Ülök az asztalnál,
a teraszon lent,
széllel szemben.
Valaki más is kalapál ,
a régi-új gépemen,
egy kicsi ember.

Ő a lányom a komiszabb,
írógépcsatára invitált,
mosoly hadüzenettel.
Nem vagyok ellene, „Nosza
nézzük, melyikünk mit irkál
ekkora lendülettel”

Lassan pötyög, megfontoltan,
keresi minden betű helyét,
de nem csak a lapon,
ott, hol gyakran én is csak tapogatom
a klaviatúrán fejti a rejtvényt
s ha megleli odaszögezi jól.

Ülünk farkasszemet gépelve,
mereven a gépre és a lapra,
de nem egymás szemébe nézve.
Nem kapjuk el tekintetünket
Lám ő már kész is a dallal,
én még mindig szenvedek.

A verssel, ezzel a nyavalyással,
a fenébe kész mikor leszek,
költői a kérdés.
Mikor ezt verem ő már falánkan
ebédel én csak a papírt eszem.
Vesztettem. Nem kérdés.

Olykor – viszonylag sűrűn- a kopó,
így okvetlenül időszakonként kicserélendő
-mert megjavítani nem lehet- fogyó
alkatrész mindenképpen beszerzendő.

Nem egyszerű művelet ez, mint gondolnánk
komoly műszaki felkészültséget igénylő
foglalatosság, ahogy a tollfosztók télen mondanák
és igaz, ami igaz, annyira nem is szívderítő.

Ha ma alkatrészt vásárolni óhajtasz ó jó barát
fenn azon ne akadj, hogy autód valamennyi
okmányait magaddal elcipelni kívánatos. Típusát
évjáratát, alvázszámát tudnod kell sebtében igazolni.

Ha ez nem menne sem fejből, sem forgalmiból
a következményekre gondolni sem jó, szegény pára.
Segítséget nem kapsz az autóboltostól
és elkezdődik vásárlásod Canossája.

Még ha minden rendelkezésre is áll sem biztos,
hogy a szakértő úr, aki a pult másik oldalán
nem csak idődet, türelmedet és a helyet is foglalja,
kiigazodik a kereskedelem szörnyű labirintusán.

Teszi a hozzáértőt, teszi az okosat, de buta
mint a tök és akkor még udvarias voltam.
Lenézően gyakorol kegyet, mikor az áruval
határidőre, jó pénzért elszámol számodra.

Van némi rizikó, mert vagy beleillő a cucc,
vagy éppenséggel egyáltalán nem
s ha ilyenkor joggal bevadulsz,
jó esetben ép bőrrel mehetsz el.

Mert erős a mester de saját magát elhordani
nem tudná, a pokolba mondjuk megkérnénk.
Azért ne adjuk fel, próbáljuk vérig sérteni
ha magunknak ezzel némi elégtételt szereznénk.

Hogy oly sok író nem kelendő
azt megértem még valahogy.
Ami nekem észveszejtő
a többi verse miért fogy.

Mert van, aki született tehetségtelen
és van, aki magát azzá képzi,
a kortárs irodalom követelményének,
tudjon könnyen megfelelni.

Aki ilyen tervekkel fejében ragad tollat,
ő lesz kiről első sorban már írni mertem,
még ha ez átkozat is, szálljon rá a kárhozat
hogy a papírgyár miatta feleslegesen termel.

Kétségbeesett vonyításra kaptam fel a fejem,
de elnyomta az artikulálatlan üvöltés,
amely a cincogó hang felé rohant.
„ Állj meg a kurva anyádat!” hangzott az eb neve.
A megszólítást csak azért nem követte verés,
mert szerény személyem a teraszon rohadt.

Napok óta hallottam valami tompa nyüszítést.
Behatárolhatatlan volt az irány,
intenzitása is váltakozott.
Ma már tudom, ha szabadon lenne a kerítést
már rég átlépte volna a kis vagány,
ki szökésre ma vállalkozott.

