Ma este lejár a pontifex mandátuma.
Nem elvették, maga adta vissza.
Elfáradt és ez ebben a korban érthető,
elfogadható, méltányolandó s hihető.

Alig volt nyolcvan mikor pápa lett
akkor még erőtől duzzadó fitt és nett,
ma már ki tudja miért elviselhetetlen
számára a főpapi tiara aranyos terhe.

Micsoda ambícióval, erővel léphetett a trónra
Istent szolgálni – vagy Jézust – hogy is szól a nóta(?)
vagy az egyháza érdekeit lesni
de akkor miért is kell a lantot letenni?

Igazságtalan vagyok vele, hisz ártani
éveken át inkább magának, tudott mint
nekem, ki e bohózaton nevettem,
a hókuszpókuszt komolyan nem vettem.

János Pál a második, a majdnem szent
a pásztorbotba kapaszkodva megannyit tett,
hogy gondolkodó ember el ne higgye már,
valóban ő maga irányítja egyházát.

Ember volt, nem szent, rogyott teste mutatta,
mikor artikulálatlanul az „Orbi et urbit” osztotta,
ha valakiknek, neki kellett volna felállni,
s a stafétát egy (omni)potens utódnak átadni.

S most az ellenkezőjét rovom fel Benedeknek,
ki ezért,vagy azért menekül kifogást keresve,
pedig lehet, pont ő jár el az elvárásoknak megfelelően
a bíborosok köreiben aggodalmat, zavart keltően.

Mert mi lesz, ha a lelépésből ezzel rendszert csinál
s a következő aggot majd kényszeríti ki nem vár,
mert hamar akar bársonyba burkolózni,
lesz majd apropó ám mire hivatkozni.

Hogy mi lesz a vége jól tudom,
pár hétig a körmöm rághatom,
az izgalom aludni sem enged,
mely bábut teszik meg új főrendnek.

A tét súlyát mindnyájan bőrünkön érezzük,
ha a fenti kérdéseket naponta feltesszük
s miután észrevettük választ nem kapunk,
akkor jövünk csak rá: egy cirkuszban vagyunk.

Szem nem maradt szárazon,
mikor elmeséltem,
hogyan ejtettek foglyul a hajómon,
hajótörött, hogyan lettem
van időm, hát történetem megosztom.

Megszülettem, akkor édenkertnek tűnt
és később is, míg tudatomra nem tértem,
de addig oly sok minden sikerült,
sárkányokat győztem álmomban, nem féltem
kicsi voltam, gyerek s minden olyan egyszerű.

Aztán testtömegem gyarapodásával,
hogyan azt a fene sem érti
a gondok is egyre szaporodtak
s mire lettem felnőtt férfi
egész kiválóan agyon is nyomtak.

Úgy volt, hogy révbe érek
az óceán átszelése után,
de kalózok kezére kerültem
s nekik hiába rimánkodtam
egy kopár szigetre penderültem.

Nem volt lakatlan egyáltalán,
honfitársaim garmada hemzsegett
jó túlzsúfoltan egymás hegyén hátán,
a múltunk, sorsunk egyezett,
hozzám hasonlóan járt mind tán.

Elképzeltek egy világot maguknak,
volt hozzá minta szépen,
hogy ezzel kalmárkodhassanak
beszálltak a saját dereglyébe
nem gondolták majdan zátonyra futnak.

Talajt, pontosabban fedélzetet vesztettek
s most gubbasztanak, csőrük szárnyuk alatt
nem értik miért, hisz tették, amit tehettek
rájuk ezért miért borítottak tetőt s falat,
mórként megtették kötelességük, és mehettek.

Kopár sziget minden kincse övék
bár ebből sem sütnek kenyeret
s itt élniük, halniuk kell, hogy összegyűjtögessék
amiből majdan visszatérniük a kontinensre lehet,
nem is kell több hozzá, csak újabb ezer év.

