Visszhang a sátorban
vízhang az árokban
csobog.
Csempe borította árokban
tömege lányoknak, srácoknak
forog.

Locsognak, fecsegnek
versenyre kevernek
habot.
Merülnek, lebegnek
medence kereten pihennek
nagyot.

Kikapaszkodták magukat
vízzel nyalatják húsukat
tempózva.
Faltól magukat elrúgva
veszik a vizet birtokba,
paskolva.

A szülői értekezletre csupa szülő jár.
És néhány unatkozó, neveletlen gyerek.
Míg saját mondandójába fúl a tanár
az ivadéknak a teremben elmegy az esze.

Hallgatnia kellene, mint felkészült anyjának,
aki elemi magatartási szabályokat sem tudta
átörökítenie a buta, alul terhelt fiacskájának,
aki ahelyett, hogy rajzolna csendben, csak dúlna.

Nem épp rózsás a körülmény én elismerem.
Egy gyereknek optimális elhelyezését iskola után
én nem máshol képzelem el, mint az otthonában,
de anyuka egyedül gondozza, ahogy tudja sután.

Igazságtalan vagyok? Talán. De a jövőnk a sok
rosszul választó szülőaspiráns kezében hever,
aki gondolkodás nélkül előbb fajtalankodik, tosz
mint megismerné akivel tervezi, hogy majd gyereket nevel.

Persze a nagy ön és közös imádatban becsúszik a kellék,
-fejlettebb társadalmakban gyereknemzésnek hívják-
nálunk kocsi- és nyaralóvásárlás után a gyerekszoba töltelék
alapanyagának legyártását, népnemzeti szinten játsszák.

Mert odáig egyre kevesebben jutnak, hogy megértsék
a kutya úristenit, hogy a gyerek nem csecsebecse,
nem bazári majom és nem segély megítéléséhez bizonyíték,
hanem egy ember, aki kisebb, de semmiképpen nem hülye.

Ugyanolyan ember, mint a tisztelt szülő, aki kipottyantotta,
irányítóközpont-altestéből. Sőt sokkal jobb, mert nem romlott.
De a masszív nemtörődés következtében állapota naponta
a finoman szólva nem elvárható, nem kívánatos szint felé robog.

Az értekezlet reggelig is tarthat, ha a résztvevők magukat,
mint a kauzális folyamat kiindítójaként fel nem ismerik,
a tanárok naponta megfeszülhetnek, téphetik hajukat, szájukat,
de semmit nem ér, mert a t. szülők magukat s nem kölykeiket szeretik.

Aki szeret, nem kifogást gyárt, nem megmagyaráz, nem mentegetőz,
hanem odacsap, amikor kell és nem másra mutogat, nem nyávog,
nem játsza a hülyét – kivéve, ha az – hanem inkább luxust mellőz,
időt, figyelmet szentel gyerekének s nem gombhoz varrja a kabátot.

Honnan tudom, hogy bagóznak a kölyökre, fogalmuk sincs róla?
Megmondom. Ülnek, jegyzetelnek - ami jelzi, hogy nem beszélnek -
ha nekik igen, de semmi új információ, nem hangzott el ott számomra,
látom lelki szemeim előtt, hogyan is töltik közösen-külön az estéket.

Nyúlik és beakad,
de tű nem szalad
kasul-keresztbe
s befér a zsebedbe.

Csévélni órákig,
számlálót bámulni
nem két tenyér közt
vigyázni a lemezt.

Kicsi, de nem tiszta
hallgatva elnyúl' na!
30-as, 60-as 90-es
és 120-as is létezett.

A kérészéletű kompakt
lemezek csilloghatnak
de a karc s a mágnes
pusztítást visz végbe.

Elveszítik a hangjukat,
az orsós magnó jót mulat,
de őt hordozni, termetes
alakját ölelni nehézkes.

A lemez nagy és törik,
könnyen karcolódik,
kényes-fényes portéka,
de csodás a játéka.

A cédé természetellenes
olyannyira tökéletes,
de kényes, hamar vásik
viszont olcsó, ott a másik.

Hanem a kazetta az ám
az igazi szín a palettán.
Tartós és igénytelen,
cipelni nem lehet teher.

Minősége? Elfogadok kritikát.
Kis alapzaj mindenhez dukál.
De zsebbe fér tucatnyi
egész éjjel lehet mulatni.

Ha szakad ragasztható
ha beakad, kiakasztható.
Rögzített programot, zenét
rádiójátékot, operát, mesét.

Kabarét jó vaskosat,
„Tekerd vissza a Markosat!”
Tévéből a filmek hangját
élvezhessék, kik nem látták.

