A nevem X.
Elvtárs, polgártárs, párttagtárs
szabad a választás
Magyar vagyok.
Legalábbis ebben az országban születtem,
de, hogy itt halok-e meg majdan, nos ebben
már bizonytalan vagyok.
Napról napra
Hétről hétre, hónapról hónapra...
Évről évre engedem csorogni a talajra
A vérem
mely nem táplálja, termőbbé nem teszi
ezt az átkozott földet...a fene meg nem eszi!
Az akaratom
nem találkozik más akaratával, nem különbözik,
de nem találkozik, mert ebből a népből hiányzik.
Nem mondtam igazat.
A szabad akarat, a nemesítő szándék, ez az
ami sosem volt, ezért nem is hiányzott.
Nekem igen
de napról napra, hétről hétre, évről évre
aki mást, aki többet tenni merne.
Mit a pillanat
által szült gyarló igénye neki oly buzgón diktál.
Hogy jussában hempereghessen hol itt, hol ott áll.
Magyar vagyok
de rajtam, az „idegenszívűn” kívül ezt senki komolyan
nem veszi, de harsogja, hirdeti identitását bomlottan.
Ész nélkül
ködös emlékképek, tudásfoszlányok pókhálójában
menthetetlenül és megváltoztathatatlanul beleragadva.
Mi a magyar érdek
megfogalmazni tehetségéből nem telik és pont
múzsája távolmaradása nyitja meg a sort
Mit hosszú láncban
szemenként összekapaszkodva a számos közhely.
Ha végiggondolnák, éreznék csak mekkora röhej.
A magyar nyelv
nem elégíti azonban ki honfiúink közlésvágyát.
Szavaikat egy kis rovásírással a hatás végett megtoldják.

El innen
bárhová, ahol tiszta levegő van, el hamar
ha megváltoztatni nem tudod e népet, megfojt s eltakar.

Magyar vagyok
bárhol is éljek. Ha más népek akarnák is
befogadni nem tudnak. Megtűrnek, ennem adnak is,
de felolvadni magam nem hagyom,
mert én egy nyakas magyar vagyok.

Reggel fáradt leszek
s mégis töretlenül
rovom a sorokat.
Pedig másnak ezek
a sorok nem feltétlenül
töltenek ki üres blokkokat.

  Ennyire becsvágyó lennék?
Már lassan mindent erre teszek,
vélt siker reményében.
Elismerten boldogabb leszek?
Inkább csak vágyom, hogy szeressenek,
mintha így arra méltóbb lennék.

Nem vagyok az, de kevésbé sem.
Szerintem csak pontosan annyira,
mint amennyire egészséges ember,
ha magának többé hazudozni nem
mer, s tükör előtt magának bevallja.
Szeretet nélkül bizony élni nem mer.

Néztem az embert a maga 68 évével
néztem, az alkotmányozó, festészetkedvelőt,
néztem a kormánybiztost, bár ezzel
mit sem tudok kezdeni, csakúgy mint ő.

  Pont ide, közénk való. Máshol neki
nem nőne fű. Na de Magyarhonban!?
Mit fű, itt zöldellő babér övezi
nemes homlokát. Acélpántként körbefonja.

A polihisztor jelzővel alulértékelésemnek
adnék talán hangot. Megszavazok,
egy Géniuszt, talán elegendő ez óriási embernek,
kinek szelleme, jelleme, mint az éj, úgy ragyog.

Igen neki, kinek a Tripartitum és Corpus Iuris
egymásból következik, jogfolytonos
de miért nem gondolja vajon azt is,
hogy így levezetve, a 89'-es lenne még soros?!

Keveredik a sok tudomány, ismeret
kutyulódik a való, a vágy és a koholmány,
s ily káoszban rendrakásra még a lelkiismeret
sem alkalmas szívben rejlő adomány.

Mert működni az is csak szívben tud,
mely egyformán ver pro homo.
Ha összevissza kalimpál, felborul
úgy hiszi nem szívet lelt, csak izombogot.

Húsból van – látszólag, a hiénák zabálnák
de eledel jellegén kívül más nem árulkodik
szívről. Figyeljétek csak gazdája mondandóját!
Elárulja mi gyakran kígyónyelvére csúszik.

  Eh, de érdemel szót is ez a lény?
Ki kiapadt tehetsége kútját
pártharcosnak járó zsolddal majd két
évtizede töltögetni próbálja már?!

  Már odáig jutott, hogy sem művészként,
sem gondolkodó emberként, számon
nem tartja ellenlábas, s nyűgként
tűri „elvtárs”, mint szükséges rossz-szégyenfoltot.

Szerencsétlen balek a szemétdombra
a beutalója megíratott, de még fiókban.
S mi megmenti nem lesz más, mint éltes kora
s majdani bírái erkölcsi tartása.  

