Elképzelem, ahogy a vonaton zötyögünk,
 tadamm, tadamm, kínunkban rötyögünk,
 s, ha sikerül a hálókocsi komfortjával élni,
 reggelre homo sapiensként fogunk Berlinbe érni.
 
Persze semmiben nem lehetek biztos, ne feledjük,
 az „állam az államban” alkalmazottainak akad trükkjük,
 a gyanútlan utazót könnyesre, hogyan tréfálják,
 ezért ma azt mondom: másnap reggel dicsérd a napnyugtát.
 
Látom, ahogyan megérkezünk a metropoliszba,
 csatakosan, izzadtan, lerongyolódva:
 emez éhes, a másiknak pisilnie kell,
 hogy birkózzam meg ennyi igénnyel?

 De az is lehet, mindenki üdén ébred,
 s délben már örülhetünk egy kiadós ebédnek,
 ha nem is egy resztorantban, az Unter den Lindnenen
 és nem lázadozom, ha nem is a Vilmos sztríten.
 
Bízom abban, hogy derekam számításaimban tényezőként
 nem tervez belépni, bár igazat megvallva meg nem lepődnék
 és drukkolok a készpénzben fityegő Euró pisipénznek,
 egész hétre minden igényt kielégíthet.

Ilyesforma durva gondolatokkal, kérdésekkel
 indul neki az útnak, aki üdülni megy?
 Valószínűnek nem tartom, igazából egyre-megy,
 de megígérem, ha felébredek elképzelem.

Reményteljes várakozással
nézek a Nagy Út elébe.
Ez még nem „az” a nagy út,
bár kérdésekkel ez is tele.

Oda csak egyszer lehet eljutni,
elviekben bár hányszor emide,
igyekeztem az elmúlt éveket venni
alapul és rájöttem ugyanannyi az esélye.

Egyetlen különbség, hogy ezt választottuk,
amannál biztos az érkezés, de kétséges az indulás.
Létezésünk kérdéseit meg sem válaszolhatjuk,
s már fel is tűnik a legeslegvégső állomás.

Köldökcsonkomból - belülről számítva-
kiindulva érzek undort, leírhatatlant,
azon, magukat emberek közzé soroló férgek,
irányába, akik semmitől sem félnek.

Legalábbis ezt szeretnék elhitetni
a sötét külvilággal és nini,
hasonszőrű csúszómászók benyelik tőlük,
hogy aki hangosabban demagóg, az lesz a főnök.

Szóval a bátornak látszani igyekvő,
ezernyi agyatlan, gátlástalan léhűtő,
ki a bolond vak parancsát imaként mormolja,
zavaros eszmefuttatását áhítattal csodálja.

Más beteg agyszüleményét magáénak hazudva,
a jellemtelenség kitüntetését büszkén hordja
kidüllesztett tyúkmellén, s járkál peckesen,
torz vigyorra húzott szája csillog taknyától nedvesen.

Az eszüket vesztettek magabiztosságával
környezete összes agyát csak mossa, mossa.
Mondjuk aki nem érzi sajátját szennyesnek,
nem is áll modellt holmi tetvesnek.

Az nem veszi be a tébolyult eszmét, 
mert érzi zsigerből, ez okozza majd a vesztét.
Ez az ellenálló pofán csördíti az indigót,
s utálkozva köpi le a vinnyogó hímringyót.

Az mehet ezzel a sóhivatalba,
talál ott hülyét, ki ezt meghallgatja.
Nem véletlenül hozták létre ez intézményt,
ez gyűjtse össze az ország összes véglényét.

De hiszem azt, ezt más is látja rajtuk
és eszük ágában sincs, hogy ezt hagyjuk.
Túrjuk ki őket, öntsük le festékkel,
a „célt” még a rövidlátó se tévessze el!  

Van, aki seggfejnek született, 
van aki azzá vált,
s még a nyelve sem izzad bele.

Ment könnyedén, egycsapásra
mondhatni zsigerből,
remegve várt a szarásra.

Gyönyörrel figyelte példaképeit
hogyan nyögnek, mikor nyomják
ő is nyomta és ment neki.

Nem zavarta a bűz, a szenny,
sőt, kifejezetten kívánta,
így telt agya szarral, s lett fejéből segg.  

Ma jöttem utoljára dolgozni
a szabadság előtt.
Nem teszem hozzá, nem illik,
a „jól megérdemelt” jelzőt.

A szabadság nem függhet érdemektől,
nem köthető feltételekhez,
veleszületett, létező öröktől
jobb, ha nem felejted el ezt!

Az izgalom a tetőfokára hágott.
A szabad-villás lengőkapcsoló a pofába vágott.
Hogy ilyen eszköz létezik-e egyáltalán,
számomra mindenek elé helyezkedő talány.