Én megbarátkozni e gondolattal nem tudok,
ahogy tehetem tutajt ácsolok s ki a tengerre.
A tespedésnél kevesebb kárt okoznak a hullámok,
melyek felboríthatnak, mégis úgy érzem
sorsom magam irányítom, magamért jót állok.

Nem írni,
sírni lenne kedvem.
Ezt az irdatlan adatmennyiséget
így elveszíteni....!

Az történt ugyanis,
makacskodni kezdett
a számítógépem
s elvitte a kezelés.

Mindent latba vetettem
gyönge az ember hiába
s a szupport elmehet a picsába,
mit mondott, magamtól rájöttem.

Egy nem kívánt rendszer
rossz lemezre csúszott rá,
mily boldogság
s életművemet elölről kezdhetem.

Van írás, mi visszafejthető,
de számos kincs az informatika
hősi halottja
s nem rehabilitálható.

Mint pórul járt tini:
„Legközelebb vigyázok!”
hangosan iázok
s mentés helyett kézzel fogok írni.

Egy átlagos képességű ember
átlagos tudással nem mer
átlagosan élni,
csak átlag felett félni.

Egy átlagos szívvel bíró ember
átlagos vérmérséklettel
nem tud szeretni,
csak barátságot színlelni.

Egy átlagos erejű ember
átlagos lendülettel
nem tud dolgozni,
csak zsákot foldozni.

Egy átlagos ember
az egy átlagos ember.
Ilyen nincs,
hiánycikk.

Egyszer minden kutyának
joga van harapni.
A rossz hír, mostanában
alig lehet húshoz jutni.

Amit le is nyelne
azt kifizetni nem tudja,
ami másnak teste
azt el ritkán fogja.

A menekülésre képtelen
nála gyengébb, béna
martaléka lehet
egyedül a kutyának.

Egyszer haraphatna,
de megússza a csibész
már századok óta,
s ez, mitől az eb megvész.

A hangulat állaga,
akár a köd,
inkább, mint a lég taknya,
úgy is működ.

Írhattam volna légypapírt,
vagy gyertyalángot
vonzza ez is, az is
az óvatlan állatot.

Akár a zord télben
tódul az etetőhöz
takarmányt remélve
egymás mellén-hátán hempergőz.

Apropó a pénzszórásra
időpergetésre
bambulásra, szájtátásra,
illúzió veszejtésre.

De óriási a siker
sárba dobott kenyér kelendő
lökdösődnek érte
a fesztivál észveszejtő.

Hagyományokhoz hűen
nem változtattak idén,
a régi rossz beidegződésen,
de minek, úgy sincs rá igény.

Nehéz megtalálni, összeragasztani
a szavakat,
Toll és tinta helyett kell kutatni,
e mesés dallamokat.

Keveset élt, messzire jutott
emlékezetünkben
hallgassa, mind aki rágondol
e hangos emlékművet!

Polonéz és mazurka
csak, kettőt említek
mit nevéhez olvasztott a
zenebarátok serege.

Ha kellett allegretto,
vagy sotto voce,
komponált a fonákból
egyenest.

Lágy zenéje manapság
alig hallható
nincs benne harsányság
mire oly sok más kapható.

Mások a hangerőt egekbe emelik,
addig ő billent csendesen,
halk, finom muzsikával nem kérkedik.
Ráismertek? Ő Frederik Chopin.

Az akol melege megóv
hiába marja karmaival
az elpusztíthatatlan fagy
az élő szövetet, a halandót
összezárva isten barmaival
mindőket takarva védi a zagy.

Együtt egymásért, s ha szükséges
egymás torkát harapva
e biztos közeg felé tör utat
az egyén, ki nem oly tehetséges,
de annál aljasabb
árulásból naponta példát mutat.

Bekukkantva az ólba
mesés látvány fogad
birkák hatalmas szemfogakkal
mosolyognak egymás arcába
s egy sincs kit nyomaszt
a képmutatás ily magas foka.

Ember embernek farkasa
hirdeti a szólás
s Hans Fallada
csak lehet némi igaza
alátámasztja a tapasztalás
a birkák igaza.

