Széll Kálmán - 2.0

Ma magamba szálltam.
Megértettem.
A nemzeti együttműködés rendszerét.
Így tovább nem mehet.
Arányos és egyenlő közteherviselés.
Kiveszem a részemet.

Lehet, hogy mulasztottam.
Mea culpa.
Vezeklőövem a szögről leakasztom,
derekamra fonom, mint egy boát,
hogy szokjam milyen ha magam felakasztom
csökkentve a házelnök ellentáborát.

  Megígérem sokat fogok.
Költeni.
Minden pénzemet. De mivel mohó vagyok,
és nagyon akarom lemaradásom behozni,
hóvégéig ezzel igazán nem várhatok.
Cserébe még drágábban tudok telefonálni.

  Hatszázmilliárd! Mit tettem Istenem.
Éreztem.
Azt az utolsó doboz tejet és hősugárzót,
azt megvenni nem kellett volna már,
de ha egyszer látok gazdaságot, robogót
magával ragad engem is a mohóság, a vágy.

  Az ok a lyukas ülepű nadrágra.
Ez lehet.
Mindannyiunkat, pazarló dögöket
sújtson a turáni átok, mert ránk fér!
Zavarba hozzuk kik a fejünkön ülnek,
mert felelőtlenül szórtuk a minimálbért!
Ha lehetne egy kívánságom.
Az lenne.
Huszonöt órás napok alatt hetente
hatszor tizenkét órát dolgozzak,
a felével csökkenjen a fizetésem
s háromszor ennyit adózzak.

Egy terhet az állam válláról levennék.
Szívesen.
Ha véletlenül valamilyen furcsa oknál fogva
mindebbe egyszer csak hirtelen belehalnék,
e szennyezze e földet tetemem hulladéka.
Azt új hazámba, idegen földbe temessék.