvíz szolgáltatás, vagy fűtés
meghibásodna, leállna a család beülne
a verdába és harminc perc múlva fürdés.

  Mi is van itt, ami máshol nincs?
Semmi. A nagy semmi így írom,
hogy egyértelmű legyen a kincs,
a nihil. A hiányom a birtokom.

  Nincs zaj, nincs bűz, nincs stressz,
nincs rohanás, kapkodás, hajtás,
nincs sok ember, így tömeg sem lesz,
nincsenek remények s nincs csalódás.

  A magunk urai vagyunk itt teljesen.
A mi házunk itt tényleg a mi várunk.
Évek során nehezen- kellemesen
toboroztuk boldogságunk táborát.

  Megvan itt mindenünk, mint otthon
talán még több is mint gondolnánk,
csak a kényelem miatt nem itthon,
van otthon. A városhoz köt munkánk.

Dehogy is nem számoltunk, a csudát!
Mikor összetört szívvel kullogunk
egy jobban sikerült vakáció után
városi lakásunkban lógatni orrunk.

  A mindennapok kiszámolt percei
fojtanak belénk minden reményt,
és egyikünk sem meri bevallani,
tartósan kitörni ide nem lát esélyt.

Talán egyszer szabadúszóként,
vagy családi gazdaságot alapítva
régi-új nyomári lakosokként,
tudnánk letelepedni e kis faluban.

  Addig maradnak az üdítő nappalok
és pihentető éjszakák, mint a mai.
S felfogom sokkal többet nem kaphatok
e nyalánkságból. Pedig jó volna ráunni.

Táncot jár a felhő,
hullámzik a mező,
kergeti a fellegeket
a tavaszi szellő.

Polkát lejt a napfény,
tangózik az árnyék,
körbe-körbe csárdásozik
mint egy óriás tányér.

  Keringőznek a fecskék,
parkettjük a kék ég,
háromnegyed taktusára,
szédülkőznek még-még.

  Rumbát ráz a fák lombja,
ágait recsegtetve ropja,
szél-vezényelt ritmus után
a szalszát lassan hajladozva.

  Ma minden és mindenki,
a tánc világnapját ünnepli,
csak én kezdtem tűző napon,
kalap nélkül kaszálni.

  Ilyen csodás táncokat,
lusta ember nem láthat,
az árnyas szoba szeme elől,
mélyre rejti e titkokat.

Tüzesen süt le a …álljunk csak meg!
Most az következne, hogy nyári nap,
De még csak tavaszi napnak sugára.
Tegnap még vihar szaggatta a fákat,
s nem a nyári záporeső, vagy zivatar,
alig kikeletkor gyakorta jő jeges hideg.

  Kicsit hektikus az időjárás mostan.
Azt tudom, hogy a tavasz ravasz
és azt is, hogy májusi eső aranyat ér,
de még április van könyörgöm. Nem tél
és főleg nem nyár, miből a forróság fakad
Erek medre száraz, másszor majd széthasad.

A természet nagy rendező. Egyensúlyra tör.
Ha engednék helyrebillentené, amit csak kell,
s úgy működne, ahogy az régen meg van írva
abban a bizonyos nagy könyvben,valamennyi lapra.
De ezt a kódexet már régen senki sem ütötte fel,
elzárja szabadságától az Önrendezőt sok börtönőr.

  Törjétek le a rácsát, ajtaját hamar beszakítsátok!
Eresszétek gyeplőjét, hisz nem uraljuk vágtát! .
Száguldjon csak kedvére az állandóan változó,
minden durva kérdésre könnyedén megválaszoló.
Mitől borult fel rendje s lett rakoncátlan gondoljátok át,
s ha felelősségetek előbukkan, gyorsan változtassatok! 

Ó természet, mily csodásan vagy te megalkotva!
Még ha leggyakrabban emberi mivoltoddal
találkozom is, nem állítok senki kedvéért mást.
Az ember kivételes és nem tűr semmi utánzást.

  Egyedülálló viszonyt ápol a többi élőlénnyel.
Barátinak éppen nem nevezhető, de gyűlölséggel
teli habitusát nem utánozhatja se flóra, se fauna.
Áll a tápláléklánc csúcsán áll, mint Bálám szamara.

  Persze minden viszonylagos, az első lehet utolsó,
ha szemlélődést folytatunk az ellenkező oldalról.
Felteszem nem ért egyet a hierarchiával a szavannán,
a territóriumába lépő embert látva az éhes oroszlán.

  Eh de mit is beszélek, ez nem más, mint nyers erő
mellyel csak a gyengébb felett győzhet a vakmerő.
De a furfanggal, eszünkkel a gyeplőt kézbe kaptuk,
hogy a sok dölyfös állatot, munkára, igába hajtsuk.

