Amikor a nyugtató nem nyugtat,
a serkentő nem serkent,
a józanság nem mutat utat,
a delirium nem igéz meg,
akkor nézzünk lábunk elé,
hisz ott tátong a szakadék.

Amikor az álom reményt nem ád,
a valóság pedig megrémiszt,
mikor mardos számos viszály,
és semmiféle segítség sincs,
akkor nézzünk lábunk elé,
hisz ott tátong a szakadék.

Amikor előre nem haladhatunk,
és hátrálásunk is mélység gátolja,
hidat min átkelhetnénk nem találunk,
létünket az űr teljesen körbefonja,
mást felelőssé ne tegyünk ezért,
a mélységet jutalmul kaptuk tetteinkért.

Az ünnep lángja a lelkünkben él
nem oltja el eső, nem fújja szél,
de az én lelkem nem erről mesél
becsapni engedi magát a semmiér'.

Pedig igazán erőt vehetne magán,
ha már feláldozta jézuskrisztus magát
csinálna úgy, mintha fájna, bántaná
s ne csak az esőcseppeket hallgatná.

Milyen lélek az ilyen, amely -telen,
miben pont az lakik, mi lényegtelen
és fosztóképzőt visel a lényeges,
de ez számomra nem érdekes.

Én átengedem a tavasznak, a fagynak
érzem, ahogy sáros lábai beletaposnak
a bújócskázó, komisz tavasznak
és nem osztok főszerepet a húsvétnak.

Majd talán jövőre a következő előadáson,
e nyögvenyelős ünnepet a zsinórpadlásról
színpadra mászni engedem, na nem nagyon,
hadd mutassa meg magát, aztán kotródjon.

Szállást foglalni látszólag egyszerű,
valójában őrületesen bonyolult dolog,
de biztos csak pénz nélkül nem könnyű,
ha meg van, csak az nem tud ki bolond.

Kiszámolni, aztán megint és újra
túrni az interneten kíméletlenül,
ajánlatokat rágni, összevetni hú ha,
mi is lesz belőle, talán a végén kiderül.

Mikor hazafelé jövet régi újság,
katalógus akad a kezembe,
ó kárhozó kíváncsiság
kinyitom és beleolvasok vesztemre.

Lett volna szebb és jobb,
színesebb és szagosabb,
ezen felül persze olcsóbb
csak egy nem: tartalmasabb.

Mert már élményekkel telve
pörgetném a lapokat.
Felemlegetnénk a mostot feledve
az emlékekre váltott napokat.

Ha a világból ki is mennék
terhemtől nem szabadulnék
úgy látom.
Jellememhez támaszték,
pótolhatatlan táplálék.
Utálom.

Nem így születtem,
vagy nem jól emlékszem,
ki tudja már,
de magamnak nem tetszem
megelégedéssel nem tölt el
az üres kincstár.

Mivel teszem tetszetősebbé,
e létformát elviselhetőbbé
nem tudom.
Már korlátolt lehetőségeké
szellemem s nem álmaimé.
Tapasztalom.

Olyan kusza minden
olyan zavaros
lehet közhelyes
de nem bánom.

Három hétre sok
impulzus ért
s nem teltek napok
nem adódott menedék.

Ért a nevem,
mókusok házon kívül,
nem volt les sem
csak egy büntető legbelül.

Kívülről szivárgott
talán a fülemen át
aztán tarkón vágott
s belefájdul a gigám.

Olyan kusza minden,
nem látok tisztán
mentségem kincsem
nem vétettem hibát.

Mérgesen csaptam egy hátraarcot,
fél órás várakozás után
és e tettemmel arattam csodálatot,
a patikus csak nézett bután.

Fél óra két betegre
meglehetőst eltúlzott,
keresek megoldást a helyzetre
hamar gyógyszertárat váltok.

Akad még ezer és egy
úgy sem esett útba,
van hol vásárlásom kegy,
hát menjenek a búsba.

A pápa követ Twitteren.
Én is követem őt.
Bevallom én kezdtem.
Így alakult, de nem bánom. Sőt.

Volapükül üzen a szentatya,
néha kicsit eszperantóul,
be is kell írnom a gugülba
egynémely pontosításul.

De, ahogy látom egyetértünk
- remélem ő is tud róla -
s nem közvetít közöttünk
valami huncut papocska.

Különös színben feltüntetve
a mit sem sejtő pápát
a vele dolgozó együttesben
aki bízik bízván.

