A Hang elnémult.
Előbb kissé megkopott.
Ekkor megpihentették.
Pusztába más kiáltott,
fiatalabb s talán üdébb,
ki naiv erőt harsogott.
A Száj bezárult.

Az iram elkopott.
Előbb kissé lelassult.
Ekkor megpihentették.
A színpad lassan átalakult,
ifjú lábak át hamar szelték.
Fáradt komédiásnak hosszú út.
Az élet elfogyott.

A Szellem ragyogott.
Az éveknek nevetve
fityiszt mutatott.
A város számos nemzedéke
sírt rajta s kacagott.
Felnézek az égre,
a szelleme csillog ott.

Öt nyamvadt perc.
Belesűríthető az élet.
A siker és akár a kudarc,
de inkább előbbiről mesélek.

Vegyünk egy hétköznapi
teljesen közönséges példát.
Dolgozatra kényszerül a tanulni
lusta, nemtörődöm diák.

A feje fő, a kérdések
parazsa vörösre festi,
nyögve nyeli a verítéket.
Góliáttal nem tud megbirkózni.

Mégis mérhető az érettség.
Vajon a butus felkészült-e
igazolja a rátermettség
ölében a puska ott lapul-e.

Ha kapna egy sanszot,
egy parányi esélyt.
Csak öt percet s nem hatot
elhárítaná-e a veszélyt.

Hányan alkalmasak
a nagybetűs életre,
hamarosan kiderül.
Megmutatja a javítás eredménye.

Unitárius vagyok.
Bár nem ennek születtem. Mégis.
Unitáriusként adok, s kapok.
Kikkel naponta találkozok nem értik
S ami ennél fájóbb mit érzek, nem azt érzik.

Rejtély övez.
Így volt eddig is, de kapóra jött a tudat,
Hogy nem az vagyok, hanem emez
De e rejtély másnak több, mint titok. Utálat.
Maga helyett engem, hogy tarthasson a bódulat.

A métely.
A tudatlanság fojtogató indái lehúzzák
Tábort vert a kétely
A gyanakvás, mit a megismeréssel zúzzák
Boldogabb tájak lakói. S fenemód megússzák.

Nem kapnak ragályos kórt.
Mert tudni, érteni akarják a nyilvánvalót
Keresnek, olvasnak s váltanak szót
E hitnek, eszmének, felfogásnak „mementót”
Állító tanújával, ki nem titkolja el a valót.

Van, aki közel jut.
A közelségtől függően gazdagszik belőle.
De olyan is, ki helyben fut
És mégsem fejlődik sem ereje, sem erénye
Ő nem, de én tudom: ő is Isten teremtménye.

Különös vagyok.
Ma mindenki az, ki ha van mivel, él vele.
Sokat gondolkodom,
Mert jutott mivel és élek, de nem visszaélek véle
s mindent tudva hívőnek az unitáriusok közt a helye.

A várakozás feleslegként
kettős sarca életemnek.
Önmagában is megöl,
de „csak úgy”minősített eset.

Váratni mást, számomra
egy hidegvérű gyilkosra
jellemző bűntény.
Nem, nincs ez túlharsogva.

Időt, vagy pénzt lopni,
akár életétől fosztani
meg, ugyan miben más
az áldozatot tessék mutatni!

Ősi közhely, hogy fentiekkel
a mérleg serpenyője van tele.
És a nyelv a nullán áll.
Így hirdeti, az azonos értéket.

Így, hogy tettünk egyenlőt
a múló és a fogyó között
hallatszik feles percek pergése,
mint dübörög e siralomvölgy fölött.

Rövid, göröngyös szurdokon,
számos mesterséges akadályon
botladozunk mind egy életen át.
Elég már az időt rabló gonoszból!

Felkelek, felveszem, átveszem.
Kész.
Beveszem, felveszem, leteszem
Még.

Elmegyek, nem megyek, elmegyek.
Még szép.
Megveszem, átverem, és ő engemet
Álljunk meg hé!

Megkenem, vagy megveretem
de lész enyém.
Fordított lehetőséget elvetem
ez tény, nemde tény!

