Egész nap hivatalos ügyeket intéztem.
Mondhatni maszekot,bár azt másra értik.
A maszek, mikor valami hasznot hajtó,
privát mókuskodáson az embert érik,
és nem máskor, kizárólag munkaidőben.

Itt erről egyáltalán nem beszélhetünk.
A munkaidő alatti „intézés” stimmel,
de magamnak hasznot nem szereztem.
Társadalmi megbízatásomat szívvel,
ész nélkül végzem, de ne erről beszéljünk.

  Nem kínos nekem, csak úgysem hinné el,
józan gondolkodású magyar ember,
él e Földön még oly bolond, ki nem ingyen,
hanem ráfizetéssel komoly munkát végez el,
jelentős hasznot hajtva ezzel szervezetének.

  De elég az önfényezésből, agarakkal hátrébb!
A nagy elintéző ember kevély nem lehet.
Tudtam(?) mit vállalok, mikor beleugrottam.
Megkezdett művemet másra bízni nem merem,
hobbiként illene felfognom, de ez nem játék!

Szavamnak, tetteimnek súlya volt és van,
nem véletlenül esett rám a választás.
Nem volt nehéz felfedezni bennem a güzüt.
Jöhet, feladat, megoldatlan, problémás,
nekirugaszkodom és hamarosan ad acta.

Most egy levelet kellett írnom állásügyben.
Természetesen nem magamnak. Ez normál.
Sok elintézendőt törekszem szétosztani,
figyelhessem azt, mit más már nem lát.
Bármit írok, már tényező lett értelemszerűen.

Ha már nekem kell levelet fogalmaznom,
az biztos, hogy nem party meghívó lesz.
De jól is van ez így, amit tudok megoldok.
Rutinom alapján, munkám gyümölcse mézédes.
De a legfontosabb: sikerül többeket megóvnom.

Mátyás király álruhában,
parasztok közé lopózott.
De a ruha nem leplezte,
úgy megkenték, csak fogódzott.

  „Ide merted tolni képed,
sanyargató despota?!
Csak pénzt sarcolsz ki,
de mit is adsz vissza?”

„A Fekete sereg, vagy corvinák?
Minket nem véd, nem olvassuk
Európa szerte híres mecénás vagy,
mi pedig már a gyökereket rágjuk?”

  „Nyögött Bécsnek büszke vára?
Alattad a süldő lányok is?
Mi addig magunkat fogtuk be,
mert elhajtattad állatainkat is.”

  „A törököt visszaverted,
így nem hagytál választást.
A pogányt meg nem ismertük,
de ez ország már nem hazánk.”

  „Nem tudhatjuk lehet-e másként,
máshol, hisz elköltöznünk tilos.
Kényedre, kedvedre gürcölünk,
te bujdokolva konzultálsz most?"

„Azt mondod a véleményünkre,
gondolatainkra vagy kíváncsi?!
Akkor az eszménk súlyát érezd,
hátadon, itt a husáng ihol ni!”

Egy mellszobor,
egy másik,
egy egész alakos.
A hálás utókor,
másra vágyik,
a szobor, így lesz piros.

Emez tiltakozik,
provokál amaz,
mikor rongál.
Véleményét kifejezi,
pusztulásra szavaz,
s talapzatra firkál.

Nem számít életet,
vagy halált hoztak,
kik modellt álltak.
A re-művész tévedhet.
Egyaránt lakolhat,
a sok merev alak.

  Aki a szegénységet
komolyan venni szokta,
a pénzt, ma nem erre szórja.
Az alkotó tevékenységet,
kedveli, érti, támogatja,
de a kereteket jól meghúzza.

Számára egy műalkotás,
leginkább gyönyör,
a csalfa szemnek.
Nem politikai állásfoglalás,
mi sokakat gyötör,
s ettől világgá szélednek.

  Nem szimbólumgyár
számukra a műterem,
hanem tiszta forrás.
Innen hörpint csodát,
kinek máshol nem terem,
legfeljebb csalódás.

