Észreveszi-e a mélyen tisztelt,
mennyivel lesz szegényebb
Thália temploma Miskolcon,
ha összepakol és elhurcol
mindent kedvenc komédiása
így, hogy nem lehet maradása.

Vagy csak múló epizódot,
játszottak? Egy rövid monológot?
Szürke életét nem színezték,
hétköznapjait ünneppé nem tették?
Ily hálátlan is lenne a közönség,
s ilyen lazán kötött szövetség?

A színész és néző oly ötvözet,
mi Miskolcon színházat teremtett.
Ezekkel a színészekkel
és ezekkel a nézőkkel,
jól, vagy rosszul, de magunknak,
nem helyettünk, nekünk játszottak.

Rólunk és róluk szólt a történet,
de most egyszerre hirtelen sötét lett.
Valaki jött, kit nem hívtunk, de hívtak
s a hívók vezérének volt a parancs kiadva
„Direktort tirhítsd! A mi kutyánk kölkét
kell beavatnod! Készítheted a székét!

És városatyánk gombnyomásra tűzoltásként
távolíttatta el színjátszás helyi felelősét.
Utódja esélyeit ezen akciója nagyban rombolta,
de mint a betyármentalitáshoz illik lesz@rta.
A legzseniálisabb rendezőt, igazgatót is
hiteltelenné teszi, ha más kreálja indítékát is.

  Ember be nem magyarázza,hogy e döntés
szakmai alapokon nyugszik. Na söprés!
Megállították a társulat szívét,
hiszen elküldték csaknem felét.
Zömmel a fényhordozókat,
kik majd minden színben játszottak.

Ki maradhatott, vagy maradni mert
sem mer fogni kezébe való fegyvert.
Ha a távozókat elfeledjük, az életünket
feledjük el, az elmúlt rongyos 22 évet,
mióta elvileg új rendszerben élünk(?)
Ehelyett azt érzem egyre jobban félünk.

  Elfogadunk és lenyelünk mindent
és az első szóra átadunk minden kincset.
Ebben a rezsimben még nem volt példa
ilyen tisztogatásra tarra színházunkban.
Biztos ezt érdemlik és ezt érdemeljük
mi is, mert ezt végig páholyból nézzük.

  Ha az űr nem lesz majd fájó
igazán elviselhetetlen, húsba vágó,
akkor az iderendelt új tagokkal
és ernyedt hímtagokkal
tessék nemzeti teátert teremteni
„minden mindegy” miskolci földijeim!

Mi folyik a háttérben,
mi a titok nyitja
miért zárult újra be,
a csicsás aranykalitka?

  Ember, emberrel ilyet nem tesz,
legfeljebb egy gazzal
nem kínozza, s ha irtásba kezd
azt is egycsapással.

A halálraítéltet is etikett alapján
fosztják meg rongy életétől,
- ha maradunk az ember példánál -
büntetésként ölik, nem élvezetből.

  A keselyűk, sakálok, hiénák
és más hasznos élősdiek,
míg kimúl a préda megvárják,
legyenek bármilyen éhesek.

De nagy bölcs vezérünk jelöltje,
patrónusa miatt ég, mint Róma,
alkalma nyílt a terhet hogy lelökje,
mi gyengülő vállát nyomja évek óta.

Nem tette, köteléke oldhatatlan,
a félsz kötötte rá a csomót,
a helyzet ettől még vállalhatatlan,
de ne én tanítsam a tudománykodót.

Élettapasztalata és tanulmányai,
melyekre támaszkodhat megoldásért,
józantól mást képébe nem fog kapni,
mint szidalmat a masszív hazudozásért.

  Nem sajnálom őkelmét, volt esélye,
de gőgje (is) elméjét homályosította.
Mesterétől való, előttünk titkolt félelme,
lehetetlen-tarthatatlan helyzetbe taszította.

Edd meg pajtás a kását, amit főztél
nekünk úgyis csak az illat maradt!
Te magad edd meg minden csöppjét,
s ne elénk szórd, egyikünk sem malac!

Disznóból, egy kondára valót alkottok,
barátoddal és vezéreddel. Csókolj kezet!
Mi úgy simított, hogy közben felpofozott
s megírta e borzalmas forgatókönyvet.

