Indul a szezon az általam rettegett,
kiabálós, káromkodós, kint ülős.
Amikor parkban nem beszélgetnek
hanem üvöltöznek, a hülyén röhögő,
idétlen, artikulálatlan hiénakölykök.
Egész téli bezártság után robbannak
ki nem mintha, hanem az éhes ökrök
dús füvet szimatolva a szabadba.

  Beszélni akkor sem tudnának,
ha volna miért kinyitni pofájuk,
a szlopálást nem számítva.
Ösztönszerű bagzás erőt rajtuk
vesz, hallani lukfogó böfögésük,
erőltetett, undorító, de szánalmas,
mindkét nemnek és képviseletük
minden fajtalanságra igent hajtogat.

A sötétségük hangerővel nem oszlik,
és ezért kizárt bármit elmagyarázni.
Világfájdalmuk szerte nem foszlik
de decibel folyik majd késő őszig,
s bújnak ugyanolyan siváran, kiégve
téli pihenőre, mint ahogy előmásztak
onnan az éltető nap langy melegére,
odvukban publikum nélkül már fáztak.

Összekapott tojó, gúnár
Ki nem ötlöd minek okán
Melyikőjük feje telibb
Szép mellkasa,melynek delibb

De eszük csak annyi, mint a tyúknak
Begyük is kisebb, mint egy struccnak
Nem jöttek rá hol a hiba
Hogy mindkettő egy buta liba

Néhanapján olyan érzésem támad
talán mégse teljesen hasztalan
a verselésem.
Az örömöm hamar váltja bánat,
eredmények híján becsaphat
a töprengésem.

  Ha volna esetleg némi foganatja
és ezt még tapasztalhatnám is
naponta,
kínzó kétség szüntelen nem nyomasztana
máris, s hangulatom hőfoka ettől
megugrana.

  De a legjobb az volna, ha a tollat
a fiókba hosszú mély álomba
fektethetném.
Nem akadna utálatos, rút fondorlat
s józan eszet, szeretetet az otthonokba
csempészhetnék.

  E vágyam homályos célként lebeg előttem.
Evezőként két marokra ragadok
tollat,
hogy azzal haladjak a Ködbeveszőbe,
hajtsak életmentő-kincskereső csónakot,
gyorsat.  

Már hazaértünk volna a színházból,
ha nem felejtünk, bocsánat felejtek
el utánanézni mikorra érvényes a bérlet,
de elfelejtettem és így elfelejtettünk
elmenni, pedig nemsokára előadás vége,
s már jöhetnénk haza talán elégedetten,
de magunkat ismerve nem látva a pipától.

  Országosan elismert, az nekünk kevés,
világszám kell az áldóját ha szerda,
ha nem is dob és szerelem csütörtök.
A színház, színház legyen ne bábszínház,
bár onnan mindig elégedetten jövünk.
„Jól kitettek magukért!” megállapítva
hozzáértőn, s ehhez gyermeki nevetés.

  Első sorból nézhettük volna Haumannal
Az ügynök halálát, de most majd megy
a kikényszerítősdi a jegypénztárban hátha
megszán a pénztár fura ura, illetve hölgye
mert velük van megtöltve. Az „urak” sajna,
mind a szürkésfehér házban, a Duna mentén
játsszák szerepüket, mint egy kezdő statiszta.

  Szóval ha kapok cserejegyet elmegyünk újra
ha nem, akkor is szerzek, de elgondolkodom
kell-e nekünk ennyi bérlet, hisz idén már
nem az első, de az utolsó alkalom volt,
hogy bérlettulajdonosi előnyeinket egyáltalán
nem használtuk ki és ha jól számolom,
így sok ezer Forinttal rúgtunk befalazott kapura.

Most majdnem felkínáltam Istennek mit is csináljon
azzal a sok rohadt technikai eszközzel, minek
lényege abban állna, hogy életünket megkönnyítse,
tehát egyszerűbbé és nem bonyolultabbá tegye.
Az ilyen barmot, mint én időben például figyelmeztesse,
hogy „Pajtikám sárcipőd lakkra cseréld, s húzz inget,
hogy a mai előadás közönsége végre belőled is álljon!”

  De törődök is bármivel, kiváltképp Thália templomával,
vagy akár Istennel, aki újra közszereplővé válik?!
Nem hallgatok én senkire és semmire, olyan gügye vagyok.
Magamat ismerve, saját törvényeim által elítélt.
Feltételes börtönt magamnak nem adok, így rabként halok,
magam ura vagyok, hisz tettei, érzései, indulatai, gondolatai
kottáját csak próbált zenész bírja és én fellépek a „brácsámmal.”