Egy kevés még maradt
a szélen
gyorsan lenyalom.
A szám ugyan elzsibbadt
régen
de legalább nem érzem a szagot.

Az összetéveszthetetlent,
a légyvonzót
gyomorforgató illatot
s áldom a jó Istent,
hogy gyomrot
mindenkinek nem adott.

Mert az biz kifordulna
egyből
a szagtól s látványtól,
az ízéről nem szól a fáma
melyből
gyakran lakmároz a seggnyaló.

Magyarán én a törtető
taposó majom
ki látszólag előrébb jut
ha van segg kitörlendő
én helyemen vagyok
a cél minden, a gusztus luxus.

_ Mi ad méltóságot az embernek?
Nem tudhatom, hiszen
nem vagyok rá méltó.
Ha lenne valami csodaszer,
ami a megfejtésben
segítene, nem volna kapható.

Mert ha bárki hozzáférhetne
könnyedén a méltósághoz,
igazi egyenlőség alakulna ki.
Ez pedig a zömnek nem érdeke,
mert a valóság igazodna az igazsághoz,
s még valami pánik törne ki.

Arról van szó, hogy ööö
szóval azt akartam mondani,
hogy mindenkinek világos legyen,
nem is tudom, de ööö!

Na mármost, ha mégsem
lenne valamiért világos,
akkor pontosítanám azt,
de a jövő héten bővebben kifejtem.

Elég egyértelmű szerintem,
de majd utánakérdezek,
mindent nem tudhatok,
azért a világon én sem.

Miheztartás végett egyébként
heti nyolc órát jelentene,
de szerencse, mert nekünk
más jelentkezik feladatként.

Valakinek esetleg valami
hozzáfűznivalója akad még,
igen ott hátul...neeem, azt nem
igyekszem innen folytatni.

És ez megy hétről hétre
hó hót követ és év évet
s csak kopik, kopik az élet
ráadásul mi értelme az egésznek.

Amikor ma reggel felébredtem
a szívem hevesebben verni kezdett
s percekbe tellett, míg felfogtam,
ma vasárnap van, így maradtam.

Feküdtem és különös érzésként
éltem meg, ahogy a gyomorprés
lassan kienged s lassul lélegzetem
nyugalom, ma dolgoznom nem kell.

Megengedhetem, hogy kényelmesen
kikászálódjak a régen vetett,
összdzsumált, izzadott ágyból
pedig éjjel nem izzottam a vágytól.

A kín könnyei áztatták
a paplant s a puha párnát
a nap megoldhatatlan gondjaitól
karjaim keresztet fontak maguktól.

S más napokon, köddé lesz-e
a feszültség, mikor se ideje
se türelme már lassan készülődni
komótosan a napi harchoz öltözködni?

Az orvossággal együtt az ideget
is bekapjuk a gyors kávé mellett,
elraktározzuk a gyomrunkban
s nem engedjük ki csak sírunkban.

Miért nem lehet hétfőn vasárnapra,
vagy szombatra ébredni, nem ágyúzajra,
fegyvercsörgésre, miért kell már itt
oly küzdelembe lépni, ami kimerít?

Ki, vagy mi az ellenségünk hétköznapokon
és ugyan miért veri el a port a boldogságunkon?
Mert ahogy létezik fény és létezik sötét,
ugyanígy létezik lazaság és görcsölés.

Csak szerintem utóbbi nem szükséges rossz,
amivel együttélésre sok degenerált toboroz,
hanem pont ő torz agyuk förtelmes szüleménye
az egészséges testnek és léleknek halálos mérge.

Én ebből nem kérek, halandóságom terhe
önmagában is már elviselhetetlen,
szükségtelen a mesterséges feszültségkeltés,
  mikor oly rövid ideig létezünk és aztán kész.

Hogy tudnám sok deformált agyába ezt beleverni,
a meghalás már kiválóan megy, tanuljunk meg élni,
de ők csak őrlik magukat, de inkább minket
ezért soha nem lesz e tájon élvezet az élet.