Kellett egy kis latin vér
Szent Péter trónjára,
de szám csak nyugtával dicsér,
addig is olvasom mit ír mára.

A szombat mindig ilyen,
nem tartogat meglepetéseket
romokat takarítani lehet,
néha pihenni, lazítani esetleg.

Életforma már a rá nem érés
roppant csúnya kifejezéssel élve,
állandósult már az ügyködés
s nem különbözik már a hétvége.

Ha ilyenkor rendet nem vágunk
a mindennapokban képzett akadály
miatt hétfőtől péntekig botladozunk,
mint kollégiumban nyomorgó diák.

Biztosan régen voltam gyerek
kopik a memóriám, szépít az idő
én akkor is másra sem emlékezek,
csak, hogy vár egy boldog jövő.

Amiben ha teszek bizony leszek
és nem körülmények forgatnak,
a miértről, hogyanról én tehetek
s nem valami alkalmatlan kutyaütő.

Fonákország hazája a rátermett
dilettánsoknak, kik lusták nagyon
a lakosság szerencséjére
így lassabban vernek agyon.

Később ugrik kútba ki elviselni nem bírja,
hogy valami született hülye idejét
rabolja, eszement munkára gardírozza
s teszi pokollá egyetlen életét.

Csak magunknak köszönhetjük idáig jutottunk
az eszköz ott volt a kezünkben seperni a szemetet,
de fura abba belegondolni, pokolra azért jutunk,
mert a saját érdekeinknél jobban szerettük a rendet.

Nemhogy mentes
közhelyektől hemzseg
a szenvtelen
szájgörgeteg.

Értéket nem hordoz,
csak szánalmat foltoz,
poroz
s pofoz.

Célt mégsem ér
küzd az unalomért
sikerrel,
mindig nyer.

 A küldetés helyi idő szerint ma ér véget.
„Benedek ügynök, senkit nem kímélhet!
Megértette kérem, máskülönben népi rigmus
szenved csorbát, hagyomány enyész ezer éves!?”

„Ma befejezi, mit 03.18-as és 03.19-es
- nem ájulok el tőlük - de elkezdett.
Kifogásokra nem vagyok kíváncsi
meleg tavaszt fakasztani legyen szíves!”

„Fizetségét nem mérik pénzben
s ritkán részesül őszinte elismerésben
bére legyen a majdan beért gyümölcs
lelje kedvét az éledő természetben!”

A mai lecke: ajakformálás.
Vegyük gyorsan kézbe,
illetve szájba, szóval: tátás!

Kezdjük együtt!
Kla-u-di-a
C-vel írjuk, K-nak ejtjük.

Mi? Ja, mi K-val írjuk,
nem variálunk feleslegesen
és nem is urizálunk.

Ott tartottunk, hogy:
Kla-u-dia
mi az, mit mondtok?

Hogy milyen név ez?
Szép te süket, nem hallod?
Jól passzol rövid vezetékhez.

A családi névre gondoltam,
mint például a miénk,
ennél ideálisabbat nem találtam.

Majd, ha te fogsz vajúdni
bő egy napot kíváncsi leszek
mely nevet fogod bediktálni.

Nem, nem terveztük egy éven át
az egészsége volt fontos
ő ember, nem autó, nem nyaralás.

És gyerekszobát sem festettem előre,
sőt egy délelőtt be tudtam szerezni,
amit babaápoláshoz tartanak alapvetőnek.

Ott tartottunk és nem léptünk előre
Kla-u-di-a
egyszerűen olvasd csak össze!

Hallod milyen lágy, milyen dallamos,
milyen göndör, bogyorkás,
hogy csilingel, vagy kolompol(?)

Megbocsájthatom-e a márciusi éjszakát,
mit követett vérvörös-barna hajnal,
mikor bevonuló hadsereg porát
megkötni nem bírta már az aszfalt?

Mondhatom-e én: „Felejtsük el mi történt!”
ki gondolatban sem voltam ott jelen,
felmenőim egyetlen csontjának velejét
sem töltöttem meg kellemes bizsergéssel?

Vehetem-e semmibe az ősök rettegését,
vagy tépjem ki tudatom elmosódott lapját,
vessem tűzre remegő ajkak néma hebegését
melyek az elképzelhetetlent dadogják?

Törjek pálcát én a megszállók felett,
- milyen érdekes, elnevezésük maradt,  
másoktól megvonták a felszabadító nevet -
avagy egy túlélő túlélőjének ez nyelhetetlen falat?