Egyel nagyobb méretű hegedű
létezik csak annál, mit remekmű
kisebbik nagylányom pénteken
birtokába vett.

  Amit azóta a tisztelt lakóközösség
kiállni kényszerült.....türelmesség
szobraként, némán figyelve
megint ront-e.

  De a méret itt számított
s folytatta a játékot
örömmel, kitartással
somolygással.

Ez tehát az odafigyelése jutalma
tapasztalt, alapos, gondos tanárára,
ki a növekedést, felismerte,
s hangszerét lecserélte.

  Azóta külön persely címkéje
jelzi és irányítja gyűjtése
célját. Kis summával hozzájárulni
köteles mindenki.

  Szerinte egymillió egy hangszer,
mert az nagyon drága. Látszik a pénzzel
kapcsolata szerencsére mostoha,
csak ez ne változna meg soha....

A költő pennája akár ügyes,
akár csapnivaló bolond,
ha gazdája az ami, véres,vizes,
tejes, nyálas, gennyes nyomot
hagy a fehér és talán szűzies,
remélve még nem használt papíron.

  Kettőjük közt további lényegi különbség,
csak a szorgalom értelmezéséből fakadhat.
Egyikük körmöl, nappallá téve az éjjelt,
a másiktól még a kaktusz is kiszáradhat.
Ez mindenkiét, amaz nem keresi önnön örömét
sem. Rest ölébe venni a füzetet s kezébe a tollat.

  Ennek tolla ütött-kötött, de megbecsült,
annak díszdobozában hever porosan.
Ez, ne adj Isten a lottónyeremény, ha beüt
sem cserélné le, óvná tovább gondosan,
az, nem leplezi a mindent kitöltő derűt,
ha a megkímélt pennán továbbadhat.

Madarat tolláról és az embert is,
a kifejezés eme ősi eszköze hivatott,
hogy árulójává legyen annak ki ír,
de annak is ki irkát róni elmulasztott.
Ezért iparkodjon, aki tud és bír!
Ki nem, költő címet ne bitoroljon!

Hétfőn már, mikor még a fű sem nő,
kimerészkedem gyáván az utcára.
Nincs tökölés, a  munka kötelező,
és be kell érnem fél nyolc órára.

Nem halogathatom az indulást,
Hiába vagyok sokktól sújtott.
Elhárítani a váratlan támadást,
gyáva lelkem láncinget húzott.

Sisak a fejre, kesztyű a kézre
azbesztből, biztos ami biztos.
A páncélautó már leparkolt a térre,
testőrök keresik a képzelt gyilkost.

  Csak akkor teszek egy tapodtat is,
ha a biztonságiaktól zöldet kapok.
Sokat próbált ember nehezen hisz,
még így is csak a fal mellett osonok.

Mi volt kiindítója az egész cirkusznak?
Elég csak a naptárra vetni pillantást.
Péntek 13 után véget vetni a hétvégének,
baj nélkül nagy szó és nem vagyok babonás.

Rajtam átok nem fog. Remélem.
Fekete macska, létra, törött cserép,
a nyúllábat biz én le nem teszem,
s csak ma merem megírni a pénteki „mesét”.

A végünket járjuk... csak szét kell nézni,
Mutatja bárki, nem is kell kérni.
Felszínen a baj, vihar jő hidd el,
Csak ne csukd be szemed, s ne szaladj el!

  Az emberek ki nem mondott szavai,
egymás meg nem hallott hangjai,
az oda nem nyújtott segítő kéz,
az elfogadást gátló megjátszott büszkeség,
az arcokon meg nem látott könnyek,
a polcokon olvasatlan könyvek.
Soha meg nem tanult illemek,
erkölcs nélküli, mímelt jellemek,
Szülővel élő magányos gyermekek,
gyermek nélküli áldott életek.
Társ nélküli látszat kapcsolatok,
hazajáró házas hontalanok,
sárban fekvő szomorú kilátás,
a már nem zavaró segélykiáltás.
Monoton könyörgés, de hit nincs,
sátán kapujához megvan a kilincs.
A meg nem ismert testvér elfordított feje,
irigység és mocsok, a világ ezzel van tele!
Bűnösök megint büntetés nélkül,
nem hiszed, de a gazdag belőled épül!

  Ébredj fel, nélküled én is elfogyok,
napról napra úgy érzem kevesebb vagyok!

  De mert birka vagy és az is maradsz,
a vágóhíd felé jó irányba haladsz!

