Elfáradtam. A tehetetlenséget
nem élem meg teherként.
Ha átnézném, hogy amit
tudok, mármint amit
jelenleg nem érzek,
vagy lehet mégis érzek,
de csak felületesen,
nem bent, mint rendesen,
az a rosszak legrosszabbika.

  Tompa vagyok. A hírek,
igen a hírek nem kerítenek
hatalmukba, nem fájnak.
Butaság, hisz nem a mának,
hanem a holnapnak tanúi,
elárulják mi fog majd történni.
Ezt csak a nyitott szemű
és a romlatlan szívű,
felelős gondolkodó láthatja.

Én látom mi zajlik most.
De nem játszom az aggodalmast,
pedig ha másnak nem,
ezt illene ám nekem.
De én csak bambán bámulok,
a fáradtságtól ájulok.
Napról napra, hétről hétre
és ez így tart már jó pár éve.
Vessen meg a világ, de elfáradtam. Nagyon.

Akkor és ott
úgy, ahogy
azt és nem ezt
tettem fel a lemezt

Akkor és ott
úgy, ahogy
hallgattam a szót
a vicceset, a mulattatót

  Most és itt
így és így
értem már a szót
az igazat, az útmutatót

  Most és itt
így és így
ezt és csak ezt
féltve őrzöm a lemezt

A girbegurba járdalapok
felületén vasalt cipőm sarka
kevesebb nyomot hagy, mint munkások
bőrkeményedéssel fedett puha marka.

  Nem hitte maga sem, ki fektette
mily maradandó emlékekként
szolgál majd híven helyette,
ki kísért mai rend lidérceként

  Kavicságyba fektette, kalapáccsal
maradásra biztatta, hogy a gyalog
céljához ne kínos lóugrással
érjen el, mint azt az élet-sakktáblán szokott.

  Előre egy-egy lépéssel jobbra-balra
ütést kémlelve, s rettegve, hogy ha jön
kivédeni már nem lesz hatalma.
Abban bízva, hogy a gyalog a zöm.

  A vezérek csatáikat másik táblán
vívták, gyalogáldozat csak akkor
esett, ha kiütött bástya nem állt meg a lábán
s magával rántott pár havert a brancsból

  Nem sokszor hordott kényes cipőket
hátán, pedig lehetett volna dolga,
de már akkor is kerülte ezt a vidéket,
ki innen származott s ezt feledte volna.

  Nem nézték akkor sem többe
sokkal, ki a járdát, építőjével
együtt koptatta, de azért mégse
alázták meg válogatott jelzővel.

  A gőgös tiszt nincs már meg
s a gyalog-munkás sem él már
s mégis a beosztott kőmívesnek
s nem zsarnokának rebegünk ma hálát

  A tetteik magukért beszélnek,
nem kell magyarázni.
A poloskák ezt érzik veszélynek
s próbálják a múltat lerázni.

  Nem tudják mily hiábavaló...
Öngól, mit cselekszenek!
A múltat csak úgy a masszív járdára
rázni, hol él emléke az egykori rendnek?!

  Nem felejtek egykönnyen,
mivel „mindenben” dúskálunk,
csak a tisztesség, becsület
s rend lett hiánycikk minálunk

  Amíg valamennyi utat fel nem törik,
házat, gyárat le nem bontják
s a munkásokat elüldözik,
addig nem vethetnek múltra spongyát.

  A múlt kísérti, ki semmirekellő,
más zsírján hízó, hátán fellegekbe mászó
mert alkotni, termelni képtelen hüllő,
haszonleső lusta, tehetetlen csúszómászó!

  Fáj a mérleg, melynek nyelve a munka,
súlyt ebben csak dolgozó képez.
Érzi is a MA vezére, birodalma
sakktáblája érdesebb, mint széles.

  A régi járda sem táncterem,
de erős alapokon nyugszik.
A célnak éppen megfelel.
A múltból a jövő felé kúszik.