Keressem ki volt nagyobb disznó, aki behívta
és beengedte őket, vagy a előjoggal bíró kérő
kivel Mária és országa az első éjszakát elhálta
pedig látta, hogy járt velük Európa a büszke nő?

Tiltja valami az emlékezést, elmélkedést,
iszonyodhatok, tarthatok-e kísértetétől,
félhetem a jól szervezett feledtetést,
a szándékolt torzítást népem történelméről?

Hetven éve lesz jövőre és már szobrai meredeznek
az alkalmatlan „nemzeti hősnek” kiben bizalom rendült
az árja barát pont ezért küldte e fura vendégséget
amely csámcsogva falta a húst, szürcsölte a vért. Sokba került.

Álljunk meg és nézzünk körül, majd meneküljünk!
Másként történne ma? A szomszéd, barát javainkért,
lakásunkért, vagy csak merő bosszúból megszűntünk
kívánná, de csak asszisztenciával, mert egyedül fél.

És mindig lesz, aki nyomós októl vezérelve segítene
végső megoldást sürgetve, mert ilyenkor nem drága,
nem fontosabb semmi, mint a saját gyógyíthatatlan lelke.
Elképesztő, de ez a nagy harci helyzet ma Fonákországban.

Sándorom nem ebben egyeztünk meg!
Arról volt szó, két bűntársad és te,
fogtok egy bazi nagy zsákot
és az összes meleget idehozzátok.

Erre reggel kinézek az ablakon
s keresem a tavaszt, de nem látom.
Ha varázslósat játszol kiskomám,
meggyűlik a bajunk, bizony ám!

Kapsz még egy napot! Vedd elő,
fogd a zacskót, gyűjtsd a hőt!
Holnap Józsefnek dolga ne akadjon,
a fagyból egy mákszemnyi se maradjon!

 Ököllé formált ujjaival
támasztotta az ablakkeretet
asztalán hevert már parancsa
a császártól, ki által felmentetett.

Bontatlanul is ismerte
az üzenet tartalmát
a nyitást ezért késleltette
míg a lefolytatták az eljárást.

Minden kegyelmi kérvényt leszórt
és halálos ítéletet megerősített
nem hallotta, maga az Isten szólt,
nála talált bosszúálló, süket fülekre.

Megtehette volna a büntetés mellett,
hogy kegyelmet gyakorol,
kárhozatra ítélni az ellent,
hiszen széles eszköztára volt.

A megváltoztathatatlan mellett döntött,
a helyrehozhatatlannál
dacból, vagy önszántából öldökölt
azt senki nem tudja ma már.

Gyilkosként ismerjük nevét,
akár megmentőként is áldhatnánk,
rossz helyen kereste helyét
s meglelte a politika trágyadombján.

Ha e történet emlékeztet valakire
az egyáltalán nem a véletlen műve.
Mindig akad kinek megvehető becsülete
és egy gumitákolmány a gerince.

Mikor ér véget a turáni átok,
hagyják izraeli kémaknászok
nemzetrontó tevékenységüket
abba már?

Mikor mondhatjuk hátradőlve, elmúlt
a szláv veszély, s több szőröstalpút
igaz szittya-magyar harcos útjába
nem sodor a szél?

Mikor győzzük le a fél világot,
míg másik fele mormol imádságot
sorra ne kerüljön, fürkészve arcunk
s összeborzolt szemöldökünk?

Mikor döbben rá Európa minden népe,
újjáírt szabályaink, minden területére
nyomorult életükre érvényesebbek,
mint a látszólag működők?

Mikor retten a hó, a fagy meg
és legfőképpen maga az Isten,
nekünk jár, mi más népeknek nincsen,
sőt annál is több?

Mikor rendel ma az orvos,
a beutaló nagyon fontos,
karantént körénk miért húztak?
Mi voltunk?

Nem akadtam el az úton,
nem fogyott ki benzinem,
nem ettem a sárga hóból,
s másik autóba sem ültem.

Olvastam, néztem a híreket
közben simogattam a kokárdám
s valami böködte a szememet
de nem a fránya mokkáskanál.

A válságstáb összeült,
kézbe vették a dolgokat,
nem lett túl sok sebesült
pedig tenni nagyon akartak.

Addigra elmenekült ki tudott,
mint betyár a hatóságok elől,
SMS-t biztos helyről fogadott,
ki ráfázott már nem először.

Küzdve küzdj és bízva bízzál
ember, de csak magadra számíts
s hasonló szegény ördög meglásd
aki erőt vesz magán s kiszabadít.