Itt már nem az izom, az erőszak játssza a főszerepet
a kivételesen nagy agytérfogat borítja be a terepet.
Talán a fejletlen érzékszerveink suták olyannyira,
nem vesszük észre:mégsem az ember lett a világ ura.

  Agykapacitás ide, intelligencia oda valami hibádzik.
Ennyi baromságot látva a szemem csak jojózik.
Oktalan állattal és néma növénnyel vívott csatát
elvesztettük a startpisztolynak eldördülése napján.

A tudásunk áldás, de kötelesség terhe is nyomja vállunk
felelősen a Föld élőlényei fennmaradásáért kell kiállnunk.
Kiállunk? A fenét állunk! Teszünk rájuk nagy ívben!
Meg van írva a Könyvben: felettük mi vagyunk az Isten.

Pusztítjuk, gyilkoljuk őket, hol sportból, hol szükségből,
ölünk állatot, égetünk szavannát és írtunk esőerdőt.
„Mert mi így akarjuk és amit mi akarunk az úgy van jól!”
Vajh hány bőrt tudnánk lenyúzni egy ilyen öntelt arcról?!

  Ha egy Marslakó érkezne hozzánk láthatna még csodát
a felfuvalkodott világot zsebre vágók terjedelmes táborát,
hol a felsőbbrendűnek magát valló fertelmes emberi faj
mindenkivel kíméletlen, dögében hentergő kacagó hiéna.

Feljebb nem lát más módot jutni, csak leigázásával
annak, aki útjába kerül és nem találkozik tiltakozásával.
Kesztyűt húz kezére, viaszt töm fülébe a jajszót ne is hallja
a ráfreccsenő vér dologtalan, suta kezét be ne mocskolja.

  Jó szó, mosoly, baráti parola ósdi kacatok manapság.
Gáncsolás, gyűlölet, kiszúrás lett a divat és az átvágás.
A keblünkön melengetett kígyó, melegvérű jószág
azokhoz képest, kik ma a szeretet dalát suttogják.

  És az a magabiztossággal, ahogy ezt teszik, az rémít!
Istentől ilyen felhatalmazást kapott volna nem rémlik.
A konkurenciát is nehezen viseli ezért nem hallja
teremtője soha nem ezt kérte tőle, nem erre szólítja.

  Hol lesz már a saját árnyát pusztító, vizét mérgező
táplálékát kiirtó, felélő, levegőjét beszennyező
értelmes emberi nem, amikor a ma leigázottak
változáshoz igazodva, túlélnek: megmaradnak?

Ma a parkolóban a koldusnak visszakérdeztem.
„Mennyit adsz te nekem?” - talán fura a hangnem.
Tegezni kezdett, nem vettem zokon, de barátként,
mint kik rég nem látták egymást vettem át a tegezést.

  Meglepődött, szó se róla, komáknál ez szokatlan,
de kényelmetlen helyzetet egy ötvenessel bontottam.
Tenyerébe vette, megforgatta, jojózó szemét
a pénzre célozta, de nem ismerte fel a nemét.

Akár rubelt, vagy lejt is adhattam volna át neki
a boldog mosoly, hogy pénzt kapott s nem ismeri,
örömében nem akadályozta a fő, hogy kapott
és pénzt nem káromlást és főként nem szitkot.

  Az ötvenesnek már van tekintélye, testes darab,
a kétszázashoz képest persze belőle alig marad
egy kisebb délutáni hörpintés után a tablettásból,
mert naná, hogy italt vett a gazdag adományból.

  De ez a kevés is úgy tűnik elég ütősnek bizonyult,
mert szegény koma a műlőrétől eléggé beborult.
Autófelügyelettel megbízva hagytam a járgánynál
s mikor visszatértem újra sorba állt a kasszánál.

Én csak néztem, lestem nagyot ilyet még ki látott.
Egy koldus egy nap idáig meg csak egyszer vágott,
de kománk új generáció sarja lehet, kit a közoktatás
cserben hagyott és tanulmányaiból kirekedt a számolás.

Vegetáriánus vagyok, de eszem húst
és szalonnát és hurkát és kolbászt is.
A disznósajtról már nem is beszélek.
Vegetáriánus mondom és nem gyanús,
állításom faramuci volta, mert hisz
a jószágok, mit falok csak növényt ettek.

  Absztinens vagyok, bár a jó bort nem vetem meg
tulajdonképpen nem köpöm ki a rossz pálinkát sem
és a világos sört is vedelem naponta korsószámra.
De az alkoholt magában, megbocsáss nem iszom meg,
kénytelen vagyok felhígítani, ne marja nyelőcsövem
és a manipulált szeszivó már nem számít alkoholistának.