Van, volt és lesz
oly kor ahol,
ilyenre is jut.
Az az éra, nem ez.
Most az csahol,
ki kutyán élni tud.

  A többi nem nyüszít.
Már ereje sincs hozzá.
Kőre jutott, kenyérre nem.
S aki mindent elveszít,
az élethez már hozzá,
ragaszkodni nem mer.

Az életnek, ne a halálnak,
állítsatok mementót,
derék magyar emberek!
A jövőnek s ne a históriának,
adjatok feldolgozandót!
Ez így tovább nem mehet!

Hát megérkeztél végre pajtikám?!
Jól megnézted, hová pottyansz?
Te választottad ki, úgy vigyázz,
most már nemet nem mondhatsz!

  Ez lesz a fészked hosszú évekig.
Az a meleg melletted anyukád,
remegő-nevető, büszke, vigyori
aki majd elájul,pedig az apukád.

  Dagad a mellük, miattad Te!
Lurkó! Anyukádé jobban,
vagy apukádé? Tudja a fene!
Anyukádé látványosabban.

  Ennek is oka van. A feneketlen,
bendőd, mely egész nap üres.
Igaz? Így érzed mikor rekedtre
bömbölöd magad,vágyva a tejre.

Megkapod, ne izgulj már vércsém!
Ó azok a fogatlan ajkak mit okoznak!
Ezt a fájdalmat a világ összes kincséért,
sem cserélné el az ölelő sápadt anyuka.

Megszolgáld ám a béred, hallod?!
Mosolyogj mindenkire, aki eléd,
teli kosarakban, ajándékot hozott!
Aztán hízzál szépen, a kedvükért!

  Engedd, hadd pátyolgassanak,
vitesd magad mindenhová ölben!
Kakálj és pisilj be jó gyakran,
apa rémet lásson, ha belenéz a tükörbe.

Te csak aludj, majd ők virrasztanak,
pocsold ki bátran a vizet pusziért!
És ordíts, hogy remegjenek a falak,
üvölts, üvölts a neked járó jussodért!

  Így leszel te a legnagyobb zsivány!
A leányszobák titkos álma, és réme
lányos asszonyoknak, úgyhogy hajrá!
Nőj nagyra szüleidnek szeme fénye!

Ezerkilencszázkilencvenben Toto Cutogno
Az Insime-vel, simán megnyerte a fesztivált.
Az éknél is egyszerűbb titka volt.
Melódiát választott, kiállt és dalolt.

Nem gyújtotta fel a színpadot, nem állt fején,
nem ordított,visított mint a fába szorult féreg.
Nem angolul, hanem anyanyelvén,
énekelt, a kötelező kellék elvén.

  Az első hely további feltételei, nem sorrendben:
(ezek csak akkoriban voltak annyira fontosak)
dallamosság, aktualitás, ritmus, zene,
kellemes énekhang, megfelelő ereje.

Morogtam, mert akkor a szakmai zsűri döntött,
ma már visszasírom a reménytelibb időket,
mert a siker, sem nemzetiségtől,
sem a botfülűségtől nem függött.

  Azóta egyetlen adást sem mulasztottam el.
Igaz fogadkoztam, az utóbbi hat-nyolc évben,
hogy ez az utolsó, amit végigizgultam,
de szavamat tegnapig, be nem tartottam.

A zene és nem a zörejek kedvelője vagyok.
Nálam fontos a hang, a ritmus, a dallam.
Ilyet manapság nem találok,
amit meg igen, attól hányok.

Akire én adnám a voksom, kudarcra ítéltetett.
Már babonából sem fogadok a kedvencre.
Nemzeti öntudatot legyőzni nem lehet,
azzal meg tőlem mehetnek a fenébe.

Ha nem számít, mit énekel csak, hogy ki,
megette akkor már a fene az egészet.
Itt a díjat, nem zene nyeri.
A viszony, a jószomszédi.