Egy ólban, vagy egy kamrában tarthatják.
Olyan emberek, akiket csak azért sorolok
rendszertanilag ebbe a kategóriába,
mert két lábra ágaskodva változtatják
helyüket. Más tanúságára nem akadok.
Ezeknek lökte a sors a kiskutyát karjába.

Mi szándékuk vele, eldönteni nem tudom.
Van már egy életfogytos láncra verve.
Kutyának való gondoskodás nem járja.
Sínylődik lihegve reggeltől a tűző napon,
olyan balgán van blokkoló szöge beverve.
Az udvarnak egyetlen éke, az üres tálja.

Mit terveznek a kis vakarccsal, mi célból
vetik őt is örök kárhozatra?
Megkérdezni merem, de értelmét
egy fikarcnyit, annyit sem látom.
Aki így ügyel egy jószágra
abban nincs egy szemernyi emberség.

A törvény megáll ilyenkor a kerítésnél,
ha a lányukat gyerekotthonban
el nem helyezik egészségét, ápoltságát
látva, egy fajtatiszta korcs mit remél,
a bíróság a sok nagy dolgában
pillanatnyi epizód védni ő kutyaságát.

Szigorú törvény betartatlanul
többet nem ér, mint az enyhe,
ha bárki amiatt lesz vasra verve.
De ha látjuk gyilkos gátlástalanul
ölni mert, nem a véletlen
játszott ott főszerepet.

Kis aranyos mentsenek meg a kutyaangyalok
mert az emberek törvénye nem fog.
Jóindulatukra se számíts!
Ha egy halvány reményt láthatnók
e verset biztos meg nem írom,
de a tehetetlenségem bőszen „csábít”.

Nem hiszem, hogy nem érteném a versed,
az idő sem tompította el bennem a lelket,
melyet ingerelni, vagy csillapítani
igyekeznél nagyszerűnek tűnő soraid
segítségével.

Bár téged ez már hidegen hagy, mint engem
poéziszed drága ókori imádott szellem,
mégis lejegyzem e sorokat, miket ránk
utódokra hagytál, amilyen a mi formánk.
Sajna.

Repkednek költeményeidben a szavak
csak leszállni valahogy sehol sem akaródznak.
Lebegnek, lebegnek, egyre feljebb és feljebb
észre sem veszed, ahogy olvasótáborodat veszted.
Szép lassan.

Nagyszabásúnak ismer ország-világ,
nem is kétlem, valaha lábad előtt hevert száz
és ezer délceg herceg s üde leány extázisban
falva-buja soraidat kacarászva a pocsolyában
fertelmesen.

Félreteszlek jó öreg. Amit tudtál megadtad.
Többet nem várok. Nem ismertem meg benned magamat.
Ötletet még megoldás szintjén sem remélek tőled,
inkább abban segítettél, hogy mi az, amit mellőzzek.
Egy életre.

Csoda történt, vagy a néma biztatás célba ért.
Ma elővehettem a klaviatúrát a kétszázadikért.
Megcsináltuk.
Nem vétettem el a számot, s hozzá tartozó személyt,
mert nem egyedül értem én el ezt a mesés eredményt.
Gratulálunk!

Napról napra, aki verset olvasni nem szégyell
ha nem kattintott volna rá mit e két kéz gépel,
talán pihenne már.
De sokan, kevés idejükből is áldoztak olvasni el
napi kalandjaim, melynek foglalata a vers lett.
S megtelt a naptár.

Minden napra egy mese mondanám, de mit megfogalmazok
a valóság talajába vetett, nem feltétlen hibátlan magoncok
ízetlen, satnya termése.
De rímes történeteim zömét, a kiterebélyesedett óriások
napon érlelt, lédús, édeskés, darázs-rágott, erjedésnek induló
gyümölcséből vettem.