  Környezettudatosan élek, mert az fontos nekem bizony!
Csak ha esik az eső, vagy a hó, latyak és esetleg hideg van,
akkor ülök autóba, meg a klíma miatt nyáron a kánikulában.
Én nagyon támogatom a tömegközlekedést, hisz tudom,
így lehet óvni a környezetet, de a buszokon zsúfoltság van
nem tehetem „utastársaim”, hogy még én is a helyet foglaljam.

Toleráns vagyok a legmesszemenőbbekig, de ha egy s „más”
a közelembe férkőzik, az arcába vigyorgok kajánul s közben
remélem egész pereputtyával mielőbb elhúz messzire innen.
Mert nagy ez a Föld, elférünk, elférnénk mind rajta. Momentán
nincs hely azoknak, akik esetében már régen eldöntöttem
mosom kezeimet, de ha tehetem vademberekkel őket elűzetem.

Ne nézd mit írok, mit mondok, mit teszek mit gondolok
ezzel rossz útra tévedsz, meg nem ismerhetsz engem!
Ahhoz más kell, élőben kell, hogy ugyanezt tapasztald.
Tudod azt hiszem, hogy a sok lehetetlenség ha kimondom
és nem leírom, könnyen korrigálható vitapartnertől független.
Sántít a mesém? Ezt ne bolygasd kérlek, s fejemre se olvasd!

  Utózengzet konklúzió gyanánt:
Ha megteszed összeomlik a hazug, képmutató, önelégült világom!!!
Semmi leszek, mi már most is vagyok de ezt magam előtt is titkolom!

Szent György ezt jól ellándzsáztad!
Nem döfted át oly mélyen a sárkánymájat,
hogy a büdös a leheletével ne szédítsen,
karmaival,fogaival túlvilágra ne segítsen.

  Itt állok a Styx partján. Még visszanézek
de semmit nem látok,mi elűzné rettegésem.
Odaát már nem bántanak, más nincs csak örök homály.
Ám itt is csak tapogatva tud, ki képes haladni ma már.

  Homály és homály közt a különbség a biztonság, a rend.
Emlékszel? Ezeknek őrzőjeként lett belőled szent.
A szentek jók és mert te az vagy, te is a jót akarod?!
Képzeld én is! Ígérd meg a sárkányt többé nem bántod!

  Ne őrá vadássz! Vágd le tőből karjait a polipnak!
Országnyi embert rabszolgájaként tartja magának.
Lassú szenvedés a büntetése, kit egyszer átölel
Míg utolsó szuszt is ki nem szorított, nem engedi el.

  Lassú halálra ítél és élvezi. A sárkány ilyet nem csinál,
csak azt az egyetlen egyet harapja ketté, ki útjába áll.
Mozgástere, fókusza szűkös, nem így az alattomos polipnak.
Sok lovagot emészt el, igen kártékony. Keverik is a politikával.

Eljutottam idáig is és visszanézve minden álszerénység,
nélkül, vagy akár azzal is, állíthatom nem volt nehéz.
Ránézni is gyönyörűség. Mint büszke apa gyermekére
ki versenyt nyert s kiből lett az iskola új szavaló reménysége.

Különösebb jelentősége nincs, hogy ez a századik vers,
melyet nejem tanácsára ebbe a formátumba beöntöttem,
mondhatnám naplóba róttam, örök mementójaként szapora
kezem, vagy eszem munkájának? Nem tudom, hogy gondoljam.

  Témát bőven szórt elém ez a szenny világ, hogy szakadna össze!
Inkább egy sort se tudtam volna írni, a lelkem össze lenne kötözve
boldogsággal, örömmel. De nincs! Ezért tudok estéről estére
tíz és éjfél között agyongyötörve, újabb prédát helyezni a terítékre.

  Picit csalok és fájdalmamba olykor már délben belehalok.
Az is elfordult, mint ma is, hogy kettőt az oldalra pakolok,
az titok,de megsúgom egyszer egy régebbi költeményemet
erőtlen karom látva újként feltüntetve tettek fel helyettem.

  Azonban ha vissza-visszaolvasgatom az egykori bejegyzéseket, látom
célomat elértem, tollam szülte szürke pacákból a múltat rekonstruálom.
Verses napló rendeltetése mi lehetne több, mint híven tükrözni
mi volt és haj, de mi lesz még min állandóan meg fogok ütközni.

És ahogy az egyre szaporodó - nemzetiségileg biztosan, korban nem tudom -
olvasótábor különösebb hírverés nélkül eltalált hozzám és ahogy alkotom
tetszéssel töltheti el őket sajnos mondom, mert rettenetes belegondolni,
a rossz, a csúf, ötletes, vagy vicces megjelenítését is meg lehet tapsolni.

