Koldus

Ma a parkolóban a koldusnak visszakérdeztem.
„Mennyit adsz te nekem?” - talán fura a hangnem.
Tegezni kezdett, nem vettem zokon, de barátként,
mint kik rég nem látták egymást vettem át a tegezést.

  Meglepődött, szó se róla, komáknál ez szokatlan,
de kényelmetlen helyzetet egy ötvenessel bontottam.
Tenyerébe vette, megforgatta, jojózó szemét
a pénzre célozta, de nem ismerte fel a nemét.

Akár rubelt, vagy lejt is adhattam volna át neki
a boldog mosoly, hogy pénzt kapott s nem ismeri,
örömében nem akadályozta a fő, hogy kapott
és pénzt nem káromlást és főként nem szitkot.

  Az ötvenesnek már van tekintélye, testes darab,
a kétszázashoz képest persze belőle alig marad
egy kisebb délutáni hörpintés után a tablettásból,
mert naná, hogy italt vett a gazdag adományból.

  De ez a kevés is úgy tűnik elég ütősnek bizonyult,
mert szegény koma a műlőrétől eléggé beborult.
Autófelügyelettel megbízva hagytam a járgánynál
s mikor visszatértem újra sorba állt a kasszánál.

Én csak néztem, lestem nagyot ilyet még ki látott.
Egy koldus egy nap idáig meg csak egyszer vágott,
de kománk új generáció sarja lehet, kit a közoktatás
cserben hagyott és tanulmányaiból kirekedt a számolás.