Ötven évvel háta megett
népszerűsége visszaesett.
Ötven év, az egy fél század
lesz-e vajh még ily utánzat?!

Delelőre értem, de a Nap sugara, nem éget,
sötét, szürke gomolyag takarja el a véget.
Szertefoszlatni ugyan mivel is tudhatnám
inkább készülök a viharra, nyakam behúzván.

Cukorból nem vagyok, talán el nem olvadok
a kiadós csapadék elől elbújni nem tudok.
Csak állok a puszta közepén szerencsében bízva,
ha a ruha le is szakad rólam, a bőröm bírja.

Meztelenül, védtelenül újjászülethetek
most, hogy életem órája elütötte a delet,
hatni, alkotni, gyarapítani már talán késő,
de változtatni vágyók között lehetek az első.

A célok változtak meg gyökeresen
de mi lényeg, felismertem öregesen
igaz, de ez nem több, mint puszta formalitás
az öröm gazdája mit bírtam, legyen már más.

Rezeg a léc egyre jobban,
de a nátha nem tört ki
még rajtam.
Igaz, csípését nem vakartam,
hagymával izzadtam ki
s forralttal.

Rezeg a léc, kapar a torok
célcukrot szopogatok
kenésként,
úgy tűnik bevált a dolog
bár öblösen krákogok
kelésnél.

Rezeg a léc, rámarkolok
betegségnek nem engedek
erős vagyok.
A nagy harc közben elájulok,
a hideg kövön felébredek.
Majd meg fagyok.

Levertem a lecet, fekszem
a szivacson, balga atlétaként
hanyatt.
Jobb híján a lázam mérem
magasabb, mint centiben én
nyamvadt.

Ott feküdt magára hagyva
az összetaposott hókupacban
csak az ujja látszott először,
aztán jobban megnéztem, többször
és rádöbbentem ő az akit elhagytak.

A piacot jártuk, nem volt rossz döntés.
Gyorsabb kiszolgálás, nincs lökdösődés.
Parkolni nem volt egyszerű s közeli
ezért többször kellett szatyorért fordulni,
nem reméltem ilyen flott lesz a beszerzés.

Felemelni nem mertem, vagy nem akartam
már nem tudom, de magammal abban maradtam
otthagyom, mert gazdája, ha észleli megugrott
végiggondolva menetét, ott fogja keresni az úton,
legalábbis ezt tettem volna helyébe én magam.

Ha nem kereste, ott fekszik kint hó takarva,
nem dicsérik már kivételes anyagát, elfeledkezve róla,
hever kint magában, egyedül most az éjszaka fedi csak be,
de a feledés és a közöny mi fojtogatóan veszi körbe,
de mit nyekergek ennyit, hisz ez egy kezet védő készség csak.

Kasszandra átkán osztozom,
megvetnek, ha megmondom
a valót.
A jövőt látom, ha gondolkodom
s a vízióimat a köznek továbbadom
nem álmodom.

Ébren tekeredik nyakam köré a kígyó
s fojtogat, hogy szám szólásra nyíljon
a gyilkos.
Ha kinyögöm tudom mi lesz, ami volt
ennek az alapja lesz, szidalmat harapok
s haragot.

Én nem vagyok jós, csak mozaikrakó
logikus sorrendet fűző-felállító
agyalgó,
ki egyre erősödik a tapasztalataiból
és egyre gyengül, a sok pocskondiából
kapok.

De nem ebben lapul az igazi gond
kitátott ajkam rideg igazat mond
mit összehord,
és tudva előre együtt igazat és valót
hagy maga után nem kis kívánnivalót.
Golyót!

Ha azt mondom narancs...
De Virág elvtárs ez citrom!
Mondom narancs!
Narancs ha te mondod...

Járhatóak az utak...
De Virág elvtárs, csúszik!
Mondom nincs se, hó se latyak!
Az ember nem jár, kúszik.

Akinek nem muszáj okvetlen
ne induljon útnak megmondtuk.
Minden munkába igyekvő magára vessen
mert néhány alakért az utat nem sózzuk!

De Virág elvtárs! Ki bérből
fizetésből él, otthon nem lapíthat,
megélhetése nem kivitelezhető,
5 centi hó miatt éhen csak nem halhat!

Élni nem, de hajózni muszáj
Henrik király (vagy matróz volt?)
mondta ezt s én vallom habár...
Pelikán maga ezt jobban tudja, hisz gátőr volt.

Ezért vettem a bátorságot, hogy szóljak
az bizony az én saram ha a gát szakad.
Megeszem a kalapom, ha ez így jól van,
hogy az illetékes el nem hányja a havat.