Ma igen különös dolog történt velem,
igazolnom kellett szabad-e szenvednem.
Van-e jogom ahhoz, hidegben fázzak
szakadó esőben bőrig ázzak.
Szabad-e észrevennem a dúló vihart,
szabad-e félnem káoszban mit kavart,
a keresztény hit új védelmezője,
de ez csak alattvalói szemfedője.
Mert a kereszténység lényegét
nem, legfeljebb a katolicizmusét
hirdeti, felfogni veszélyét, felmérni
jótékony hatását képtelen, de néki
céljához vezető út egyengetéséhez
nem okos kell, hanem hívő, hűséges,
aki templomba jár ugyan, ál-áhitattal,
a misét alig bírja ki nem tátott szájjal.
Az evangéliumot sem érti, de pont
ez lenne, mit csökött agya feldolgoz?!
Nem! Mert akkor alkalmatlan lenne,
hiszen ha aszerint élne, látná ez a veszte.

  A félelem érzésétől szívesen szabadulnék,
minden kiszámíthatatlant messze elkerülnék.
Békére, nyugalomra, biztonságra vágyom,
de bármerre nézek hazámban nem találom.
Ezt nem megmagyarázni kell, megteremteni,
ehhez legalább egyvalamihez kellene érteni
és az nem a pofázás, köpködés, ócsárlása
keresztény testvéreim, a felebarátunknak.
A múltat veszett kutya módjára marcangolni,
nem felesleges hanem egyenesen üldözni
lenne ildomos és eddig nem hallottam
dallamot, melyet e következtetés dirigált.
Csak annyit látnak meg, amennyi még nem fáj,
de az ingerküszöb csúszása pillanatra sem vár.
Ki tegnap jóllakottan nyúlt el a kereveten,
ma éhségtől mardosva rohangál a köztereken,
a néma, ki hangját eleddig nem hallatta,
munka nélkül üvölt, mint egy rezesbanda.
Elvették mit lehetett, de nincs még vége,
az öntatárjárás, rabszíj lett félelemnek bére.

Félek, bizonytalan jövőbe réved könnyes szemem,
hogyan, hol, miből nevelhetem fel gyermekeimet.

  Hogy jövőm nem szilárd, félelmem nem alaptalan,
ha már a múltba való ilyetén tekingetés hiábavalósága
immár menetrendszerűen minden napunk részévé vált,
ezt igazolandó, attól idéztem kivételesen ki dárdát ráz.

  Shylock töpreng így, igazát bizonyítván,
persze gúnyos a vége, mellyel a siker jár/t.
Becsapni próbálta a léha hősünket, de az résen volt
jussát mégsem vehette, mert „csak egy kalmár” volt,
egy zsidó kinek kölcsönpénze finoman csengő,
de ha igazát keresi aztán, durván megvetendő...

"Hát a zsidónak nincs szeme?
A zsidónak nincs keze,
szervezete, érzéke,
érzelme, szenvedélye?
nem ugyanaz a táplálék táplálja,
nem ugyanaz a fegyver sebzi,
nem ugyanaz a baj bántja,
nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja,
nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti mint a keresztényt?
Ha megszúrtok, nem vérzünk-e?
ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?
ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?
és ha meggyaláztok, ne álljunk-e bosszút?"

  Ne álljunk, ha keresztények vagyunk,
nem mint, akik táncot járnak rajtunk!
Érezzék taposáskor puha-parkett testünk,
s vérünkkel álmaikat vörösre fessük.
Ne lássanak mást, mint áldozataikat,
bárhová is tekintsenek, azok el ne bújjanak.
Kísértsük a sok lelketlent, mert mindenki
fél valamitől, még ha lelkiismerete nincs neki,
akkor is retteg. Rettegjenek, mit gonoszként tettek
velünk, velük majd ugyanezt teszik a kegyetlenebbek!   

Nem kellenek a versek
a kutyának sem,
ha közölhetnékem lenne,
azt dalban mondanám el.

  Abban meg ritmus nincs,
hiányzik a zene onnan.
Itt a maradandó kincs,
de nincs, s ott melódia.

  Marad a rím-fosztott
fakó, kósza próza,
de az meg eltúlzott,
ennyit ugyan ki olvasna.

  Egy kép többet mond
száz szónál, ez hallottam,
ha van közölnivalód,
mutasd meg fotókban.

  A rajzok olyan ósdiak,
fotós meg nem lehet bárki,
itt vannak telefonok, okosak
ezzel éppen elég lekapni.

  Mi? Hogy igénytelen lennék?
Megelégszem a középszerrel?!
Látom nem ismersz eléggé,
én úr vagyok egy elégségessel.