Mérleg az év utolsó napján:
Hó nincs – még foltokban sem,
hideg, ezen a szinten ismeretlen,
de van bőséggel dágvány.

Olvad, megfagy: perpetuum mobile.
Ha éppen télből tavaszba fordulva
az időjárás nem fordítva alakulna
egy árva szavam sem lenne.

Por kavarog a házak között
nyomasztó gondolatok a fejekben.
Sokan érzik maguk reménytelennek
sorsuk, nem hagyhatják maguk mögött.

Előre semmit, vissza számtalant léptünk.
Aki ezt nem érzi, annak BUÉK és kocc!
Mű-optimistát játszani számomra kolonc
és félve mondom ki, hogy egyszer élünk.

Szanaszét piszkos mezők,
barna talaj, rohadó avar,
fakó fű fonnyad tocsogva,
véget ér e szörnyű esztendő.

Egyszerű szavakkal egyszerűen
írom le, hogy mindenki megértse;
egyszerűen kell fogalmaznom,
hogy mondandóm a velőig hatoljon.

Van akinek ez túl direkt,
nos ő nyalja ki a seggemet.
Egyrétegű budipapírt neki,
seggét szaros kézzel törölje ki!

Cizelláltat játszó majmok,
sznobságban világbajnok,
egyfolytában kertelők
nem nektek leszek verselő!

Olvasson az, aki érteni akarja
testét, lelkét mi az mi marja!
De az ne vegyen kezébe,
kinek az igaz nem inge!

Igen! A rokokó gurgulát kihagyom,
a lila, lírai máz-mézet kihányom,
helyette úgy írok, értse jól akinek szól,
ezért vonulok ki a „fennkölt” irodalomból.

Dilettáns módjára verselek.
Igaz vele felhagyhatnék,
de a vágy ott feszülne bennem,
ami érint, nem énekelhetném.

Keresem a szavakat
odaillő kifejezéseket,
megnyugtató fordulatokat,
költői céleszközöket.

Többnyire ez nem is sikerül.
A szavakkal bánni tudni
ki tanulja, míg él erőtlenül
fogja csak tudni alkalmazni.

Engem homlokon a múzsa
utálkozva csókolt
áldását bőséggel nem szórta
voltam szegény rokon.

Nyálas halántékom fala mögött
tombol, dörömböl, rúgkapál szüntelen
az értelmemet homályosító csököny
csak ez, mi vezeti béna, verselő kezem.

Az élet szép hollárihó,
a kedvem is csuda jó!
Ó én kis hazudozó.
Már miért is ne lenne,
hisz minden simán megy nem?
A világegyetemet megnyertem!

Ezért sötét és fagyos
az űrhöz hasonlatos
mi velem kapcsolatos.
De nem az önként választott
drága, kedves pajtások
hozzáállása az ok.

Komorrá a mellém fútt
alakok miatt alakult
e hangulati válaszút.
Fekete és szürke minden
s arra már reményem sincsen,
ne a selejt legyen összes kincsem.

Küldtem ötvenkettőt,
kaptam harmincat.
Összeszámoltam különbözőt
nagyjából úgy hatot-nyolcat.

A mérleg szerint válaszra
az méltat, akinek eszébe
juttatom magamat.
A többit ráfogom a tévedésre.

Legfeljebb nyolc személy
- zömükben tőlem függő -
akire nem gondoltam én
volt az üzeneteket küldő.

A tendencia hasonlóképpen
az előző évekhez alakult.
Nem hatott rám meglepetésképpen,
kapcsolati tőkém mennyire megfakult.

Természetesen szilveszterre
és húsvétra is jellemző
adatokat ecseteltem.
Így már kicsit ijesztő.

Na mármost vagy én vagyok
ennyire mostoha, elfeledett,
vagy hamisak az adatok,
vagy következtetésem meredek.

Mindegy ki, kinek, hányat, mikor
a haszonélvezők nem ismeretlenek.
Arcukon gusztustalan, széles vigyor
a mobilszolgáltatóknak szétterülhet.

Lecseppent a viasz az abroszra
az ünnepi terítőre s rádermedt.
Ott éktelenkedett aztán naphosszat
elárulva önnönmagával bűnömet.

Mert tüzeskedni imádok
a tiltás ellenére,
ha tehetem gyertyázok,
úgy vágyom fényére.

Gyufa került,
gyertya is akadt
a szoba kiürült,
kedvem kifakadt.

Az ajtózárással
teljesen szinkronban
sercegő lobbanással
kezemben gyufa robbant.

A láng nyelvével
megcsiklandozta a kanócot,
a kísértésnek az engedett
s a vörös kakas belekarmolt.