--------------------------------

És még ma is vitatkoznak,
pedig már rég meghaltak.
Hisz egy sor gond, probléma
napról napra mindig akad.

Egy éve minden napra
egy verset írok a lapra
és ráfogom, hogy napló,
ha elolvassák úgy jó.

Engem emlékeztet,
s pukkasztja az embereket,
esetenként felvidít,
de elég hamar elvirít.

Igyekeztem frissnek
maradni, naprakésznek,
s levésni mi rabul ejtett,
szót kaptak az események.

Nem világraszóló híreket,
inkább önvallomást hirdettem
és ami nekem színes, szagos
másnak talán irtózatos.

Ötvenötezren bandukoltak
verslapomra kukkantottak
egy esztendő alatt - során
ne keseregjünk a kultúrán.

Ha ennek csak tizede olvasta
és százada talán fel is fogta
miről szólt a mesém
talán van még remény.

Van tehát igény az olvasásra,
tanulásra, agyalásra?
Azt mutatja a tapasztalat
a művészet halad, az akadémia marad.

De engem ez mit sem érdekel,
hiszen egész lelkem ünnepel,
eredménnyel tettem a dolgom
s nyomom tovább, folyvást folyton.

Két ősi ellenség
két meghatározó nép
Európa halvány egét
vörösre, mint a vér
festette de sokszor.

Ötven éve múlt ma már
hogy a régi-új barát
egymással kollaborál
a szekeret együtt tolják
a követendő úton.

Építettek a rombolás helyett,
nem győzhettek egymás felett
velük a történelem ezt értette meg,
s ha összefognak mindig nyernek
így jó, ez csak így jó.

A nyugdíjamból nem esztek
kedves állami szervek.
Maradok.
Bár hány pénztárt megszüntettek
koldusbottal fenyegettek
be nem tojok.

Átlépek, amíg lesz hová
s mikor elfogynak Au revoir
el innen!
A pénztárak státuszát
naponta megváltoztatnák
a kretének.

Hogy az országos takarék
veszteséges, tönkre tették
nem hiszem.
Cs. Sándort a suskájáért
ez aljasságra rávették.
Pénzem elviszem.

Most nézhetik együtt
a meccset Fehérvárütt
jó szorosan.
Őrizhetik majd a szérűt
ha fejükre olvassák bűnük
hamarosan.

B variáció, ha a népharag
nem vár s a cérna elszakad
s uzsgyi.
Fiatal s agg majd kacaghat
látva őket a lelátók alatt
futni.

Popper Péter azt mondta,
úgy magyarázta
és én hiszek neki,
minden ember a hiánya
saját rabja
s mi nincs, valónak fel azt tünteti.

Beszél szeretetről,
kit nem szeretett senki
oly utálatos,
áradozik tiszteletről,
ki nem rest átgázolni
másokon.

A barátaival hencegő
este egyedül vacsorál
egyedül bújik ágyba.
Az óriásokat legyőző
a sorban hátul áll
s egy egér tartja sakkban.

De félek egyszer igaz emberre lelek
és nem hiszek majd tetteinek
és odébbállok.
Holott mint egy falat kenyér úgy kellek
s a különbséget észre sem veszem
ezzel szívét ledarálom.

Én leszek a hóhérja,
de az ítéletet képmutatók
szabják,
mégis úgy érzem a sorsa
jobbra fordulását a bohók
tőlem várják.

Mit tegyek, hogy csalódást,
kudarcélményt ne okozzak
a reménykedőnek?
Nem a felelősség súlyát
akarom lelökni, felesleget ne hordozzak.
Gyógyítani akarom a gyengélkedőket.

Bizalmát kinek elkoptatták,
merjen másban bízni
újra.
Lássa tetteinek visszaigazolását
s bátran merjen lépni
az új útra.

Vad szél fú
havat kerget,
járhatatlan út
foglyokat ejtett.

Amíg a szem ellát
a fehértől el nem üt
más szín és szán,
sem ráz csengettyűt.

Az ország egyik felén
ezen nem nevetnének
nem is ezért mondtam én
csak a Zsivágó doktort néztem.

Hová tűnnek a reggelente kutyát sétáltató kislányok?
Mondjuk 10 évvel 10 éves koruk után,
de nem túlzok, ha 10 helyett csak hatot-hetet számolok,
és ilyenkor csak nézek, bámulok magam köré bután.