Mert ki veled azonos szögből látja
a tornyosuló hegyet – momentán hóból -
gondodat megérteni csak az fogja,
teszi dolgát, s nem ígérget a stúdióból.

Az szemrehányást nem tesz, ellenben
pokrócot válladra terít, mozdonyt,
autót foglal, kórházba juthass egyben,
ételt, hajlékot kínál s fizetségre nem gondol.

Az előítéletet befedte a hideg paplan,
márciusi karácsony tüze a szívekben
az első zokszóra rögtön lobbant
pedig az angyalok maradtak a mennyben.

Lám a félázsiai nép, aki megnevelés,
átformálás előtt áll, labanc segítséggel
a sok parancsot teljesítőt kikerülvén
mentette egymást és mi menthetetlen.

Azt kívánom, bárcsak egész évben havazna
akkor értenénk meg, az állam mi magunk vagyunk,
tennénk amit belsőnk diktál s megkövetel a haza,
és mikor hátranéznénk, látnánk jó irányba haladunk.

Itt a bizonyíték, hogy a józan ész a segítő lélek
képes legyőzni a viszontagságokat a lehetetlent,
következményét megkésett intézkedésének
a távol maradt király kedvenc miniszterének.

Nem akarom elkomolytalankodni
e méltán neves évfordulót
és jó volna attól tartózkodni,
csináljak újra magamból bohócot.
De kénytelen vagyok bevallani
szégyenkezve,nem tudom kezelni e vadócot

Mert mi mindenre nem jó egy elszabadult Pi?
Ha tudnám máris hajigálnám a képleteket,
de elszóltam magam, el nem bírom képzelni
a kör számításán kívül jó még mire lehet.
Agyonütöttek már Thalész és Pitagorasz tételei,
s őszintén szólva a karika nem is érdekel.

Szerencsére vannak okosabbak nálam
rengetegen ráadásul, akiknek boldogságot
a sors nem a dalokba rejtett,hanem számításba.
Miért is fosztanám meg a gyönyörtől e sokaságot?!
Nem leszek én ünneprontó, dehogy is a csudába!
Átengedem a jelentkezőknek a számolgatós játékot.

Habemus papam
és véget ért egy rémálom.
A körmöm már nem rágom,
álmatlanul nem hánykolódom
lucskos paplan
éjjelre nem almom.

Mekkora kő a szívemről
gördült le zörögve,
s most őszinte örömmel
a döntésbe beletörődve -
a magam részéről -
kiegyezek az eredménnyel.

Titokban féltem elveszítjük
a magyar bíborost
a katolikus főokost,
a rettegés elfogott,
de a vének tanácsa együtt
rendezte a sorsot ott.

A magyar és még száz akárhány
marad, ami volt,
ennyi volt, mese volt
tessék kivárni a sort!
76 éves, nem sok az már
hamar csere lesz a posztokon.

Dél-Amerika ezer évre letudva
Ázsia és Afrika
és Ausztrália
vár még a koncra,
de utána ezer évre újra a trónra
kerül majd egy olasz.

Nem mintha nem lenne mindegy,
- akinek nem az, annak kitartást -
lélekben sem vagyok ebben társ,
de tudom kell egy példa, egy sztár
nekem is jól jönne néha egy,
de az EMBER legyen talpig, ne egy BÁB.

Hetvenöt éve csupán annak, hogy egy
egykori honpolgár önkényes-önkéntes
szövetségbe tömörítette régi hazáját
választott lakhelye területével,
ez utóbbi volt már az előbbi persze
a lényeg: megvalósította álmát.
Európa az ominózus esetet
kikerekedett, bamba szemmel leste,
s ha mást nem is tett, kiizzadta eme anekdotát.

„ - Hány napig tart Ausztria bekebelezése
a háború csúf eszközével?
- Bizony csak órák, esetleg egy nap.”
- És ha mindez végbemenne békével?
- Ó biz akkor számolhatunk hetekben.
- És ezt mégis, hogyan gondolja?
- Mennyi idő az, csak képzelje el
míg azt a tenger
pohárköszöntőt a legyőzött elmormolja...!”

A vicc, hogy ez nem vicc hanem véres valóság
iskolapéldája, hogyan is győz a mohóság,
pszichopátiával keveredve,
a legnagyobb bosszúság
nem tanult belőle a nép, a sokaság
ezért ismétli magát a történelem.
Ha valaki azt gondolja, mit lejegyeztem butaság
ugyan ügessen el már, a könyvtár nyitva áll
és nyálazza át a históriás könyveket!