Volt téma bőségesen, ami mutatja szenny és fény
bőségesen ömlött rám, de ha tudtam, ki tudja miért
a fényre szavaztam.
Hogy a megismételhetetlen jövő, majd miről mesél
sejtéseim vannak szép számmal. A jós tapasztalataiért
úgy érzem sokat adtam.

Osztozzunk testvériesen:
Akkor már inkább fele-fele
arányban!
Vérig sértve senki sem
lesz ez esetben
garantáltan.

Mert ugye a pokolhoz vezető út
is jó szándékkal van kikövezve,
közhelyet
mindenki ismeri, nincs benne új
senki nem lehet ettől meglepve
emberek.

És amikor a közös lónak,
melynek háta az a bizonyos
túrós:
nyereg alá kerül a nyomtatónak
aminek bekötik a száját, nos
húzós.

Kezdenek szólásaink és közmondásaink
erősen összecsusszanni
a francba!
Pedig csak azt meséltem volna osztani,
hogyan is lenne manapság a módi
egy kapcsolatban.

Ne közösködj legfeljebb átmenetileg,
de ott nem osztás, hanem éppen
összeadás
a téma és közösülésnek nevezik némelyek
mikor egy férfi és egy némber....
szóval ez a …..ás

Többet nyerhetsz egyesítve, mint külön,
de ha a vagyont számolod figyelj
nagyon,
mert egyik másiktól függhet. Fülön
a mellénél foghatod szerencséd. Megy ez
nagyon.

Az autómosás egyszerű dolog
nagy dolog, nagy dolog
ezért vele fél évet várok,
csak várok, még várok.

Mert mire kész a munka
már látszik a trutymó rajta,
ezért nem sietem el a pocsolást,
inkább hallgatom a kacagást.

Aztán mikor autómosóba járó sofőrtársak
hogy a mosás miatt bukszájuk mélyére ástak,
aggódó ábrázatukon már én vigyorgom
ahogy a felhőket bámulják zordon.

Mert eső, hó latyak máskor nem
csak mosás után látogatja meg
a frissen vakszolt karosszériát,
s csalja torkukra a „haláláriát”.

Siralomházban sorsára váró elítélt,
nem zokog hangosabban, mint gépi mosatásért
egy vagyont a benzinkúton hagyó
fehér kesztyűs lusta városlakó.

Aki százast csúsztat a spriccelőfiú
markába, hogy pocsolásban ne legyen hiú
és lazítsa fel a sarat, hová gép karja,
el nem ér bárhogy akarja, bárhogy állítja.

Ő rávizel, mímel egy kis kefélést,
a megrendelő ülésen elnyúlva a henyélést,
egy pillanatra sem szakítja meg egy köszönömmel
majd, kisvártatva a másik oldalon távozik örömmel.

Gondosabbja megáll, a rejtett porcikákat
puha ronggyal, szarvasbőrrel, más praktikákkal
nedvteleníti kedvtelenül, szenvtelenül.
Közben számolva e játék neki mennyibe kerül.

Az igényesek legigényesebbje túlmegy ezen.
Ő csak akkor elégül ki, ha gépén kezek ezre
simítja le a mocskot és pakol védőlötyit,
miben az egymással reagens anyagokat keverik.

Nem ritka, hogy nem csak kezekkel,
hanem fedetlen, egyben lógó női csecsekkel
sikáltatja le szélvédőjét, ki ezért remeg,
s zsebe romló forintoktól majd szétreped.

Ugyanez lehet a felállás a nadrágjával is,
mire nem túl szende amazonok a sok kis hamis,
leimitálják a szennyeződést a lefolyóba,
s nem is telik többe, mint jó két óra.

Az idő pénz, de emberünknek ebből pont akad,
hogy is mondjam – furcsa szokása is ebből fakad.
Nem nevezném aberrációnak, nem merném, nem ám,
mert ha véletlenül olvasná versem, betöretné a pofám.

Szóval ott tartottam, hogy a kézimosónak nincs párja,
aki egyszer belekóstolt és van léje, biztos csak ezt járja
és ha nem csak pénze, hanem esze is lenne,
egy gyors számítást mosás közben elvégezhetne.