Van aki a műkörmét dédelgeti, van ki tetkóját simogatja,
orvoslása helyett, ragyás arcát púderrel leplezni igyekszik,
piercinggel összerombolt húsát büszkén mutogatja,
és egyáltalán nem pirul belé, mikor hányás közben nézik.

A tiszta tekintet mitől, mikor válik zavarossá
az őszinte gyermeki lelkület, hogy betegszik meg,
a szűzies teremtés, hogyan válik kurtizánná
miért akarja, hogy kardjukra húzzák kiégett tömegek?

Mivé lett Julcsi, Timi, Mónika, kikért az osztály nyálát
bízva egy privát tíz percben, éveken át csorgatta,
kiknek nehezebb vállalkozás volt elkapni szempillantását,
mint harcolni Sándorral, ki a gordiuszi csomót kibontotta?

Hol van már a világos, érdeklődő, huncut szempár
a kellemes hang, a melengető, gödröcskés mosoly,
a piros fül, mely húsvétkor izgatottan locsolkodót vár
és aki már októberben gondolkodik a karácsonyon?

Mily gonosz átok zárta őket romló-foszló testbe
amit legyőzni akar a hiszékeny elme hasztalan?
Önelégülten mutatnak fityiszt a természetnek
nem érzik, hogy a legfontosabb, a lelkük veszve van.

Ha lenne király vádolnám úgy: Te tetted ezt!
De egy személyre bolond világ összes bűnét
rápakolni igazságtalan, felesleges s nem lehet.
Más felelősségét találtam meg: a közösségét.

Mert ha tetszik, ha nem: minden gyermek jónak születik
magától gonosz nem lesz, csak vadhajtásokat növeszt
s ha szülei, tanárai és társai következetlenül metszegetik,
ne csodálkozzunk, ha édes gyümölcsöt soha nem terem.

Megkaptam a telefonszámlámat.
Tulajdonképpen nem tartok rá igényt,
így a szolgáltató barátnak
megfogalmaztam egy kérvényt.

„Kedves Piroskarikás Vércseppes!
A viccet értem, köszönöm a mókát
de kifizetése nem lehetséges
részemről, így jobb ha visszavonják.

Annyit kérjenek amennyi adatot
szolgáltattak roaming témakörben
úgy, hogy nagyítóval órákig a honlapot
aprólékosan ne kelljen böngésznem.”

Emigyen terveztem levelem megírni,
de bélyeg már nem került a borítékra
úgy látom kénytelen vagyok lenyelni
torkomon akad a falat, az ökörbéka.

Ilyen fajt ugyan ismer a természetrajz,
de az egységet ezennel megbontom
amit tunkolnom kell majd magamba,
az a béka, de az ökör én magam vagyok.

Négy ember ül a színpadon,
négy alak,
négy objektum
semmi közös nincs bennük tudom.

Nem barátok. Zenészek.
Kényszerötvözet,
kényszerpárhuzam.
A tervük, hogy pénzt keressenek.

Egyszerre és nem együtt,
összhang,
jegyzés szerint,
egymást is kerüli a szemük.

Talán egyedül a kotta
titkosírásának
megfejtése,
ami egységes pro forma.

Felállnak mert vége,
meghajolnak,
aztán megint
s tétován a semmiből kilépnek.

I. Allegro non troppo

Az első tételen szelíd melankólia
uralkodik el.
Keszekusza amorf massza,
amit a zajból kiveszek.

A tartózkodóan elégikus főtémával
szemben
a melegséget a melléktéma árasztja
nem a koncertterem.

Én konkrétan először ekkor
aludtam el.
Majd halkan dorgáltam Brámszot.
El innen, el!

II. Andante moderato

A második tétel fő gondolata
lassan lendül neki,
aztán a lehető leggyorsabban
az elánt el is veszti.

III. Quasi minuetto,Moderato

Jól van, ezt frappánsan megoldották,
amennyire lehet.
Elégedetten a népies motivikán
alapuló tételre áttérhettek.

Az egyedüli, mely pozitívan
értékelhető volt,
kimúlt néhány perc alatt
és aztán pont.

Hacsak nem számítom a tikkelést
és hajhullást,
Brahmstól nem várt környezetterhelést
megállíthatatlan zuhanást.

IV. Allegro non assai

A zárótétel táncos karakterű,
ritmikus, magyaros.
Jellege ringatózóbb, egyszerűbb,
oldottabb.

A moll hangulat nem a műben,
a fejekben tanyázott.
Sem zenészben, sem közönségben,
mély nyomot nem hagyott.

Első pillantásra semmiben nem különbözöm
egy hazafelé botorkáló korhelytől,
aki felöntött a garatra.
Csak én csendben írok, nem üvöltözöm,
fel nem állnék a kényelmes fotelból
és ki van a szám száradva.