Rajtad kívül mindenki bábnak lát,
s ha te magad nem, úgy szánlak.
Hogy miért nyújtották be a számlát,
megtudhatják kik múltadba ásnak.

Én ezt nem teszem, kiköpni akarom
a nem szűnő keserűséget, mit okoztál.
Félek míg élek az ízt elfeledni nem tudom.
Megszűntél létezni, de ha akarsz: maradjál.

Győzött az igazság! 
Victory?
Már a kérdés is plátói
Lelkesítő csacskaság.

  Ha azt mondom reggel
kivirradt,
ha izzik még a pirkadat,
valót csak akkor állítok ezzel.

De ugyanez este már
alkonyatkor
mikor a sötét honol
már merő hazugság.

  A bűnre fény derült
60 napja
de a banda marka tartja
az elvtársat, az egyszerűt.

Tettére se bocsánat
se gyógyír,
de még büntetés sincs
ez leginkább a gyalázat.

  Azt vesztette el szegény pára csak
ami sose volt.
Egyéb erényt,tudást sem birtokolt.
Már rég irigy álmot szőve kushad.

  Viktoriánus marionettként karját
vezette,
ügyetlen bábszínész kinevettette,
mert a mesében erőltette az írást.

  Zsinórokon bábot rángatni szépen
nem könnyű,
még ha azt maga a győztes nevezetű
ejtette ki most, de eddig tartotta kezében.

  Kire sem a rendező, sem a dramaturg
nem tudott
hatni, így fájó szívvel, de kereket oldott.
Így magában, magától teljesen elvadult.

  Igazságot akarnok soha
el nem ismer,
fel nem fog, a gazember.
Nem lesz ő oly ostoba.

Hanem keres egy alkalmas balekot
maga helyett,
kit a köz a kettős beszéd miatt megvet,
majd eltolva “ezt”, szabadítja fel az országot.

Hol ott az igazság, ahol hősnek járó
babért
nem a levesébe veti, hanem alátartja fejét,
megkülönböztetve ki nemes, ki alávaló.

Nem a valóság az igazság! Tévedés
ne essen!
Inkább szégyenkezni tessen,
hová vezetett az ilyen elnöklés!

  Nyomatékosítva megértetett
tettek
soha még igazak nem lettek,
attól, hogy hazudták azt ezrek.

  Okozatból, motívumra, csak jellemes
ember,
olyan következtethet helyesen
kiben a népbizalom meg sem rezzen.

Nem rezgés, hanem földrengés az
kérem,
ha apánk enged útnak hamis pénzzel,
s elköltéséhez még jó tanácsot is ad.

Ehhez kell csak eredendő gátlástalanság
mélyről fakadó,
hazug vörös fület s arcot sápadtra borító, 
undorító, égbekiáltó igazságtalanság. 

A kéjutazásnak vége. Látszólag. Vesszőfutás
nem lesz.
Alanyunk társas utazáson részt vesz,
hol a végén beígért a szerecsen mosdatás.

Egy makacs nebuló, ki érti miért
tanulás helyett sportra adta fejét. 
Biztos a bicepsze fejlődött jobban
és ezzel kereshette meg kenyerét.

Modern gladiátorként küzdött a páston,
dolgozott a vidám halhatatlanságon,
bár még akkor nem szólt neki senki
ő lesz a főbalek széles e királyságon.

Folytatta hiánypótló munkásságát,
kihasználva vastagon párttagságát
Sikert sikerre s vagyonra halmozott
kamatoztatta bőven pártosságát.

  De el ne kanyarodjunk a tanulástól,
mit hősünk bajnoki szinten palástolt.
Számolni talán, de írni biztos nem tudott 
nem is várhatunk többet ilyen kvalitástól.

Ne csodálkozzunk, hogy nyelvekkel
állva hadilábon,vizsgáját megvette.
s vakmerőként Guineába utazott
S, hogy tud pápuául maga is elhitte.

Abban a hiszemben nyújtotta kezét,
hogy tárgyalás lesz és nem ebéd,
hol nem hellyel kínálták,de főfogásként.
Ezt nem értette, így maradt s megették.

Ha majd egyszer nagy leszek
én majd biztos rendet teremtek.
Zsiványt s rablót elverek
s áldanak majd az emberek.