  Mert nem a tartalomnak, hanem a téma kezelésének szól az elismerés,
rendszeres, és türelmes, kíváncsi, napi pár tucat, vagy pár száz megtekintés.
Olvasásom a biztatás,olvasóim és nem a témák az én igazi belső hajtóerőm.
Motiválásban hiány nincs. Az eddigieket és az eljövendőt, előre is köszönöm.

Ma magamba szálltam.
Megértettem.
A nemzeti együttműködés rendszerét.
Így tovább nem mehet.
Arányos és egyenlő közteherviselés.
Kiveszem a részemet.

Lehet, hogy mulasztottam.
Mea culpa.
Vezeklőövem a szögről leakasztom,
derekamra fonom, mint egy boát,
hogy szokjam milyen ha magam felakasztom
csökkentve a házelnök ellentáborát.

  Megígérem sokat fogok.
Költeni.
Minden pénzemet. De mivel mohó vagyok,
és nagyon akarom lemaradásom behozni,
hóvégéig ezzel igazán nem várhatok.
Cserébe még drágábban tudok telefonálni.

  Hatszázmilliárd! Mit tettem Istenem.
Éreztem.
Azt az utolsó doboz tejet és hősugárzót,
azt megvenni nem kellett volna már,
de ha egyszer látok gazdaságot, robogót
magával ragad engem is a mohóság, a vágy.

  Az ok a lyukas ülepű nadrágra.
Ez lehet.
Mindannyiunkat, pazarló dögöket
sújtson a turáni átok, mert ránk fér!
Zavarba hozzuk kik a fejünkön ülnek,
mert felelőtlenül szórtuk a minimálbért!
Ha lehetne egy kívánságom.
Az lenne.
Huszonöt órás napok alatt hetente
hatszor tizenkét órát dolgozzak,
a felével csökkenjen a fizetésem
s háromszor ennyit adózzak.

Egy terhet az állam válláról levennék.
Szívesen.
Ha véletlenül valamilyen furcsa oknál fogva
mindebbe egyszer csak hirtelen belehalnék,
e szennyezze e földet tetemem hulladéka.
Azt új hazámba, idegen földbe temessék.

Számos barátot hazudik magának,
mert engem bizony át nem ver ki,
emberi kapcsolatait a külvilágnak
magát értékelve harsányan kürtöli.

  Tisztázzunk néhány fogalmat, jelentést
melyeket rutinszerűen keverve, kavarva
egálnak gondolván a rokonértelmű jelentést,
emelt állal csapnak nagyot az asztalra!

  Barát, aki a bajban mellettem áll...
Igen, ezt úgy nevezik: bajtárs
Akivel jókat bulizunk lazán, az ám...
E személy neve így ismeretes: pajtás.

Aki vigyáz rám, mikor alszom...
Te egy igazi testőrt tartasz?
Pénzt is ad, ha azt akarom...
Bankártól óvakodj a legtöbb át...

  Szoktunk együtt meccsre járni...
Találtál egy vérbeli sporttársat!
Ha lány lenne,szeretném elvenni...
Nyugi,te a fiúk között is lelsz hálótársat!

  Most elárulok egy titkot barátja
a legtöbb embernek nem igen akad.
Viszonylag kevés ordítja pofádba,
„Te barom, állat tudod, nincs igazad?!”

Egészen csekély azoknak száma,
akik baráthoz nem járnak vendégként.
Nem lehet. Barát előtt ajtóm tárva.
Mindig. És e lehetőséggel gyakorta él.

  Saját kulcsa van és nekem is őhozzá.
Azt eszem, iszom és csinálok ott,
amit akarok, mert ő nem korlátozná,
ahogy én sem és ennyi csak. Pont.

  Ami összeköt minket az a bizalom,
ami vezet bizony nem az önös érdek.
Kezébe életem nyugodtan adhatom
és ez nem holmi hamis biztonságérzet.

  Nem akkor jön mikor szükség van rá,
hiszen mikor nincs? Mikor húzzuk
meg azt a képzeletbeli vonalat, határt,
min ha átlépne netalán azért p..n rúgjuk?

  Ha kivetnivalót, vagy limitre okot találunk,
készüljünk fel a legrosszabbra!Komolyan.
Ha meg tudjuk mondani benne mit csodálunk,
a fenti ábra tekint vissza ránk komoran.

Most számolja mindenki barátjait újra!
Nicsak, nicsak! De érdekes jelenség!
Mindenkinek nőtt a kezén elegendő ujja?
Vagy a barát lett igen ritka jelenség?