A szomszéd kutyája

Kétségbeesett vonyításra kaptam fel a fejem,
de elnyomta az artikulálatlan üvöltés,
amely a cincogó hang felé rohant.
„ Állj meg a kurva anyádat!” hangzott az eb neve.
A megszólítást csak azért nem követte verés,
mert szerény személyem a teraszon rohadt.

Napok óta hallottam valami tompa nyüszítést.
Behatárolhatatlan volt az irány,
intenzitása is váltakozott.
Ma már tudom, ha szabadon lenne a kerítést
már rég átlépte volna a kis vagány,
ki szökésre ma vállalkozott.

Egy ólban, vagy egy kamrában tarthatják.
Olyan emberek, akiket csak azért sorolok
rendszertanilag ebbe a kategóriába,
mert két lábra ágaskodva változtatják
helyüket. Más tanúságára nem akadok.
Ezeknek lökte a sors a kiskutyát karjába.

Mi szándékuk vele, eldönteni nem tudom.
Van már egy életfogytos láncra verve.
Kutyának való gondoskodás nem járja.
Sínylődik lihegve reggeltől a tűző napon,
olyan balgán van blokkoló szöge beverve.
Az udvarnak egyetlen éke, az üres tálja.

Mit terveznek a kis vakarccsal, mi célból
vetik őt is örök kárhozatra?
Megkérdezni merem, de értelmét
egy fikarcnyit, annyit sem látom.
Aki így ügyel egy jószágra
abban nincs egy szemernyi emberség.

A törvény megáll ilyenkor a kerítésnél,
ha a lányukat gyerekotthonban
el nem helyezik egészségét, ápoltságát
látva, egy fajtatiszta korcs mit remél,
a bíróság a sok nagy dolgában
pillanatnyi epizód védni ő kutyaságát.

Szigorú törvény betartatlanul
többet nem ér, mint az enyhe,
ha bárki amiatt lesz vasra verve.
De ha látjuk gyilkos gátlástalanul
ölni mert, nem a véletlen
játszott ott főszerepet.

Kis aranyos mentsenek meg a kutyaangyalok
mert az emberek törvénye nem fog.
Jóindulatukra se számíts!
Ha egy halvány reményt láthatnók
e verset biztos meg nem írom,
de a tehetetlenségem bőszen „csábít”.