Ha már az észérv elfogyott
és az már régen elfogyott,
következhet a demagóg
propaganda és agitáció.

Pénz érdekes erre is jutott
ha már másra nem futott,
de mi fontosabb lehet
a népbutításnál emberek?!

Éhezők és otthontalanok,
ahol épp most vagytok,
ott rohadjatok el élve,
ne rondítsatok a képbe!

Tanulók, egyetemi oktatók,
tudással boldogulni vágyók,
Mind ki pénzét kevesli
és megélhetését keresi.

És ti, kik végigdolgoztátok
az elmúlt fél évszázadot,
ti is hallgassatok mélyen,
örüljetek, hogy még éltek!

Úgy általában befoghatjátok
az örök elégedetlen pofátok,
mind ki e föld kenyerét eszitek
bármennyire is drágán veszitek!

Majd mi tudjuk, mi a gond,
a gubanc a problémagóc,
de ha lehet ezt el nem árulnánk,
mert akkor menthetnénk az irhánk.

Hülyének lenni megéri,
veszélyt nem jelenteni,
ellenállást nem tanúsítani,
csak menni, mint a birka.

Hülyének lenni megéri,
problémát nem okozni,
nagyon mélyen hallgatni,
csak sodródni az árral.

Hülyének lenni megéri,
ész nélkül csak fizetni
jogainkkal nem élni,
igát húzni, mint egy állat.

Hülyének lenni megéri,
mert az okos nem érti,
ilyen olcsón miért méri
magát, aki választhatna.

Hülyének lenni megéri,
mert ésszel felérni
s megalázást elviselni,
csak egy hülye képes ma.

Mézes-mázas habtenger,
lila lufi, vörös szív,
vattacukor,
gyökértelen nyálember,
utánozás majomszokás itt
és karácsonykor.

Akkor nem a Mikulás
hanem a Jézuska hozza
az ajándékot.
Ez pedig nálunk nem szokás
csak a kacatüzlet lobbija
vág lágyékon.

Kéz a kézben andalgás,
elfelejtett társasjáték
manapság.
Értelmetlen vásárlás
kivagyiként elszórt pénz.
Baromság.

Vérmagyarok talpra,
elő a hatlövetű
hagyománnyal!
Halloweenre, Bálint-napra
készüljetek egyöntetűn
egy nagy rakás sz@rral.

A hivatali asztal nem vár,
még bástyának is gyenge
mégis mögé elrejtőzve
ül hétköznapi bürokratánk.

Körbesáncolva magát
szitokálló aktákkal.
Tapasztalatára utal
sajna, ötlete nem saját.

Megszokáson, tényeken,
rémtörténeteken alapul
melyekben meglapul
az ügyfélriasztó ember.

Aki hazafelé szürkeségbe,
névtelen tömegbe olvadva
kísérli színtelen, szagtalan
életét nyújtani remegve.

Biztos hasznos amit tesz,
mert posztja nem hiábavaló
hisz egy hasonló talpnyaló
olyat naponta százat tervez.

Hogy csak önmagért való,
nem működik, célt nem ér?
Ez is gond ma, az Istenért?
E földön élsz jó barát? Hahó!

Érte élsz te és véletlenül
sem fordítva. Szép is lenne!
Minden kicsinyesség benne
fellelhető valahol legbelül.

Azt hazudja téged szolgál,
persze esze ágában sincs,
nincs a világon az a kincs
amiért abbahagyná dolgát.

Szürke, felöltőjében
zöldre festett irodájában,
(mondják a zöld nyugtat,
de ki tudja) leled meg.

Aktatrónja árnyékában
tartja a közöny audienciáit,
szívtelensége garanciáit
kitüntetésként mutogatja.

Jó, hogy létezik e szörnyeteg
ki papírt eszik, tintát iszik
dolgozik, de nem gondolkozik,
s kínodban hiénaként hempereg.