Azt mondják szakszerűen dugaszoló aljzat
más néven konnektor, a fura külsejű fajzat
becses elnevezése ezen az elvadult tájon,
két napig mondogattam magamban, de már vágom.

A történetben ott tartanék éppen,
mikor bekerítettem, és megmarkoltam szépen
a kétlukú szörnyeteg félelmetes gigáját
s beletömtem a vasat, mint gazda a libáját.

Kicsit erőltetett, és elcsúszott hasonlat
- magamfajta fűzfapoéta örül, ha dalolhat -
kerestem a kifejezést az egyesülésre
olyat, mi okot adhat derültségre.

Mi történt, ki nem találnák:
céltáblának arcomat használták!
Beleröhögtek a közepibe,
össze vagyok omolva tőle.

Be kell, hogy valljam
egykettőre összerogytam.
Kihúztam hát belőle a dugót
ráengedni szándékoztam, mi nyomott.

Ott lenn egészen hólyagtájékon
annál jobban feszít, minél többet iszom.
Gondoltam véget vetek e rút életnek,
hogy nem sikerült köszönhetem a szerencsének.

A villanyszámlát kifizetni csesztem
áram helyett az italba fektettem
ki is kapcsolták csendben, serényen,
a konnektorba pisilést pont ezért túléltem.

Kora reggel nekikezdtem
sajnálni a gyereket,
most kezdődött csak a szünet,
s már másfél hónap lepergett.

Nem is tudom, hogy gyászoljam
a felemésztett napokat:
kéttölcsérnyi fagylattal
enyhítem a panaszokat.

Némi éjfélkor lefekvés,
hajnalig tartó játék,
megengedett tévézés,
hasznos, mint egy műtét.

Tudják, az az életmentő!
A segítség épp jókor érkezett
a program, a városnéző
is hat már, ami beígértetett.

Az egész ötlettáramat bevetettem.
Ám magában kevésnek bizonyult,
ha esetleg segítene a gyerek,
de szája csak konyul.

Mit csináljak hát én itten?
Segéd kezet nem kapok,
várom csak az új tanévet
s már elég türelmetlen vagyok.

Tágul a tér,
távolodnak a fák
az égre nézni nem ér,
úgy könnyű a viszonyítás.

Alacsony a fű,
de lehet én nőttem óriásnak.
Az biztos, hogy fűszerű
én sem akarok látszani másnak.

Múlik az idő sebesen,
minden nap megállapítom.
Pazarlom is rendesen,
aztán újra félretolom.

Amíg ezt a verset írtam,
ha fát vágok már készen lennék,
de a fát már összevágtam
el ne a verseimet tüzeljék.

Sovány termés, íztelen,
ennyi termett hirtelen,
mert kérem ennyi idő alatt
nem válik zamatossá a falat.

Ahhoz több napsütés kellett volna,
de nem dugult be az égcsatorna,
túl bőségesen ontotta az áldást
elhasználtunk minden mártás.

Fekáliából nem lehet azonban
építeni kastélyt, sem várat
még erődített udvarházat sem.
A semmiből nem lesz semmi sem.

Elvetettük, megkapáltuk,
aztán a jó sorsra bíztuk,
sok szerencsénk nem volt vele
e nyáron csak ez termett. Nesze!

Alapjában véve békés ember vagyok.
Alapjában ember vagyok.
Alapjában békés vagyok.
Alapjában összeadásban gyenge vagyok.

Csak így fordulhat az elő,
úgy dübörgök, mint a gőzerő
a vulkán, a kitörni készülő,
de mindez csak kivételesen jellemző.

Amikor elszakad a cérna,
a húrt túlfeszíti a béna,
energiavámpír, idióta,
pofátlan kis pióca.

Úgy érzem ilyenkor bömbölnöm célszerű
és nem azért, mert így nekem egyszerűbb
konfliktuskezelésem kisszerű,
de a helyzethez mérten stílszerű.

Egyszer az évben
sikerült elérnem
végre
a bőrét nap érje
jöjjön ki a szabad térbe
Evetke.

Mit ad Isten,
mert napfényt nem
éppen,
pőrére vetkőzve
az árnyék ahogy érte
csak tűrte.

Ennyit erről – gondoltam,
lassan összepakoltam.
A vihart
összkomfortos házamban
türelmesen bevártam.
Jól bekavart.

Kézbe veszem, forgatom
gyönyörködöm benne.
Színe fehér s papírból
a nyomda készítette.

Az olvasójegy híven dokumentálja
mikor, melyik s mennyi könyvet
becses személyem meddig használja
s mi az mit visszavinni felejtett.

