100

Eljutottam idáig is és visszanézve minden álszerénység,
nélkül, vagy akár azzal is, állíthatom nem volt nehéz.
Ránézni is gyönyörűség. Mint büszke apa gyermekére
ki versenyt nyert s kiből lett az iskola új szavaló reménysége.

Különösebb jelentősége nincs, hogy ez a századik vers,
melyet nejem tanácsára ebbe a formátumba beöntöttem,
mondhatnám naplóba róttam, örök mementójaként szapora
kezem, vagy eszem munkájának? Nem tudom, hogy gondoljam.

  Témát bőven szórt elém ez a szenny világ, hogy szakadna össze!
Inkább egy sort se tudtam volna írni, a lelkem össze lenne kötözve
boldogsággal, örömmel. De nincs! Ezért tudok estéről estére
tíz és éjfél között agyongyötörve, újabb prédát helyezni a terítékre.

  Picit csalok és fájdalmamba olykor már délben belehalok.
Az is elfordult, mint ma is, hogy kettőt az oldalra pakolok,
az titok,de megsúgom egyszer egy régebbi költeményemet
erőtlen karom látva újként feltüntetve tettek fel helyettem.

  Azonban ha vissza-visszaolvasgatom az egykori bejegyzéseket, látom
célomat elértem, tollam szülte szürke pacákból a múltat rekonstruálom.
Verses napló rendeltetése mi lehetne több, mint híven tükrözni
mi volt és haj, de mi lesz még min állandóan meg fogok ütközni.

És ahogy az egyre szaporodó - nemzetiségileg biztosan, korban nem tudom -
olvasótábor különösebb hírverés nélkül eltalált hozzám és ahogy alkotom
tetszéssel töltheti el őket sajnos mondom, mert rettenetes belegondolni,
a rossz, a csúf, ötletes, vagy vicces megjelenítését is meg lehet tapsolni.

  Mert nem a tartalomnak, hanem a téma kezelésének szól az elismerés,
rendszeres, és türelmes, kíváncsi, napi pár tucat, vagy pár száz megtekintés.
Olvasásom a biztatás,olvasóim és nem a témák az én igazi belső hajtóerőm.
Motiválásban hiány nincs. Az eddigieket és az eljövendőt, előre is köszönöm.