Minden meg van írva a csillagokban.
Én oroszlán vagyok és transzcendensem a …
Most ebben nem igazán, vagy abban
nem vagyok biztos, sőt egész bizonytalan,
hogy ha mondjuk azon a szép napon,
mikor a szülész egy újabb sikert könyvelt,
minden nem anyámon, hanem a csillagokon
múlott volna, talán – és meg sem születhet
e sorok írója, s ha az orvos
nem a kórlapból, hanem az égtérképből
készül arra mi nekem létem szempontjából fontos,
akkor most nem ember, hanem úr lennék az űrből.

Van az úgy, hogy valaki Isten kegyeltje,
olyan is kit romló hallással bűntette
egy és ugyanaz a személy, vagy három (?)
ez nagyban alapul a „pártálláson.”

  Hosszú és termékeny, gazdag és élvezetes
kevés akadt, de valljuk be e kivételes
helyzet termékeny embereknek, persze
hanyagnak is csak tucatszor adatott ezerévente.

Akadt kinek rövid, de igen velős
másnak nem tartalomban, de években erős
alkotói mozgástér állt rendelkezésére.
De melyik, mit is tett, az annak felelőssége.

Született sok szép, de sajnos még több ocsmány mű.
Komolyan felépített, dallamos és számtalan könnyelmű.
Kinek-kinek tehetsége, vagy gátlástalansága
lett motívuma, vagy épp fordítva: az akadálya.

Nagyot, maradandót ki szerezni volt képes
rossz menedzsment miatt maradt gyakran éhes.
Akinek hasonszőrű botfülű mecénása fogta
sete kezét, írhatott bármit, az vitte csak sokra.

Mára a különbség elenyészővé vált,
hisz ki hallgat ugyan ma már ilyen melódiát.
Jellegtelen puffogáson önkívületben fetreng
az ízléstelen, antimuzikális, élőhalott tömeg.

Nekik nem írni kihívás és nem bármit írni,
mert mint egy rossz piás mindent le bírnak nyelni.
Nem akadályozza őket ízlelésben, se nyelv, se gége.
Csak zörejeket lök eléjük kortárs szerzők serege.

Hiszem azt, hogy az ember nyitott a szépre,
vágyik kedves szóra, vágyik megértésre.
Egyensúlyt keres, más néven harmóniát
a belül továbbzengő, eredeti melódiát.

Nem kell tovább keresnie a skála széles
színt könnyen találhat az igényes
válasszon elsőként a mai születésnapostól
a felülmúlhatatlan, Amadeus Mozarttól.

Részeg lányt láttam ma          
                                            a miskolci utcán
                                                                                                nem volt hiteles,
de annál undorítóbb    
                              ahogy áthajolt barátnője vállán
                                                                      és még be sem köszöntött az est.
Fényes nappal,
                   fél kettőkor botladozott
                                               eltúlzott mozdulatokkal
                                                                                     feltűnést óhajtott
 s részemről meg is kapta,
                                bár nem tudom honnan tudta,
                                                                            hogy pont akkor autózom arra.
Nem szánalom tört rám,
                                   annál sokkal rosszabb
                                                                      mint ahogy szerepét alakítva
pocsékan
                    öklendezve karolta
                                               kisebb társa vállát,
                                                                                 ki szánalmat színlelve
hősiesen tartotta.
Abban bízva égett vele,
                                     ha esetleg más alkalommal
                                                                                    ő kerül majd ily válságba
bizton számíthat
                                           részvétre,
                                                                        segítségre.
de ha arra nem is
                                             jó adag viszonzástettetésre.
Fél kettőkor történt,
                                       nem este
                                                                    fényes nappal 13.30-kor
reggel óta vajh mily örvény
                                     ragadta s temette
                                                                 a lealjasulás legmélyére.

Azt hiszem sem ésszerű, sem annak ellentmondó indok erre nincs.

Sem szülő,
                       sem nevelő,
                                                      sem tanár nem akadt egy sem
ki látott volna reggel bármit
                                        mi arra indította volna,
                                                                           megkérdezze: Kincsem?!
Mi uralja kedélyedet,
                                   mi nyomja szívedet,
                                                                           segítségem kell-e?
Mind vakok,
                      süketek vagy
                                           közömbösek lettek volna?
                                                                         Nem, ezt igazán el nem hihetem.
Én azt mondom máshonnan fútt a szél,
                                               „Tapasztalat Apó”
                                                                         nekem másról beszélt.
Fontos a figyelmet felhívnom
                                         arra a nem mellékes körülményre
                                                                                         hogy világos volt
Világos, napsütötte délután
                                        mikor fizetetlen közönség az utcán
                                                                                             tömegben loholt
így az attrakció
                        akarva akaratán
                                                         kívül sokaknak látható
volt.
Minden nagyon jól,
                              sőt túl jól látható
                                                            s észre nem vehetően megrendezett.
Akár kígyóként összefonódó testük,
                                       akár a lány hányásbuborékos
                                                                                             ajka, s mi hallható
volt böfögésként kiáramolva rajta.
Ocsmányat mondhatott,
                                          szerencsére hozzám el nem jutott,
                                                                                            de maga a látvány
ahogy vertet cipel
                                      egyenlőre veretlen.
                                                                     Bár tudom az élet kegyetlen,
de azt is, nem ahhoz,
                                     ki délben részegen,
                                                                iskolából, vagy mellől magát kíséretben
saját, vagy „áldozata” hajlékára.
Egyetemben
                    osztja szét gazdagon
                                                 pazar önzése önimádatát.   

