Kis éji zene

Ma este egyszer csak olyan ingerem támadt,
amelyet csillapítani, csak Mozarttal tudtam.
Választásként kezembe a Kis éji zene akadt,
feltettem s a hangokat fejembe áramoltattam.

  Az egész napi őrült zúgást kicserélő, pusztító,
melódiákkal szándékom volt kiűzni a gonoszt.
Csak adtam rá a hangot, a külvilágot némítót,
ordított a zene, harsogott a dallam,mi kifoszt.

Gondoltam elrabolja a sok szörnyűséget,
csúfságot, amit ma láttam és hallottam,
elfeledteti a tengernyi értelmetlenséget,
igazságtalanságot, de rosszul számítottam.

  Isten kegyeltje nem kapott akkora áldást,
mindezt e csodás melódiával negligálhassa,
pedig nagyon reméltem tőle a szabadulást,
tudását, hogy halála után így is kamatoztassa.

  Nem a kotta volt olvashatatlan, a húr laza,
nem a muzsikusok húztak folyton félre,
az én fejemben,lelkemben volt diszharmónia,
ezt rendbe vágni nem lehet ily lágy zenével.

  Inkább hallanám egybecsengeni barátok szavát,
ellenségek békülékeny hangját visszhangozná,
mint bármely varázslatos szimfóniát, kantátát,
az Üveghegy, melynek élünk innenső oldalán.

  Itt az Óperencián innen, nem mesés a helyzet,
andalító muzsikával ezt megoldani lehetetlen,
komor annyira, hogy fütyörészni sincs kedvem,
de magamban, vad szólamok futkároznak le s fel.

Dob pereg őrjítőn, de kűrt és fanfár harsogja által,
csattog a cintányér, az üstdob dörren, a gong gong,
menetre buzdít, egyenesen csatába taszigálgat,
induljon testem,hisz szellemem, már elől tolong.

  Kikapcsolom a zenét, hisz bent egy egész banda,
hangszereit üti, veri, fújja, csattogtatja, csörgeté.
Erőt ád, hogy a káosz, a silányság elleni harcban,
győzhessek, s fülem e ricsajt, már ne hallja többé.