Amennyit autóápolásra költ az évek során,
az lehet, hogy meglátszik autója állagán,
de hogy értékét nem növeli átlag felett,
erre gazdag emberünk bátran mérget is vehet.

Ha összeadja, amit samponra és tamponra költ,
megdöbbenne, ha látná ez az eltűnt vagyona volt.
Amiből akár három évente egy teljesen új modellt vehetne.
A bökkenő az, hogy ez a típus így is, úgy is megtehetje.

Én nem lusta vagyok, hanem protestálok,
mikor kocsit az istennek nem puceválok.
Majd én megmutatom a ficsúroknak,
hogy mulat egy proli, ha a kocsija rohad.

Egy hollópár köröz már évek óta fejünk felett.
Nem tévedek, jellegzetes hangjuk félre nem vezet.
És abban is bizonyos vagyok, hogy egy párról van szó,
Mert biz Isten szerelmesen szól a vartyogó hollószó.

Keringenek, mint egy ragadozó héja, vagy karvaly,
de hollókról van szó ne feledjük, s ez is a baj.
Mármint abban az értelemben, miért kering egy mi is?
Mert, hogy ragadozó lenne, azt hiszi a piszi.

Sem a csőre, sem a lába nem ragadozó madáré,
azzal megfogni, s kimarni nem lehet mi a másé.
Kivéve, ha dög az illető és nem mocorog.
Akkor lehet hollónk gyomra nem sokáig korog.

Magot sem nézem ki belőle, hogy enne bár a csőre
engem legalábbis emlékeztet egy igazi magevőre.
Ha mindent enne, fent miért kering áldozatot lesve,
vagy csak emberként gondolkodtam én megátalkodott beste?

Ha fiókát, vagy más madarak tojását eszi, akkor
lehet ragadozónak nevezni, de babamadár faláshoz
a magasztos szárnyalásra szükség nincs és a természetben
felesleges köröket, egyetlen élőlény sem tehet meg.

Úgy érzem e rejtély nyitott marad, amíg egy hajnalban,
magamat dögnek álcázva, el nem heveredem az avarban,
számba répát veszek, szememre magot szórok
s hogy a holló miből evett, ha tudok, majd szólok.

Már több mint három éve, hogy a szomszédunk
hogyan is fogalmazzak, hiszen halottakról,
vagy jót, vagy semmit -szóval jobb létre
szenderült.
Érthetetlenül és értelmetlenül hosszúra nyúlt
hagyatéki eljárás után több vevő a vásárlástól
-köztük én is- visszalépett, nem hirtelen,
s véletlenül.

Kicsi falu, kevés lakossal, de nagy békével.
Nem az volt a fontos, hogy ki vegye meg a házat,
hanem az, ki ne legyen szomszédunk. Kirekesztők
nem vagyunk.
Miután egyik lakos csalhatatlan üzleti érzékével
komoly vásárlási szándékáról adott tanúbizonyságot
a jogügylet lebonyolításával, mint megnehezítőt
nem játszunk.

Nyélbe is üttetett, s betelepíttetett a régi-új
lakó, ki a faluban korábban is házzal bírt
ismeretlen az állandó polgárok előtt nem volt,
csak nekem.
Aztán egy napon véget is ért az aki bujt-bujt
megjelentek tetemes háznéppel, miről a fáma nem írt
odamentem mert meglepődésemen jólneveltségem uralkodott
s leviziteltem.

Körülbelül akkor beszéltünk először és azóta sem többet.
Nem leszek képmutató igazán nem is bánom, hogy témánk
közös, mit megvitatnunk kellene, még nem körvonalazódik
egyáltalán.
Mindenre számítva én hosszútávú békére rendezkedtem be
bízva abban, hogy nem akarja és nem meri átlépni a határt
mi portáink és szellemiségünk között mélyen húzódik.
Másként halál!