Fázós jószág az ember
kabát nélkül
megveszi az Isten hidege.

Bebugyolálja magát,
orra se látszik
biztonságot kreál.

Szorosan összehúzza
tartja, míg elgémberedik
újításként rá gombot varrna.

A gombot a kabátra
a helyes sorrend ez,
véletlenül sem fordítva.

A kapkodó bolond csak
cselekszik előbb,
mint, hogy gondolkodna.

Utána nem győzi kibogozni
az egymáshoz szőtt szálakat
így kénytelen széjjelvágni.

Bármennyire is bólogatunk
olvasva e sorokat
meg mélyen nem hatódunk.

Olyan szokásos lett a káosz,
hétköznapi a bizonytalanság
és ez állandósult nálunk.

Ha valaki nem érzi a „Hogyan”-t
a száraz paragrafusok logikájukkal
segítenek megkeresni a járható utat.

Ez az opció megszűnt egyelőre
zsinórmértéket nem alkalmazhatunk
köpte képünkbe a legfőbb törvény őre.

Ma az utolsó szeget verték Pandóra
fogoly jogokkal teli szelencéjébe,
nem is szabadulnak ki onnan soha.

Ki magának önigazolást keresett,
saját csapdájába esett és ott vész
el nem sajátíthatja a rendszerszemléletet.

Annyiszor vágták le és varrták fel a gombot,
vagy a kabátot, már nem tudom, tudják
talán kabát nélkül viselnénk már kevesebb gondot.

Hová rejtették galád módon előlem a szavakat?
Hogyan építsem nélkülük legújabb légváramat?
Kifejezések nélkül inkább hamar befejezem,
mielőtt kiderül amúgy nincs sejtelmem sem.

Pincém, padlásom csak kifogással van tele,
ott penészedik mióta élek, egye meg a fene,
szerencsére ezekbe a helyiségekbe ritkán járok
kudarchalmazaimba így csak elvétve botlok.

Hanem aztán, ha hasra esem istenesen
érdekes mód rögtön megered a nyelvem,
meglesznek az eltűnt szavak és társaik
s minden gondolatom a papírra felkúszik.

Kinyomtatni persze nem lehetséges,
nem tűri ugyanis a nyomdafestéket,
ezért választom az elektronikus utat
vírusként kereshesse az áldozatokat.

Az olvasók fejébe hamar beférkőzik,
mérgezi őket, spirálisan tekergőzik,
addig-addig, míg ők is a szavukat feledik
s hogy szerezzék vissza, a kobakjuk törhetik.

Alanyi jog az élet,
alanyi jog az étek
ugyanígy a szabadság
bárhogy is korlátozzák.

Alanyi jog a biztonság,
nem csak ha garantálják
jár az egészséges közeg,
eleve betegnek főleg.

Alanyi jog az egyenlőség,
nem jár vele testvériesség
ahhoz születni kell,
de az esélyhez nem!

Alanyi jog a tanulás
és a felekezet választás
börtönbe nem zárhatod,
legfeljebb azt hazudhatod.

Alanyi jog a jogérvényesítés
s ez önmagában többet ér,
mint a puszta lehetőségek
gépies, népies felhörgése.

Tavaszi szél vizet áraszt
s új barázdát szánt az eke,
hogy is jön a húsvét ide...?!
Nem mondom, hogy nem fáraszt
túl sok évfordulót tartani észben,
nem számolva egy-két kivétellel.

Ilyen ez a mai dátum, amit elfelejtenem
nem lehetséges, de nem is tanácsos,
ezért a homlokomra rátetováltattam,
s reggel mikor fésülöm dús sörényem
látom magam előtt a bűvös számot,
de otthon is szóltak: „Apa ma az a nap van!”

Már csak azt kell tudnom melyik is,
fenyő már nincs, a nyulat nem láttam,
tortát is ettem már idén kétszer.
Nincs mit tenni a naptárt, azt szitálom ki.
Itt böki a szememet ni: Nemzetközi Nőnap,
viruljanak-piruljanak hát ma a hölgyek!

Nők nélkül lehet élni,
de nem érdemes
akarom mondani
megszületni sem lehetséges
s hogy is tudna dönteni,
kinek létrejötte sem esélyes.

Egyre zavarosabb vizeire
a filozófiának sodródom,
ezért magam összeszedem
és köszöntöm e szép napon
a minket eltűrőket, szóval a nőket
s félek, a „jutalmam” megkapom.