Kicsi, ámde annál barátságosabb
olvasóterme inkább szobát idéz,
de számos „kötelező” otthont kap
és nem bánja meg ki ide benéz.

Büszke vagyok én is ma már
pedig egy szöget be nem vertem.
A nyomári községi könyvtár
legújabb olvasója lettem.

Megsemmisítő vereséget mértem a papírra.
Egy újabb versemmel szűzi testét bemocskoltam.
Defloráltam egy kalapácsszerű billentyűvel,
fájdalmával, kiömlő tintával nem törődtem.

Én már csak egy hétköznapi liliomtipró lettem
egyetlen lapra sem kell ezentúl tekintettel lennem,
ha már a legifjabbat a famentest is magam alá
gépbe fűzve, gyűrtem, így követtem el a megrontást.

Innentől kezdve nem leszek tekintettel sem vastagságra,
sem pediglen nedvszívó képességre, egyéb csacskaságra,
akadályba ha ütközök, karbonszalaggal megfojtom,
acél-betűfaragvánnyal rá keményen lesújtok.

A teherbe ejtett lapok aztán egyszer, nagyon sokára
talán kihordják és meg is szülik gyermekét munkámnak,
de ha e sorok olvasása szemet rongálna véletlenül,
leleményes versolvasó fogja őket és vele hamar befűt.  

Állok a kút káváján feszesen,
keresem a térerőt, mint rendesen,
mikor fura berregésre leszek figyelmes
és akkor látom egy cinke mellettem verdes.

Végre az életben igazán merev lehettem,
ha mást nem is a cinegét ezzel megtévesztettem,
bár a hatást érezni már nem volt módja,
mert ijedtében hirtelen megmozdult a pózna.

Ki lepődött meg jobban, a leszállópálya,
vagy a túlzottan bizakodó madárka,
örök rejtély marad e vidéken.
A madárkának s nekem is lesz mit mesélnem.  

Ferde sorokba nyomorítom
ferde gondolatom
mondogatom, mondogatom
aztán odatolom
majd visszahúzom
elolvasom elhajítom.

Aztán előkotorom
a szemétből előmarom
összeragasztom
falra akasztom
majd magam meggondolom
és az egészet felgyújtom.

Aztán a kormot összekaparom
vízzel hígítom
pennám belemártom
s e fehér papíron
suta kalandom
másokkal elolvastatom.

Mit tettél Bendegúz?
Hiszen nem ilyen családból származol.
Amit a sok szomszéd gonoszul javasolt
„bár akasztottak volna fel kétnapos korodban”
megtetted magad egy magányos, gyenge pillanatodban.

Mit tettél Bendegúz?
Tősgyökeres Fekete sas utcai lakosa a filmtörténetnek,
vigasza sok millióknak, kiket az élet gyakran gyötört meg
és lerogyva a képernyő elé feloldozásra várva
bólogatott kacagva minden tőled származó szólásmondásra.

Mit tettél Bendegúz?
Az ötlet gazdáját nem is ismertük, el is feledtük,
az eredendő komikumot nem sorokban, de képkockákban mértük.
Általad lett híres-neves az induló bakterház
és e múlt időt leírva bizony kiver a frász.

Mit tettél Bendegúz?
Önző módon hangzik kérdésem, mindnyájunk kérdése.
Itt hagytál bennünket, mintegy varázsütésre.
Inkább átoksuhintásnak nevezném, mi a kötél felé lökött
s tétovázó kezed bonthatatlan, oldhatatlan csomót kötött.

Mit tettél Bendegúz?
Meséld el azt is veled mit tettek, hogy nem láttál más kiutat!
Látod mily oktondi vagyok, hiszen soha nem halljuk már szavad.
Igazi titkodat a halállal pecsételtetted le örökre
nekünk nem maradt más, mint eljátszott karaktered örökbe.

Fény városa! Díszes ruhád
feszíts ki dülledő melleden!
Ismerjük „kevélységed” okát,
de nincs ki megbotránkozna ezen.

Csak a szabadságvágytól hevült
egyenlő emberek nevében dalolok.
Tudom mennyire gyűlölnek a meghülyült,
„semmi sem számít”, vérszomjas zsarnokok.

Nem tudja értékelni, csak kinek már nincs
birtokában az önsorsjavítási képesség,
akkor látszik csak milyen drága kincs
a közhelyesnek látszó szólam: Liberté!

Vigyázó szemeink most rád vetjük Párizs!
Légy madárijesztője a diktatúrának!
Rettegjenek majd, rettegjenek máris,
akik kerékkötői a demokráciának!   

Elrepült a rab madár
ki tudja merre jár
hová száll, meddig száll
új hazát hol talál.

Ketrecéből kitörve
bután kiszökve
ötletet mellőzve
hirtelen megtette.