Ha majd egyszer nagy leszek,
bárkit hozzánk bátran beengedhetek.
Boszorkától, lidérctől én nem félek,
akkor már nem hiszek a meséknek.

  Ha majd egyszer nagy leszek
minden elesetten segítek,
árvát ruházok s etetek
gyógyítok sok beteget.

Ha majd egyszer nagy leszek
Újvilág-felfedező leszek.
Ott értéket, javakat termelek,
miből bárki kedve szerint elvehet.

  De a számításomba súlyos hiba
csúszhatott, valami nagyon durva
körülmény, mi álmaimra mutat
majd rám és a képembe kacag.

Az a bizonyos körülmény jelezte
az élet valahogy másként rendezte
- tudomásul sem véve viszonyom
az álmaimmal – a fátumom.

  Én most balsorsnak minősítem,
amit gyerekként még képzeltem
felhőtlennek, boldognak,
gond esetén is irányíthatónak.

Ó ti bohó, csalfa, gyermeki álmok!
Milyen huncutok, hamisak is vagytok!
Tudom is hol a hiba. De butákat beszélek,
hisz nini, gyerek vagyok még s ezért remélek!

Hülye gyerekként kezelnek ők,
a bölcs felnőttek, a nagymenők.
Nekem rongylabdát dobnak,
s buksimra barackot nyomnak.

  Küldenek leereszkedve játszani, s még
némi zsebpénz is jár. Semmire nem elég.
Nagy dolgokba bele nem szólhatok,
sorsomon akaratuk ellen nem fordíthatok.

Én már kieszeltem egy tervet titokban.
Megszököm az éjjel alattomban.
Elvándorlok a csodás Tündérországba
hol a meséket oldják fel a valóságban.

Ott leszek csak igazán boldog. Álmodom.
S mily fura!? Mit álmodom megvalósíthatom.
A valós eredmények igazolják az alaptételt:
nem álmodhat a gyermek elérhetetlent.

Hol van, hol nem van egy ország
az Üveghegyen innen még,
de túl a tűréshatáron.
Benépesítik mesebeli figurák,
olyan spórolós, takaréklángelmék
egyre rövidebb láncon.

Történik egyszer, hogy a királynak
bolondozni támadt kedve.
Nosza hát ízibe!
Üzent hát sebtiben a bolondjának,
s koronáját csörgősipkájára cserélte,
utána trónjára ültette.

  A király-bolond mókázgatott,
bizony nagyon szerény sikerrel.
Görbültek az ajkak.
A bolond-király pedig uralkodott
valami hasonló, semmi eredménnyel.
Csikorogtak a fogak.

Aztán jött a lovag, az a bizonyos,
na és az elhagyhatatlan kondáslegény,
a legkisebbik.
Egyikőjük sem volt túl vagyonos.
Errefelé őket templomegérszegény
jelzővel illetik.

  E két lángelme meglehetős hamar jutott
egymással egészen közös nevezőre.
Pénzt, tengernyit!
Hangzott a jelszó, a mohó torok harsogott.
A kincstár kifosztás tervében jutottak dűlőre.
Megvitatni nem volt mit.

Mint két test egy lélek úgy tudták a módját,
hogy kopasszák meg az országot,
mely feje tetején táncolt.
Hallottak már számos tanulságos krónikát,
mik tartalmaztak velős példázatot,
birodalmakat össze mi roppantott.

Tudták, hogy az az ország, hol a káosz
a rendnek alapja, nehéz dolguk nem lesz.
Könnyen ment nekik.
E honban a felfordulás szó volt pátosz,
jelezte a béna államgépezetet s az értelmetlen
sok töketlen efendit.

A szegény-gazdag ellentétpárjában,
a magas rangú s pórszülötte egyén által
kötött szövetség két pilléren állt.
Ha nem is a legtökéletesebbek is Bergengóciában,
szívük helyén volt és szellemük szárnyalt
ha nem is lépte át a hanghatárt.

  De többet ért a józan paraszti ész és erős kar
mely válságban s nem mutatványban
bizonyítja erejét.
Mit a bolond-király-bolond látni sem akart,
másként nem szorgalmazta volna, e korban
szerep(ük)nek cseréjét.

  Bármennyire is hitték, hogy elhomályosítja
a huncutság látásukat, tompítja hallásukat.
Nyomort s zokszót,
nem látják, hallják s oldódik már a probléma
Nem homályt nyertek, de vesztették belátásukat,
a mérleget s a tájolót.