Élő példaként tekinthetsz rája
milyen ne légy, mit ne csinálj,
hogyan legyél te a király,
s ő a felség hűséges szolgája.

Emelkedj szellemeddel
rongy egzisztenciája felé,
ahhoz nincs szokva szegény
s győzd le, fegyver sem kell!

Tanulja meg: ő érted van
és nem ködös célok miatt,
szívességet nem juttat,
ha feladatával elkészül ma.

Köszönöm, hogy eléd állhattam
mikor épp a levegőbe rúgtál.
Köszönöm, hogy alá állhattam,
mikor szádból légbe csöppent a nyál.

Köszönöm, hogy bűzöd szippanthattam
mikor nem mosdottál.
Köszönöm, hogy utánad takaríthattam,
a mocskot mit szertehagytál.

Köszönöm, hogy hallhattam
durva szidalmaid özönét.
Köszönöm, hogy rám osztottad
Jupiter szerepét... vagy az ökörét.

Kurta szavak
a lusta korban
alig mondanak
valamit,
vagy épp semmit.

Kurta szavak
rávilágítanak
s nem marad
talány
miért ilyen ma már.

A Ma, a Most
a gyilkos mutatványos
számára nem kell ok
önmagából fakad
az okozat.

Bolond kor
ábrázolásakor
nagy szólamok
feleslegesek,
nevetségesek.

A lélektelen közeg
a szemünk közé lövet
hibát hibára követ,
de undorát legyűri,
mert józan ész nem fűti.

Miért is támasztom meg
ágynak dőlő testemet,
nem értem. Megmagyaráznom
nincs kinek, minek.

Ha a szemem behunyom
és csak hallgatom a neszeket
sokkal jobban hatalmába kerít
ami vezérli a lelkemet.

Kibúvik a szög a zsákból,
de letehetem legalább.
Cipeltem eleget, félre vele
árasszon el a totális szabadság.

Képzeletem folyóján
álomcsónakkal sodródva
a varázsvízesés felé
számomra a jó móka.

Ha egyszer felébredek majd
ne emlékezzek semmire
az illúziót nem akarom
elveszteni még egyszer.

Mentek a kis manók, koboldok
színes mütyürkék
át a zebrán kézen fogva, óvodások
parányi törpék.

Rendben, egymás mögött
figyelve az isten-óvónőre
egy sem lökdösődött,
de mind belefért a zöldbe.

A cseppecskék hallják a szót,
még éles hozzá a fülük,
gyerekszemmel mi illik, látják jól
s megtartani is van még szívük.

Mentek, totyogtak a lucsokban
vigyázva ruhára és cipőre
együtt pajtás-védőburokban
dacoltak az idővel.

Azt hitték halott, azért dobták a konténerbe,
De csak eszméletét vesztette a fejrúgástól.
Meg is vakult, ahogy kell a fél szemére,
és lassan a fojtogatást is valahogy kiheverte.

Kapott nevet, új személyazonosságot
„gazdája” haragja elől menekülhessen,
s mi teremtettünk neki itthon otthont,
életéből, mi maradt méltón tengethesse.

Felépült, de egykori sosem látott fényét
vissza, ennyi viszontagság után nem nyerte,
s tulajdonképpen múltja okozta majdani vesztét
epilepsziás lett, hisz elődöm hülyére verte.

Utolsó éveit egy kertben töltötte csendben.
Én ritkán látogattam meg, s ha dörgölőzött
odébb toltam finoman, ruhám össze ne kenje
s ő ment, de messzebbről is fél szemmel őrzött.

Aztán egy napon felgyorsult állapotromlása nagyon.
Menthetetlen volt tudtam, csodák nincsenek.
De ő romlott magammal, cserben nem hagyott,
megengedte lelkiismeretemen, hogy enyhítsek.

Már mozdulni sem bírt, de szólításomra nyüszögött,
feküdt csak, nem látott, de nyalta a kezemet,
melyet annyiszor visszavontam tőle. Már nem böködött.
Hajnalra beburkolózott szép lassan az örök csendbe.