Lecseppent a viasz az abroszra
az ünnepi terítőre s rádermedt.
Ott éktelenkedett aztán naphosszat
elárulva önnönmagával bűnömet.

Mert tüzeskedni imádok
a tiltás ellenére,
ha tehetem gyertyázok,
úgy vágyom fényére.

Gyufa került,
gyertya is akadt
a szoba kiürült,
kedvem kifakadt.

Az ajtózárással
teljesen szinkronban
sercegő lobbanással
kezemben gyufa robbant.

A láng nyelvével
megcsiklandozta a kanócot,
a kísértésnek az engedett
s a vörös kakas belekarmolt.

Lassan felengedett
a megszilárdult viasz.
Elmúlására egyetlen
okot találtam, mint vigaszt.

Ahogy teste elsorvadt
a fény úgy töltött be mindent,
de azzal, hogy elolvadt
nem szűnt meg létezni végleg.

Gyönyörködtetve halmazállapotot,
alakot váltott lágyan,
új testéből remegő kezem kipocsolt

nem egy cseppet. Százat.

Fehér köpenyek lebbennek
forognak-seregnek.
Kezük-lábuk meg sem áll
mégsem elég ez a betegnek.

Egyik szép szavakat vár
a másik megszokásból reklamál.
A szimplán eszét játszó
dohogva fel-alá járkál.

Vannak gyógyíthatatlan betegségek,
és önmaguktól menthetetlen kezeltek.
A tus-kór sokakon eluralkodik.
Csak tudnám, hogyan fertőznek...!?

Berlin. Erős szél.
A frizurám tartja a formát.
Csaknem kopasz vagyok.
Előttem pénzintézet
balra ékszerbolt
jobbra hétköznapi igézet.

Budapest. A hajam, ami maradt
fejemhez tapadt.
Porslejm, ködsátor.
Előttem turkáló
balra ház,zálog,
jobbra lepukkant talponálló.

Chișinău. Megskalpoltak, de jó helyre került
hajmaradványom.
Előttem, tőlem balra, jobbra...izé!
Hátam mögé nézni nem merek.
Moldova, hogy vált Európa részivé?
Maradék fejszőrzetem égnek mered.

Fővárosunk félúton, középen van. Mert oda írtam szándékosan.
De szerintem olyannyira nincs túl távol Kishinyevtől túlságosan.

Mai kor prófétái! Jóslatotok nem látszik
beválni, sem hosszú, sem rövid távon.
Benneteket ez igeszórásban nem akadályoz?
A csapból fröcsögésetek és nem víz folyik,
csúsztok a semmitmondó szöveg-nyálon,
mindenki lába elé. Titeket ez nem zseníroz?

Persze buta, okafogyott a kérdésem,
válaszolnak rá tetteitek naponta,
magyarázattal erőlködnötök felesleges.
Akinek ha tartjátok magatokat lennétek
e vers dicső tetteitekről zengve szólna,
de így szapulásotokat örökíti meg az ének.

Mások elé állnia, csak annak szabadna,
ki különbséget látja magánnak és köznek.
Okosnak hangzót harsogtok, de a lényeg hol?
Tetteitek igazolják szátokon csak élettelen szavak
zuhognak ki, kompozíció nélkül csörögve.
Nem vagytok különbek Deákné vásznától.

Ma könyvbemutatón voltam.
Én nem írtam még könyvet,
illetve mindet a fejemben
leróttam, de ki nem adattam.

De megint magamról csacsogok,
emiatt érzem rongyul magam.
Ugyanezt tettem a könyvtárban,
hol számomra kérdezés volt a dolog.

Ahelyett, hogy írót kedveltettem volna
szép számban összegyűlt közönséggel
kitöltöttem elnagyolt, torz személyemmel
a teret, de ez nem volt túl jó móka.

Felkészületlenségemet mellébeszéddel,
mint oly sokszor sikeresen takartam,
és írót olvasójától igazán nem akartam
megfosztani, de sikerült. Ettől félek.