Euro-vízió

Ezerkilencszázkilencvenben Toto Cutogno
Az Insime-vel, simán megnyerte a fesztivált.
Az éknél is egyszerűbb titka volt.
Melódiát választott, kiállt és dalolt.

Nem gyújtotta fel a színpadot, nem állt fején,
nem ordított,visított mint a fába szorult féreg.
Nem angolul, hanem anyanyelvén,
énekelt, a kötelező kellék elvén.

  Az első hely további feltételei, nem sorrendben:
(ezek csak akkoriban voltak annyira fontosak)
dallamosság, aktualitás, ritmus, zene,
kellemes énekhang, megfelelő ereje.

Morogtam, mert akkor a szakmai zsűri döntött,
ma már visszasírom a reménytelibb időket,
mert a siker, sem nemzetiségtől,
sem a botfülűségtől nem függött.

  Azóta egyetlen adást sem mulasztottam el.
Igaz fogadkoztam, az utóbbi hat-nyolc évben,
hogy ez az utolsó, amit végigizgultam,
de szavamat tegnapig, be nem tartottam.

A zene és nem a zörejek kedvelője vagyok.
Nálam fontos a hang, a ritmus, a dallam.
Ilyet manapság nem találok,
amit meg igen, attól hányok.

Akire én adnám a voksom, kudarcra ítéltetett.
Már babonából sem fogadok a kedvencre.
Nemzeti öntudatot legyőzni nem lehet,
azzal meg tőlem mehetnek a fenébe.

Ha nem számít, mit énekel csak, hogy ki,
megette akkor már a fene az egészet.
Itt a díjat, nem zene nyeri.
A viszony, a jószomszédi.

  Üres fejek, süket fülek, vak szemek,
béna ujjak, akik gombot nyomni tudnak,
bírák voltak s lesznek,
de belőlem nem esznek.

  Tőlem, legközelebb időt, idétlen kappanhangon
vernyákoló, személyiségzavaros zenebohóc,
egy mákszemnyit sem lop,
mert a tévét előre kihúzom.