Hajnalnak, hajnal van szó se róla,
a kakasóra hamarosan ébreszt
a tyúkólban.
Mi indokolja, hogy e korai óra
nyitott szemen át néz be
koponyámba?!

A tettrekészség s nem az élvezetek
esztelen hajhászása űz a pírba
még mindig.
A mulasztott lehetőség rettenete
köt ily szorosan gúzsba
a szentségit!

Talán egyszer megérem azt a napot,
amikor a boltban, amit kérek azt kapok.
A műszaki leírások a valóságot tükrözik,
sem a gyártó, sem eladó nem trükközik.

Amikor az egy nem ötöt és az öt nem egyet ér,
s nem ráz meg, nem vág agyon, ha hozzám ér.
Ha bekapcsolom és működik, nem nyekereg
életem homokja is talán vidámabban pereg.

Ó te minden termékek és kufárok ura
szemeidet vesd olykor e kusza útra,
amit alázatos szolgád bejárni kényszerül,
míg egy bevásárlás után jobb létre nem szenderül!

Segíts most és adj bunkót a kezembe
reklamálni e célszerszámmal menjek be,
hátha a szavatossági igény érvényesül
még ha az néhány eladó életébe is kerül!

Miről most foglalkoztat
s gyötör egész nap
nem írhatok.
Bárhogyan is hasogat,
mint kötelestudó pap
hallgatok.

Miért írtam le a semmit,
a homályos esetet?
Ajándékba. Füzetemnek.
A napló dolga rögzíteni
a mindenféle történéseket,
az emlékezetnek.

Majd ha elérkezik ideje
szólok, ha szólhatok
ha akarok.
De, ahogy magam ismerem
ha változok, megváltozok
s nem fogok.

Ide most betérek és veszek egy...
nem inkább neten rendelek,
mit tegyek, ha nem merek
s ha mégis úgy érzem elveszek.

Vagy inkább oda húzódjak
nehogy összezúzódjak?
Hisz az élet nem nekem van
kitalálva, most mit csináljak?

Az sem biztos, hogy ezt én írtam,
de ha így is van, nem így akartam.
Emiatt a fejem bőszen vakartam,
s szokás szerint magam megtagadtam.

Hallgatom a muzsikát,
mely nép ajkáról fakad
a népdal-ládikát
a nótafa felnyitotta.

Törékeny gyíkként
a fülembe kúszik
az agyamba megtér
s bévül tekergőzik.

Farkával cirógatja
kósza-kusza lebenyem
fantáziám korbácsolja
és épp ezért be élvezem.

A dohány bűvöletében ég a környék
csörög, csörög a telefon.
Pályázatot írnék?
Áttanulmányozva a trafiktörvényt
összeszedem bátorságom
anélkül, hogy innék.

Megmondanám, de hogyan tegyem,
hogy ne foszlassak álmot!?
Le van osztva,
ebben az országban, mint minden
s nem sok esélyt látok
sikeres koncesszióra.

A szalmaszálat én húzzam ki
a munka után nyújtózó kézből,
vagy esélyt csillantsak?
Visszahullnak-e rám mások döntései,
vagy nem kell félnem ettől,
tetteim jó célt szolgálnak?

Feladatot elvégezni esetleg,
gondokat megoldani tudok
talán,
de hamisat ígérni nem,
nem akarok, nem fogok!
Habár....

Rossz vágányon haladok
tadam, tadam, tadam,
hopp egy váltó
a nyelvembe harapok
tadam, tadam, tadam.

A sínek összegabalyodnak
tadam, tadam, tadam,
(egy korhadt talpfa roppan)
a végtelenben sem találkoznak
tadam, tadam, tadam.

Látom merre, a meddig a kérdés
tadam, tadam, tadam
mintha itt már jártam volna (?)
egyenes utam egy nagy kitérés
tadam, tadam tadam.

Ülök egy kátyúban.
Nem kényelmes,
nem is érzem
benne jól magam.

Egyszerű belecsúszni,
kikecmeregni már nem.
Jobb lett volna megúszni,
de már későn kesergek.

Ha egy bútt volna az útba,
de száz és ezer,
összevissza, nem sorban
kikerülni is teher.

És bármerre tartok
talpam alatt
ismerős aszfaltot
taposok, vagy sarat.

Mert erre és arra is
mehetek,döntésem
szabad, de előre tudni
hová jutok, nem lehet.

Ma rosszul döntöttem,
s tessék ez az eredmény.
Tengelyem tört s beleestem.
Kimásznom van még remény?