  Üres fejek, süket fülek, vak szemek,
béna ujjak, akik gombot nyomni tudnak,
bírák voltak s lesznek,
de belőlem nem esznek.

  Tőlem, legközelebb időt, idétlen kappanhangon
vernyákoló, személyiségzavaros zenebohóc,
egy mákszemnyit sem lop,
mert a tévét előre kihúzom.

Ma annyi élményem volt,
egy versbe önteni nem tudom.
Azt sem tudom hol kezdjem,
a részletekbe el ne vesszem.

  Azt hiszem ismét megengedem,
azt a luxust fáradt testemnek,
kalandjaim bővebb megéneklését,
ejthessem meg, majd a napfénynél.

Csalódást így kisebbet okozok,
mintha töményen halmozok,
történéseket, izgalmat, unalmat.
Lassan adagolom, majd a tartalmat.

Egyszer az összes számítógépet összehasogatom.
Baltával, miszlikekre és nem érdekel fog-e fájni nekik,
vagy sokba fog kerülni a pótlásuk, pusztuljon mind,
de ha ma nem, legközelebb biztos mindet elpusztítom.

  Van több is, még sincs egy sem. Roncshalmazt őrzök.
Egyiknek ez a baja, a másiknak amaz. Hulladékok.
Szökőévben nulla százalékra a hámból kirúghatok,
és beruházok egybe, mit törleszteni nem győzök.

  Az is legfeljebb középkategóriás, magyarán selejt.
Mondjuk nem estem soha seggre a hájtektől sem,
főleg attól, hogy az árszabással, hülyének is néznek,
mert sugalmazzák béna vagy, ha meg nem engedheted.

Hát kérem én nem engedhetem meg, mert nem lopok,
ilyen vacak-kacatokra nem kuporgatok éveket,
mert mire kifizetem ezeket a sz@ros gépeket,
alkatrészt bővítésre, már csak aranyáron vásárolhatok.

  Mert bővíteni kell, bővíteni fontos, elengedhetetlen.
Ne viccelj már nem tudtad?! Hülye vagy te csákó?
Csak azon dolgoznak, ami semmi másra nem való,
csak, hogy öld bele a pénzt, ha azt akarod üzemeljen.

Az életben nem használod ki a funkcióit, amit tud,
már egy tíz évvel ezelőtti komputernek sem,
ha rajzolsz, tervezel, számolsz, szövegszerkesztel,
olyan mintha homokozáshoz használnál toronydarut.

Mihez kellett sokáig a ram, meg a processzor?
A szédületes, szűzhártyaszaggató játékokhoz.
És most miért nyomod bele sok puccos dolgot?
A grafikus böngészés, a netfelület lett az diktátor.

  Nehogy megjelenítse, nehogy lejátssza!
Cserélj vasat, szakadj bele, kopaszodj!
Az ugyanolyan, flessel ugye, hogy jobb?
Vagy ha nem, legalább piszkosul drága.

  Ötlet nincs már átütő, a sz@rt passzírozzák,
bemagyarázzák, hogy szükséges jó (rossz),
ha nem tudnád, a te (én) fajtád(m) igénye volt.
E terméket aztán,csillivilli dobozba csomagolják.

Látod, hogy új, akkor biztos kúl, de ha nem az,
ki lenne, aki előtt pazarlásod szégyellned kellene?
Van elég marha veled(m) együtt ki megvegye,
így bábod mozgatóinak,új feladatot, biztatást adsz.

Olykor rövidre szabott az időm.
Mint például jelen esetben is.
Nem is nyújtom a közlendőm.
Elég lesz belőle néhány sor is.

Elfáradtam kutyául, mélyen.
Ezt kipihenni képtelen vagyok.
Nem faragok már e művemen,
lezárom és aludni takarodok.