Iskolába minek jár tanuló és a tanár
mikor egymás ellen szenvednek.
A tanuló és a tanár

  Mindőjük ugyanazt várja,
De ugyan hiába várja,
a tiszteletet, az elismerést.
Ugyan azt hiába várja.

  Kényszer szülte elfoglaltság,
hamis indok s csalódottság,
még s már egyiknek sincs választása.
Hamis indok s csalódottság.

  Haszontalan tudás, anyagi csőd.
Tudhattad előre, tartsd a bagólesőd!
Senki mást, csak magad okold!
Tudhattad előre, tartsd a bagólesőd!

  Ne gatyázz tovább, állj hamar talpra!
  A sors kegyesen  gyeplőt a kezedbe dobott,
Ne feledd, eljött már újjászületésed napja!
Miként ragadod meg?! Ez legyen már a Te dolgod! 

Mit csinálunk mi?
Hát normálisak vagyunk?
Nekilátunk azon agyalni,
vajon az államtól mit kapunk?

Mit lök koncként,
mint rühes kutyának
a gazda nyűgként, koloncként?
Hogy maradjon rabszolgának.

  A hozzá hű jámbor állat
ki érte halni is kész akár,
csupán ennyit ér  a szolgálat.
Eltartójának kéne, ha már
rábízták, róla gondoskodnia.
Illene tisztességgel
ápolnia, gondoznia
becsülettel szeretettel,
mert a kutya hűséges társ,
magát s ha kell mást
nem kímélő bajtárs,
teszi mit tesz, nem mást
mi tőle elvárható
és számon kérhető is.
Mert ő kiszámítható,
de ilyen vajon a gazda is?

  Nem fél ez az úr?
A tekintélyes, erélyes,
vagy csak úgy nagy hatalmú,
ha az uralt a hűbéres?

  A jámboron ostort pattintani
se nem hősies, se nem dicső.
Egyenesen oly rút, hogy való köpni,
ki ez ügynek megnyerhető.

  Gyenge, tehetetlen hátán állva,
távolba nézni nem művészet
s nagy vész a népre ha álma,
Tiprójának, a messzefürkészet.

  Pedig, ha maga alá nézne
látná, min áll, ugyanazon
anyag miből ő is lenne,
ha bevallaná egy napon.

  De szerepét feledve emészti
lényegét képező elemet,
miből, kiért alkották, építik
piramisán a legfelső emeletet.

  Értük és velük: e két szó
nem hagyja el száját.
Nekem és miattam! A hangzó
dörgedelem fokozza vágyát.

  Gólemként emészti fel
alkotó sejtjei seregét.
Lassan, de biztosan fogy el
s örökre elveszti apadó erejét.

  Nem fog akkor már tudni
semmit tenni a közért, a népért.
Agonizálva fog belefúlni
a vérbe, mit egykor oly olcsón kimért.

  Mit csinálunk mi?
Nem, mi nem is csaholunk
csak bégetünk bambán. Juhai
vak Küklopsznak bizony mi vagyunk.

Hajnali órákon írt
kényszeres vers, égő gyomor
álompótló virrasztás terhe
varázsolja reggelre pont
simára kedvem megint

Csak dülöngök jobbra, de
akár dűlhetek balra is
bár vihorászok kábán,
és erőtlen minden tettem, hisz
a munka-oltárra nem teszek több időt le

  Legszebb részét a napnak,
a termékenyt, a csodálatosat
lenne hivatva a pihenés
megteremteni rovására annak,
minek űzése helyett időmből
pazarlom naponta a leghatékonyabbat!

  Mert a mosléknak áldozni nem fogok
firkálok az éjjel, s hajnalban is
más időt nem hagyott tenni dolgom,
a munka (vesztő) hely, hol szolgálnom kell, így
a pénzért és sikerért életet magamtól lopok.