Vasárnap reggel

Amikor ma reggel felébredtem
a szívem hevesebben verni kezdett
s percekbe tellett, míg felfogtam,
ma vasárnap van, így maradtam.

Feküdtem és különös érzésként
éltem meg, ahogy a gyomorprés
lassan kienged s lassul lélegzetem
nyugalom, ma dolgoznom nem kell.

Megengedhetem, hogy kényelmesen
kikászálódjak a régen vetett,
összdzsumált, izzadott ágyból
pedig éjjel nem izzottam a vágytól.

A kín könnyei áztatták
a paplant s a puha párnát
a nap megoldhatatlan gondjaitól
karjaim keresztet fontak maguktól.

S más napokon, köddé lesz-e
a feszültség, mikor se ideje
se türelme már lassan készülődni
komótosan a napi harchoz öltözködni?

Az orvossággal együtt az ideget
is bekapjuk a gyors kávé mellett,
elraktározzuk a gyomrunkban
s nem engedjük ki csak sírunkban.

Miért nem lehet hétfőn vasárnapra,
vagy szombatra ébredni, nem ágyúzajra,
fegyvercsörgésre, miért kell már itt
oly küzdelembe lépni, ami kimerít?

Ki, vagy mi az ellenségünk hétköznapokon
és ugyan miért veri el a port a boldogságunkon?
Mert ahogy létezik fény és létezik sötét,
ugyanígy létezik lazaság és görcsölés.

Csak szerintem utóbbi nem szükséges rossz,
amivel együttélésre sok degenerált toboroz,
hanem pont ő torz agyuk förtelmes szüleménye
az egészséges testnek és léleknek halálos mérge.

Én ebből nem kérek, halandóságom terhe
önmagában is már elviselhetetlen,
szükségtelen a mesterséges feszültségkeltés,
  mikor oly rövid ideig létezünk és aztán kész.

Hogy tudnám sok deformált agyába ezt beleverni,
a meghalás már kiválóan megy, tanuljunk meg élni,
de ők csak őrlik magukat, de inkább minket
ezért soha nem lesz e tájon élvezet az élet.