Lassan felengedett
a megszilárdult viasz.
Elmúlására egyetlen
okot találtam, mint vigaszt.

Ahogy teste elsorvadt
a fény úgy töltött be mindent,
de azzal, hogy elolvadt
nem szűnt meg létezni végleg.

Gyönyörködtetve halmazállapotot,
alakot váltott lágyan,
új testéből remegő kezem kipocsolt
nem egy cseppet. Százat.

Egyszer egy ember azt mondta
„Kérjetek és megadatik!”
Sok víz folyt le a Dunán azóta,
de ez ma sem így történik.

Persze az is lehet én vagyok,
ha nem is tájékozatlan, inkább bamba
és mindig csak olyanokkal találkozok,
akit nem fogad a soraiba a szerencsebanda.

Mert kérni is tudni kell
és kinek van, az tudott kérni
másként, hogyan is lehet.
Gondoltam megtanulok imádkozni.

Ha a milliomosoknak sikerült,
árváknak, hajléktalanoknak,
s mind, aki a piramis aljára került
ne segítene a csodatévő ima?

Így hát imádkoztam reggel,
délben mikor hogy, na de este
és éjjel órákig soroltam, mit kérek.
Pontosabban ugyanazt kértem ezerszer.

Legyen béke, szeretet, biztonság!
Az egyetértést egyenlőre hagytam.
Szerintem látható a tanulság.
Ha aludtam volna, jobban jártam volna.

Csak nézzetek körül felebarátaim
széles e nagyvilágban
nem csak én, emberek százai
kérik ezeket, de mindhiába.

Ha az ima ennyire hatásos
szórjunk inkább átkokat,
hátha az előjel az, ami volt
ludas, mikor kívántuk az álmokat.

Egy fa áll a szoba közepén.
Nem az erdőben,
nem a ligetben,
a szoba kellős közepén.

Körülötte emberek takarásban
nem mellette,
nem helyette,
kínos félhomályban.

Érdeklődést, örömöt tettetnek,
nem érzik,
nem élvezik,
nem örülnek a gyermekeknek.

Hamar túlesnének már rajta
nem bírnak várni,
nem akarnak várni,
hosszú még az út haza.

Nem kérnek a süteményből
udvariasságból sem,
udvariatlanságból sem,
elegük van már az egészből.

A megelőző hetek, napok, órák
nem teltek könnyen,
szenvedtek tőle,
hogyan ejtsék szerét, módját.

A belső iránytű már rég elveszett
nem találják az utat,
sok közülük nem is kutat,
mint a karácsonyt, úgy ünneplik az életet.

Összetett szememmel alaposan körülnéztem.
A leltárt összeállítottam a következőképpen:

Láttam tömeget, tengerként hullámzót,
egymást megölni is képes ingerült vásárlót,
autókat sorban piroson, mint zöldön áthajtót,
egymásra okkal, ok nélkül veszettül dudálót.
Kereskedőt ki becsapott és tolvaj vásárlót,
gyereket, nyugdíjast a betonba taposót.

Nem láttam mosolygó, türelmes embereket,
előzékeny, érzékeny, empatikus lelkeket,
szívből segítő, másfelé hajló kezű szenteket,
az ünnep hangulatával feltöltődött kisdedeket.
Elbújtak előlem a példaértékű jellemek,
s a prófétaként feladatot mulasztó szellemek.

Nehéz elhinnem, hogy e barbárok szíve
képes lenne szeretettel telni meg szenteste.

Tanuláság ez, mind a bizakodóknak
hogyan áll ma a zászló a hazugoknak.

Egyszer talán még várakozó arcokra
vetül a karácsonyi gyertyaláng fénye,
talán boldogságot fedez fel majd rajta,
kicsücsül rájuk az igaz ünneplés reménye.

A széttört varázst összeragasztja …
összeragasztja, aki tudja, meri,
az ünnep lényegét valaki előbányássza,
így lehet a karácsony újra egyedi.

Nem csak egy nap az évben,
hanem a várva várt dátum,
amilyen nincs még egy
amire egy esztendőt várunk.

Mindent elmondhatok,
de egyet biztosan nem:
az uralkodó hangulatot,
el semmiért nem cserélem.

Bár ne tapasztalnám e nyögvenyelős
fakó, kiüresedett, lelketlen légkört,
aki sajnos eléggé régi ismerős,
s jelen van a hétköznapokban régtől.

Mert nem most veszítette színét,
de fokozatosan fakult átlátszóvá.
Nem hullatja érte senki könnyét,
mert ünnepből átalakult apropóvá.

Lehet vásárolni, szórni a pénzt,
dögleni, zabálni, tenni a semmit.
Aztán megáll az ember, körülnéz
és szomorúan próbál boldog lenni.