Még szerencse, hogy esett az hideg eső
és messzire a kert végébe temettem,
így bárki összetéveszthette szemem nedvesítő
égi áldást, a kicsorduló könnyeimmel.

Én úgy tudom bérünket havonta mérik
és nem órára lebontva.
Ha nem így lenne az adminisztrátor nénik
agya fel is robbanna.

Kiszámolni és főleg nyilvántartani,
naponta ki, mennyit és hogyan,
oly bürokratikus, hogy kéne tartani
külön dolgozót hadd számolgassa.

Igaz azok bére felemésztené a bevételt
mit most egy új rendelkezéstől várnak,
de ne keressünk mindenütt észérvet
hisz agy dolgában a kiötlők csehül állnak.

Szóval nem órabért felkerekítve
kapjuk a havi fizetésnek csúfolt
koncot, mi távolról pénznek tűnne,
de csak ha a fél szemünk csukva volt.

Havi jusst kap az alkalmazott rabszolga,
nem hetit, nem napit, nem teljesítménybért,
de ha egyszer az évben a merész úgy gondolja
szabadságra megy, foghatja majd a buta fejét.

Mert érdekes módon a szabadnapra járó
távolléti díjnak összege, idomul úgy
a napok számához, hogy hány található
adott hóban. Azzal csak beszorozzuk.

De előtte elosztjuk tizenhéttel és az órabérrel
majd a kapott összeget megszorozzuk
a munkanapok számával, persze ha stimmel,
mert ha nem jobb ha eltitkoljuk.

A lényeg, hogy ha februárban nem dolgozom
mondjuk 10 napot és nem júliusban,
akkor ne csodálkozzak, ha a bérszalagon
hiányt látok, jelentőst, de maradok kussban.

Mert robogó gazdaságunk szekeréről
a nagy száguldás közben leeshet,
aki a számok világában él és beszél erről,
ha másnak sem stimmel az egyenlet.

Kollektívan el lehet menni a csudába
és csak a jó modorom miatt nem „azt”,
hanem ezt írtam mérgemben a sort zárva,
és ha bólogatsz versemen, kapj fejedhez paraszt!

Fonákország királya
megorrolt a népre,
elhibázott parancsa
vitte őt a jégre.

Igaztalan földosztást
panaszolt a gazda,
a legzsírosabb karéját
miért műkörmös kapta?

Nyel a király nagyokat
dühét nem mutatta
összehívta a talpnyalókat
s az alábbi rendeletet hozta.

Mindenki bevallja földjét
még ha csak zsebkendőnyi is,
ha elmulasztja vegyék pénzét
aranykoronánként ezerszeresét.

De a király huncut volt
az ordnungot eltitkolta
nem másban, mint abban bízott
késedelembe esik parasztja.

Ha nem regisztrál
megy csekk a sárga.
Máskor majd el nem jár
okoskodó alattvaló szája.

De kérdem én alázatosan,
honnan tudják e föld,
vagy amaz kié, ha hiányosan
vezették az adatokat föl?

Ha pedig a hivatal
nyilvántartásába túrva
hol lakom megtalálja
mi szükség összeírásra?

Mintha a fejem nyalóka lenne
belül szalmiák szeszel tele,
kívül arcom savanyú cukorka mázzal
igyekszik, hogy fájdalmam álcázza.

Persze minden orvosságom oda,
bár ennyit bádogembernek gyomra
képes csak magában megtűrni,
de én is igyekszem legyűrni.

Fél marékkal reggel induláskor,
aztán ha rám tör a rossz kor
az a bizonyos, placebót keresek,
de elrejtik a feneketlen nagy zsebek.

Pedig emlékszem tegnap még volt
A zöld hártyával fedett buborékból.
Még majd egy egész levéllel.
De lehet erre csak én emlékszem.

Most itt vagyok, meglőve sajgó fővel
azt érzem sorsom egy tablettán dől el.
Függő lettem úgy tűnik a fájdalomtól
Adjon valaki egy szemet! Szánalomból!