Ma este egyszer csak olyan ingerem támadt,
amelyet csillapítani, csak Mozarttal tudtam.
Választásként kezembe a Kis éji zene akadt,
feltettem s a hangokat fejembe áramoltattam.

  Az egész napi őrült zúgást kicserélő, pusztító,
melódiákkal szándékom volt kiűzni a gonoszt.
Csak adtam rá a hangot, a külvilágot némítót,
ordított a zene, harsogott a dallam,mi kifoszt.

Gondoltam elrabolja a sok szörnyűséget,
csúfságot, amit ma láttam és hallottam,
elfeledteti a tengernyi értelmetlenséget,
igazságtalanságot, de rosszul számítottam.

  Isten kegyeltje nem kapott akkora áldást,
mindezt e csodás melódiával negligálhassa,
pedig nagyon reméltem tőle a szabadulást,
tudását, hogy halála után így is kamatoztassa.

  Nem a kotta volt olvashatatlan, a húr laza,
nem a muzsikusok húztak folyton félre,
az én fejemben,lelkemben volt diszharmónia,
ezt rendbe vágni nem lehet ily lágy zenével.

  Inkább hallanám egybecsengeni barátok szavát,
ellenségek békülékeny hangját visszhangozná,
mint bármely varázslatos szimfóniát, kantátát,
az Üveghegy, melynek élünk innenső oldalán.

  Itt az Óperencián innen, nem mesés a helyzet,
andalító muzsikával ezt megoldani lehetetlen,
komor annyira, hogy fütyörészni sincs kedvem,
de magamban, vad szólamok futkároznak le s fel.

Dob pereg őrjítőn, de kűrt és fanfár harsogja által,
csattog a cintányér, az üstdob dörren, a gong gong,
menetre buzdít, egyenesen csatába taszigálgat,
induljon testem,hisz szellemem, már elől tolong.

  Kikapcsolom a zenét, hisz bent egy egész banda,
hangszereit üti, veri, fújja, csattogtatja, csörgeté.
Erőt ád, hogy a káosz, a silányság elleni harcban,
győzhessek, s fülem e ricsajt, már ne hallja többé.

Egy kísérletnek indult az egész.
Minden nap versbe öntöm,
a gondolataimat.
Nem úgy, mintha alkotna egy művész.
Csak levésem az aktuálist, a féltve őrzött
tapasztalataimat.

A napi nyomasztó kerül e naplóba,
magasabb igényt nem támasztok
bejegyzéseimhez.
Nincs benne ritmus, sem metafora,
talán dallam sem. Nem vadászok
elismerésre.

Persze, ezen kívül írok még jócskán
naplóformát hanyagoló
verseket.
Rágódom is rajtuk, a sok csontocskán.
Faragom őket, de azok egyedülállók.
Sokra velük nem megyek.

  Önállóan szárnyalnak messzire.
magamra hagynak helyesen.
Intenek pápá-t.
S mily távol is jutnak, mennyire...
Én sem hiszem el teljesen,
de látom históriáját.

Folyó év május havában, huszadikán,
este tíz óra harmincnyolckor,
a számláló fordult.
Öt számjegyben mérhetem immár,
hányan bírják az olvasótáborból,
a kínrím-háborút.

Sok országból, sok földrészről,
övön aluli technika nélkül,
raboltam publikumot.
Én csak írtam a történésekről,
naponta, durván,kíméletlenül,
így lettem ily olvasott.

  Magam sem értem, mi mást,
mit a költők gyártanak,
alkottam én.
És rájöttem: az aktualitást.
Nem ködös álmokat,
és nem nyálregényt.

Kemény, durva, életszagú
szavaimmal mesélek,
rémtörténeteket.
Ezekre most épp én voltam tanú.
Úgy, ahogy velem, úgy bárkivel
is történhetnek meg.

  Talán ezt észlelte a nagyérdemű,
figyelmével ezért tüntet ki
naponta.
Én maradok a valósághoz hű,
poéták sorából, ezzel lógok ki.
Ujjongva.