Kiszakadni a civilizációból
nem is olyan könnyű, mint hinnénk
pedig nem javallott,hanem élet,
vagy halál kérdésévé vált mára
számomra, így ha nem másért, de abból
az okból, hogy két ivadék igényelné:
Tessék minket felnevelni kérem szépen!
Minden napi technikát elzártan egy szobába.

Ne kísértsen kompjúter, de telefon se.
A legjobb az lenne, ha az áram,
a gáz is, na jó a víz nem, de más
mit csappal, kapcsolóval szabályozhatok
nem egy napra, de sok-sok hétre
szépen, kussban elpihenne nálam
és nem haragudnék, ha a szorgos portás
sem dolgozna. Így tán akkor kikapcsolhatok.

Három méhcsalád nem zsong oly erővel,
mint toluló gondolatok alattomban
abban az egyre táguló hombár fejemben
minek csak terjedelme s nem tartalma biztos.
Teleszaladt, na! Van ilyen - mondom elnézően,
az igazság, hogy nem ez az ok azonban.
Szívós strapával, sok éjszakával tettem
akkora kárt, mit helyrehoznom most fontos.

Mert mi történik, ha emberkedem magammal,
s nem veszem tudomásul, amit nem tudni,
hanem érezni kell: Elfáradtál pajtás!
Ha ennek a halkan súgott dübörgésnek
eleget nem teszek, valóban vitatkozhatok magammal,
mert hasadt tudatomon kívül velem szóba állni
más nem fog és lehet, hogy még én sem. Ide a hajtás
vezetett, alapot ásni egy hamis üdvösségnek.

Ha beledöglök sem sikerülhet, pontosabban
ha sikerül biz én beledöglök, de ezzel
célt nem érhetek. Durva kontrasztja
lágyulna el szellemem elgőzölgésével.
Eggyel kevesebb lenne, ki nevén határozottan
meri nevezni azt, ami nem való ahelyen,
hol ráleltem és csőröm böki, vérem forralja.
Mi is lenne … ugyan mi lenne így a világ dicsőségével.

Soha, semmikor és senkit
nem jó látni, ha egy kukafedőt felnyit.

A gyermekguberáló e rendszer szülötte,
borzalmas, de most „elsiklok” felette.

Éjféltájban elemlámpával kezében
minek a lelése, mi bárkit is vezényel?

Mit remélsz jóember találni a szemetesben,
fáradhatatlanul, hogy járod e szegény vidéket?

Szegény környékek kukája nem javakkal,
van teli, inkább nyomorral s ócskaságokkal.

Mit keresel ember mondd? Hadd segítsek!
Hadd dobjak olyat mit nappal sem lelsz meg!

Aranyat, ezüstöt? Az neked nem kell.
Erkölcsös zálogház nem veszi tőled el.

Kenyeret a moslékba, malacot nevelsz?
Ki vigyáz arra is míg te máshol szemelsz?

Ruhát, cipőt szeretnél? A méret nem számít?
Ép párat nem vetnek ki, épp ha csak a tag sántít.

Félek tőled ember! Tudom mit keresel?
Mindazt mi belőlem, oly könnyen veszett el.

Megmutattad, de te meg is tudod élni,
milyen is napról napra remény nélkül kélni.

A megalázottság nem a te, hanem annak
szégyene, kik téged kárhozottnak tartanak.

Ne csináld ember, ne nyisd ki a kukát!
Ne fokozd lelkiismeret furdalásom okát!

Tudom én azt nagyon jól. Akár én is lehetnék ott,
a szemetet nem értem, de miattam s helyettem túrod.

Különös kikapcsolódással
próbáltam fejemre telepedett
sűrű, szürke vagy kék fellegeket,
elkergetni heves lapátolással.

Most már tudom a módszer
nem alkalmas, a felleg túl
borzalmas volt, s alakult
méreggé a kívánt gyógyszer.

Régen összegyűjtött filmből
több is megnézésre érett,
csak halasztódott időhiány végett,
de ma kijutott az élvezetekből.

Csak háborúst, csak szomorút,
nem bíztam a véletlenre
ha belőle egy nem hangolt volna le
biztosítottam más kettővel a tuti borút.

Kellemesen keveredett bennem
a düh, a tehetetlenség és bánat
az emberiség iránt érzett őszinte utálat
és mindezt, csak magamnak köszönhetem.

Ha ugyanis nem akarnám, nem is látnám
hová s merre tart e csodás világ.
De tettem a memóriámba egy vastag pipát
s ceruzának használtam a film világát.

Okvetlenül fontos látnom: nem voltak
és nem is lesznek jobbak a lények
kik uralni vélik az egész földkerekséget,
kikhez képest a barbárok elsőáldozók voltak.

Öngólt rúgva, reményt vesztve
keresem a vigaszt
azt a bujkáló pimaszt.
Nem lelem, hisz az emberiség van elveszve.