  Akkor lepődtek csak meg igazán, mikor
a hívatlan vendégek a palotába fészkeltek.
Nem volt nekik gond.
Az urán ámuló elit arcán elterülő vigyor,
mit árulásuk alapozott meg, hőn remélve
innen jön már majd a konc.

  „Olyan úrtól, ki bolondnak áll mást nem,
csak szégyenletes kelekótyaságot várhatunk
de nem bérünket.
Ha királyunk ereje elfogyott tisztességesen
uralkodni és csak komédiát láthatunk
üssük össze kezünket!”

  „Aztán ha az előadásnak vége, adjunk egérutat.
Érje utol bolondjával a vándorcirkuszt
hol lételeme honol.
Válasszuk meg a kis kondást és lovag urat,
kik szót nem csépelnek, de kapjon az fókuszt,
ki feladatot sorol.”

Így lett a középkáder lovag király, a kondáslegény
ennek bolond-főtanácsadója, ugrabugra nélkül.
Hisz a nép nyelvén ő értett.
Sikeres uralkodásukról sok híres kalandregény
számolt be, és állította más elé példaértékül.
Így nem lett vége a mesének.

Meccs volt, nemrég ért véget.
Nem érdekel az eredménye.
Nem mérvadó egy arányszám,
ha a szurkolók az ajtót verik rám

Minek is költöztem ide a stadion mellé,
e kérdést ismételgetem mérkőzésenként.
Mikor annak kimenetelétől függetlenül
tehet bármit a tisztelt drukker. Büntetlenül.

Miután többet nyeltek le mint három Kamaz
telit torokból csak akkor kezd ordítani a paraszt.
Az üvöltözés előtt és a hiánypótló rangadó után
órákig csupán közlekedni nem lehet az utcán.

Emlékeztetőt is hagynak boldoggá így tegyenek
egy kis hányás, kitaposott facsemeték, szeméthegyek,
ürülék, hopp majdnem beleléptem, de az arcába
szívesebben taposnék, aki e kárt be nem hajtja.

Nem parkolni, de utcánkba behajtani is bajos.
A városban bárhol máshol az ki így parkol
meglakol hétköznap, de nem ilyen ünnepnapon
mikor a törvény s rendelet féregmódra kussol.

Talán embert is ölhetnék és fel is mentenének,
ha egyáltalán a sporttárs-bírók neheztelnének-e,
miután kimondanám a varázsigét:Szeretem a focit!
De lehet kapnék ezek után egy reklámfeliratos kocsit.

Idegek játéka, nem a csapatoké ez.
Átrettegik a két félidőt idősek, gyerekek
a józanok megbotránkoznak rajta
és a legszebb, hogy napokig tart a hatása.

Hasznából ugyan nem tesznek rendet,
de elszámolhatnak tetemes veszteséget.
Iskolapéldát egymás mellett élésből
nyújtanak, nem követendőt: elrettentőt.   

Gyágyá Igor mit tettél velem?
Megcsiklandoztad béna talpam.
Síron túl sem fakuló hatalmaddal
megbabonáztál s elvetted az eszem.

Szép kis mókát eszeltél ki kópé!
Az eszed mindig a mókán járt,
szolgálni azokat kit rabbá tett a tánc,
vált misszióddá, s csodás táncosaidé.

De ezt aztán igazán takarosan intézted.
A kákán csomót hamarabb találnék,
mint együttesedre ítéletet mondanék,
úgy ropják tudva mennyből őket nézed.

És ki merne nem megfelelni kényednek,
toronymagas mércédnek nem nekifutni,
embertől a lehető legtökéletesebbet nyújtani,
hisz tudják ők is, ennek csak így van értelme.

Így lehet elidegeníthetetlen világhírt bírni,
kizárólagosat széles e szennyes világon.
Mi itt toppan deszkán, döng az a túlvilágon,
csak így lehet szívbe a varázslatot belevésni.

Mert nincs ember,kit ha táncod szele megsuhint
ne fakadjon mosolyra, keze ne színeződjön,
s ne lángoljon a fel-feldübörgő tapstól vörösön.
Ím rád a hálás közönség, mint mágusra úgy tekint.