Meseország

Hol van, hol nem van egy ország
az Üveghegyen innen még,
de túl a tűréshatáron.
Benépesítik mesebeli figurák,
olyan spórolós, takaréklángelmék
egyre rövidebb láncon.

Történik egyszer, hogy a királynak
bolondozni támadt kedve.
Nosza hát ízibe!
Üzent hát sebtiben a bolondjának,
s koronáját csörgősipkájára cserélte,
utána trónjára ültette.

  A király-bolond mókázgatott,
bizony nagyon szerény sikerrel.
Görbültek az ajkak.
A bolond-király pedig uralkodott
valami hasonló, semmi eredménnyel.
Csikorogtak a fogak.

Aztán jött a lovag, az a bizonyos,
na és az elhagyhatatlan kondáslegény,
a legkisebbik.
Egyikőjük sem volt túl vagyonos.
Errefelé őket templomegérszegény
jelzővel illetik.

  E két lángelme meglehetős hamar jutott
egymással egészen közös nevezőre.
Pénzt, tengernyit!
Hangzott a jelszó, a mohó torok harsogott.
A kincstár kifosztás tervében jutottak dűlőre.
Megvitatni nem volt mit.

Mint két test egy lélek úgy tudták a módját,
hogy kopasszák meg az országot,
mely feje tetején táncolt.
Hallottak már számos tanulságos krónikát,
mik tartalmaztak velős példázatot,
birodalmakat össze mi roppantott.

Tudták, hogy az az ország, hol a káosz
a rendnek alapja, nehéz dolguk nem lesz.
Könnyen ment nekik.
E honban a felfordulás szó volt pátosz,
jelezte a béna államgépezetet s az értelmetlen
sok töketlen efendit.

A szegény-gazdag ellentétpárjában,
a magas rangú s pórszülötte egyén által
kötött szövetség két pilléren állt.
Ha nem is a legtökéletesebbek is Bergengóciában,
szívük helyén volt és szellemük szárnyalt
ha nem is lépte át a hanghatárt.

  De többet ért a józan paraszti ész és erős kar
mely válságban s nem mutatványban
bizonyítja erejét.
Mit a bolond-király-bolond látni sem akart,
másként nem szorgalmazta volna, e korban
szerep(ük)nek cseréjét.

  Bármennyire is hitték, hogy elhomályosítja
a huncutság látásukat, tompítja hallásukat.
Nyomort s zokszót,
nem látják, hallják s oldódik már a probléma
Nem homályt nyertek, de vesztették belátásukat,
a mérleget s a tájolót.

  Akkor lepődtek csak meg igazán, mikor
a hívatlan vendégek a palotába fészkeltek.
Nem volt nekik gond.
Az urán ámuló elit arcán elterülő vigyor,
mit árulásuk alapozott meg, hőn remélve
innen jön már majd a konc.

  „Olyan úrtól, ki bolondnak áll mást nem,
csak szégyenletes kelekótyaságot várhatunk
de nem bérünket.
Ha királyunk ereje elfogyott tisztességesen
uralkodni és csak komédiát láthatunk
üssük össze kezünket!”

  „Aztán ha az előadásnak vége, adjunk egérutat.
Érje utol bolondjával a vándorcirkuszt
hol lételeme honol.
Válasszuk meg a kis kondást és lovag urat,
kik szót nem csépelnek, de kapjon az fókuszt,
ki feladatot sorol.”

Így lett a középkáder lovag király, a kondáslegény
ennek bolond-főtanácsadója, ugrabugra nélkül.
Hisz a nép nyelvén ő értett.
Sikeres uralkodásukról sok híres kalandregény
számolt be, és állította más elé példaértékül.
Így nem lett vége a mesének.