Ó természet, mily csodásan vagy te megalkotva!
Még ha leggyakrabban emberi mivoltoddal
találkozom is, nem állítok senki kedvéért mást.
Az ember kivételes és nem tűr semmi utánzást.
Egyedülálló viszonyt ápol a többi élőlénnyel.
Barátinak éppen nem nevezhető, de gyűlölséggel
teli habitusát nem utánozhatja se flóra, se fauna.
Áll a tápláléklánc csúcsán áll, mint Bálám szamara.
Persze minden viszonylagos, az első lehet utolsó,
ha szemlélődést folytatunk az ellenkező oldalról.
Felteszem nem ért egyet a hierarchiával a szavannán,
a territóriumába lépő embert látva az éhes oroszlán.
Eh de mit is beszélek, ez nem más, mint nyers erő
mellyel csak a gyengébb felett győzhet a vakmerő.
De a furfanggal, eszünkkel a gyeplőt kézbe kaptuk,
hogy a sok dölyfös állatot, munkára, igába hajtsuk.
Itt már nem az izom, az erőszak játssza a főszerepet
a kivételesen nagy agytérfogat borítja be a terepet.
Talán a fejletlen érzékszerveink suták olyannyira,
nem vesszük észre:mégsem az ember lett a világ ura.
Agykapacitás ide, intelligencia oda valami hibádzik.
Ennyi baromságot látva a szemem csak jojózik.
Oktalan állattal és néma növénnyel vívott csatát
elvesztettük a startpisztolynak eldördülése napján.
A tudásunk áldás, de kötelesség terhe is nyomja vállunk
felelősen a Föld élőlényei fennmaradásáért kell kiállnunk.
Kiállunk? A fenét állunk! Teszünk rájuk nagy ívben!
Meg van írva a Könyvben: felettük mi vagyunk az Isten.
Pusztítjuk, gyilkoljuk őket, hol sportból, hol szükségből,
ölünk állatot, égetünk szavannát és írtunk esőerdőt.
„Mert mi így akarjuk és amit mi akarunk az úgy van jól!”
Vajh hány bőrt tudnánk lenyúzni egy ilyen öntelt arcról?!
Ha egy Marslakó érkezne hozzánk láthatna még csodát
a felfuvalkodott világot zsebre vágók terjedelmes táborát,
hol a felsőbbrendűnek magát valló fertelmes emberi faj
mindenkivel kíméletlen, dögében hentergő kacagó hiéna.
Feljebb nem lát más módot jutni, csak leigázásával
annak, aki útjába kerül és nem találkozik tiltakozásával.
Kesztyűt húz kezére, viaszt töm fülébe a jajszót ne is hallja
a ráfreccsenő vér dologtalan, suta kezét be ne mocskolja.
Jó szó, mosoly, baráti parola ósdi kacatok manapság.
Gáncsolás, gyűlölet, kiszúrás lett a divat és az átvágás.
A keblünkön melengetett kígyó, melegvérű jószág
azokhoz képest, kik ma a szeretet dalát suttogják.
És az a magabiztossággal, ahogy ezt teszik, az rémít!
Istentől ilyen felhatalmazást kapott volna nem rémlik.
A konkurenciát is nehezen viseli ezért nem hallja
teremtője soha nem ezt kérte tőle, nem erre szólítja.
Hol lesz már a saját árnyát pusztító, vizét mérgező
táplálékát kiirtó, felélő, levegőjét beszennyező
értelmes emberi nem, amikor a ma leigázottak
változáshoz igazodva, túlélnek: megmaradnak?
Még ha leggyakrabban emberi mivoltoddal
találkozom is, nem állítok senki kedvéért mást.
Az ember kivételes és nem tűr semmi utánzást.
Egyedülálló viszonyt ápol a többi élőlénnyel.
Barátinak éppen nem nevezhető, de gyűlölséggel
teli habitusát nem utánozhatja se flóra, se fauna.
Áll a tápláléklánc csúcsán áll, mint Bálám szamara.
Persze minden viszonylagos, az első lehet utolsó,
ha szemlélődést folytatunk az ellenkező oldalról.
Felteszem nem ért egyet a hierarchiával a szavannán,
a territóriumába lépő embert látva az éhes oroszlán.
Eh de mit is beszélek, ez nem más, mint nyers erő
mellyel csak a gyengébb felett győzhet a vakmerő.
De a furfanggal, eszünkkel a gyeplőt kézbe kaptuk,
hogy a sok dölyfös állatot, munkára, igába hajtsuk.
Itt már nem az izom, az erőszak játssza a főszerepet
a kivételesen nagy agytérfogat borítja be a terepet.
Talán a fejletlen érzékszerveink suták olyannyira,
nem vesszük észre:mégsem az ember lett a világ ura.
Agykapacitás ide, intelligencia oda valami hibádzik.
Ennyi baromságot látva a szemem csak jojózik.
Oktalan állattal és néma növénnyel vívott csatát
elvesztettük a startpisztolynak eldördülése napján.
A tudásunk áldás, de kötelesség terhe is nyomja vállunk
felelősen a Föld élőlényei fennmaradásáért kell kiállnunk.
Kiállunk? A fenét állunk! Teszünk rájuk nagy ívben!
Meg van írva a Könyvben: felettük mi vagyunk az Isten.
Pusztítjuk, gyilkoljuk őket, hol sportból, hol szükségből,
ölünk állatot, égetünk szavannát és írtunk esőerdőt.
„Mert mi így akarjuk és amit mi akarunk az úgy van jól!”
Vajh hány bőrt tudnánk lenyúzni egy ilyen öntelt arcról?!
Ha egy Marslakó érkezne hozzánk láthatna még csodát
a felfuvalkodott világot zsebre vágók terjedelmes táborát,
hol a felsőbbrendűnek magát valló fertelmes emberi faj
mindenkivel kíméletlen, dögében hentergő kacagó hiéna.
Feljebb nem lát más módot jutni, csak leigázásával
annak, aki útjába kerül és nem találkozik tiltakozásával.
Kesztyűt húz kezére, viaszt töm fülébe a jajszót ne is hallja
a ráfreccsenő vér dologtalan, suta kezét be ne mocskolja.
Jó szó, mosoly, baráti parola ósdi kacatok manapság.
Gáncsolás, gyűlölet, kiszúrás lett a divat és az átvágás.
A keblünkön melengetett kígyó, melegvérű jószág
azokhoz képest, kik ma a szeretet dalát suttogják.
És az a magabiztossággal, ahogy ezt teszik, az rémít!
Istentől ilyen felhatalmazást kapott volna nem rémlik.
A konkurenciát is nehezen viseli ezért nem hallja
teremtője soha nem ezt kérte tőle, nem erre szólítja.
Hol lesz már a saját árnyát pusztító, vizét mérgező
táplálékát kiirtó, felélő, levegőjét beszennyező
értelmes emberi nem, amikor a ma leigázottak
változáshoz igazodva, túlélnek: megmaradnak?
RSS Feed