Aztán megrémülve a szabadságtól
nem tágított a kalitkától
megfontoltabb társaitól,
akik maradtak gyávaságból.

Ott csipogott a közelükben
gyámoltalanul, kétségbeesve
aztán elhallgatott, csend lett
eltűnt a madárnóta a szélben.

Még vártuk, kerestük egy ideig
pellengérre állítottuk társait
duruzsolásukkal csalit állítani
de rádöbbentünk, ez nem segít.

El kellett fogadnunk, nincs remény
a kalandvágyó madárka szegény
vissza már soha nem tér
s ki tudja, hogy él-e még.

Kaszálok papíron
holott a mezőn állva kéne
de ahhoz erőnlétre
s kellemetlen kimondanom:
kedvre is lenne szükségem.

Jelenleg mindkettőnek híján,
de olyannyira vagyok
nemhogy gazvágást, hanem mindjárt
az írást is sutba dobom
ezzel az emberiség is jól jár.

Láttál már fecskét széltengerben
fényes, fekete frakkjában kacérkodni
fényes fellegekben, mint egy gyermek
pajkos csivittel csőrén lubickolni?

Láttad, ahogyan hegyes-végű szárnyát
vitorlává merevítve belekapaszkodik
széltenger fodrába papírsárkányként
a vad hullámokkal dacolni?

Hallottad, hogyan hallatja hangját?
Coloratur szopránként áriát énekelni
hibátlanul, sosem tévesztve el a kottát
a kórustársakkal hevesen feleselni?

Szerencsés lehetsz, ha bármelyik,
vagy akár mindegyik kérdésre igennel felelsz
a jó sors kegyes hozzád és megengedi,
s a természet csodáinak tanúja lehetsz.

Által mennék én a Tiszán.
Ladikon, vagy ladikoff?
Aztán én azt honnan tudnám?!
A felkínált opciót...
...mi a csudát
...az „Elfogad” gomb...
Semmiért azt meg nem nyomnám.
...az SMS-ben kapott jelszót...
Na ez nekem sok már komám!
...vegye igénybe a csónakot...
a tengert is inkább általúsznám
feledném a népdalt itt és ott,
csak ezt a dumát ne facsarnák
idegenszavú krapekok.
Csak valaki egyszerűen megmondaná,
szárazon hogyan juthatok
által ezen Styx-Tiszán
mert ez a beszéd a halálom.

Ma megdicsértek.
Pontosabban,
hogy teljesen őszinte legyek
megdicsérhettek volna,
de senki nem tette.

Pedig a dicséret
semmibe sem kerül
ettől nem értéktelen.
Arcom hallatán felderül
de alig mérnek belőle.

Tegnap összeszidtak
vissza nem tartva semmit.
Porig aláztak
nem értettem, hogy teszik
vidáman, dacolva a fáradtsággal.

A csók világnapja
nem ma van na,
nem elfelejtettem
csak átütemeztem.
Minden napra
jusson manna!
Ebben a sivár és kíméletlen
létformában,senyvedésben,
leljen bárki oázisra,
kímélő árnyékra.
El ne tévedjen,
menedéket leljen.
Repüljön a madárka
ahány csók a szájra
rácsattan nem csendben
vagy csendben, csak nem rendben,
annyiszor törjön a stressz átka,
mosolyt hozzon a világra!

Őszintének lenni nem könnyű
ő szinte a lehetőségbe is beleőrül,
amaz kizárja az opciót
s hangosra csavarja a rádiót.

Az egyiket belül mardossa,
a másik nagy ívben lefossa,
most én voltam szabad szájú
hisz lelkem egy moslékos vályú.

Keveredik benne felemás érzés
magasztos dicséret és vérig sértés.
De időnként kiborítom a tartalmát
kiterjedni engedem a józan ész hatalmát.

Mert nem lehet érzéseink koloncát
mosatlanul viselni hosszú éveken át.
A magunkra pakolni engedett terhet
jobb lesz időnként a földhöz verned.

E versem a lamentálókat célozza
a másik tábor az egészet fel sem fogja.
Bátorításra így nem szorul,
csak aki másra tekintettel nem nyomul.

Megint éjszakába csúsznak a sorok,
megint későn hajkurászom az ihletet
de mit tehetnék ha a sok dolog
elveszi minden erőmet s időmet.

Csak ilyenkor jut egy szusszanás,
mélyre szippantott lég,
megörökíteni a napi benyomást
ilyenkor csak azt érzem: itt a vég.

Aztán reggel éjjeli nyomorral a fejben
megfogadom másként lesz mától,
majd nyalni kezdi lábam a problématenger
és minden ízem megfeledkezik a változtatásról.