Egy nap az állatok királya
gondolt egy merészet.
„Nem eszek több penészet,
sem más gombát, se felet, se egészet
és semmi olyat minek szára
kapaszkodik a földbe
ideértve az összes növényet!”
E szavak hagyták el a királyi szájat.

Húst zabált, ahogy eddig is tette,
kerülte a virágot, dudvát,
az összes cserjét és tölgyfát
a húst mind megette, nem tettette,
alattvalói elismerését ezzel bezsebelte.
Ki látott már ily következetes királyt,
aki vállalta volna inkább az éhhalált,
minthogy saját parancsának eleget ne tenne.

Az oroszlán jellemét ismerőknek a történet
meglepetést nem tartogatott idáig,
de a fordulat most jő, csak semmi pánik,
nézzük Leó mily fortélyt eszelgetett:
„Ha azt állítom a gazt mindet átengedem,
mert én nem kívánok a sok zöldséggel bánni
a sok kérődzőből dúsan fogok zabálni,
ha a sok birka mind bevette átlátszó cselem.

Mert azt gondolni, hogy az oroszlán
önmegtartóztatásból nem fal fel
dőreségre vall meglehetősen.
Az igaz, egy kiadós lakoma után,
napokon át csak heverészik lustán
ilyenkor tűnhet növényevőnek,
de ellent nem mond természetének
újabb áldozatára, most rád vár.

Egy vasárnap reggelen 
az ember elmereng
milyen rövid is a hétvége
s milyen hosszú előzménye.

Mint egy elfuserált aktus,
hol coitus interruptus
amivel kezd tüzes apus,
majd kiüríti a teli hamust.

A hasonlat egy kissé sánta,
de eszem elment bánatában,
hisz szabadnap csak ma van máma
holnap már csattoghatunk a zúzdába.

Egész héten törnek és préselnek,
ha tehetik olykor meg is késelnek,
megforgatják a bizonyost szívemben
ezt nem sikerült e hétvégén ki-pihennem.

Történetesen ha a hét volna
a hétvége két viharvert napja,
nem is lenne okom a panaszra,
de mit álmodozom én buta parasztja....!

Pán reggel a fülembe harsogott.
Fújta sípját, táncra csábított.
Felráncigált az ágyról
s kivezetett a szobából.

Ki a tornácra, falu szégyenére,
- így jár, ki nem ügyel szemérmére -
mit törődött hálóöltönyömmel,
hiszen mulatni, viháncolni jött el.

Csipkedte az orcám, a popsim
eltépte az ingem, levette a zoknim.
Szép leánynak szólított a bohó
rádöbbentem: e kéjenc rövidlátó.

Hideg van. Fázom.
Nem a tél kabátom
gombja.
Ajkam nem számol
fagyos napot, fogyót.
Tárul másra.

Elsírni a Monotont,
mi ragadott torkomon
és szorítja.
Nem engedi sorsomon
magamnak alakítanom
a cudarja. 

Behatásmentes közegben
nehéz a kéz.
Tasztatúrát nem paskol,
jelent nem idéz.

Tulajdonképpen haszontalan.
Resten hever a billentyűkereveten,
és lustálkodni nem átall
engem meg a szégyen esz.

Alkotnék, de nincs miből
az anyag momentán elfogyott,
persze mocsokból van elég,
de azzal most nem dobálózok.

Ha azt írom fekete, meggyőznek fehér az
aztán megismétlem; törekvésem hiábavaló,
de a hibás én vagyok.
Ha vágynám számat ne hagyja el panasz
illene úgy írnom, ahogy manapság elvárható
sekélyesen, ahogyan nem tudok.

Ha azt írom fekete, akkor arra is gondolok
s mást nem mondok, hogy derítsek
önámítót jókedvre.
Ha majd megírásra érdemes örömforrást,
valahol ebben a káoszban fellelek
nem nyelek egy betűt se le.

Örömódát zengek, hogy az ég is szétreped,
- akkor azért fanyalognak a savanyodottak -
én azonban kikacagom őket.
Megfordítom, amit szememre vetettek
s nekik vágom, hogy belezavarodnak
a valót, az igazat ellenzőket.

Egy szó nem sok, radírral simítva semmi,
de ki úgy érzi a gyeplő kezéből kisurrant
kapaszkodjon a sörénybe.
Ne az én forgatásomon kiáltson:”Ennyi!”
mert a film már pereg, mint a gondolat,
sokan belefúlnak az örvényébe.

Azért mert úszni nem tudó veszélyes,
szabadnak látszó vizekre bátorkodik
felelős nem vagyok.
De nótafaként, naponta kevésbé kedélyes
természetét a dolgoknak, fájó nyomait
figyelmeztetőül eldalolom.

Ha a ma nem más, mint a tegnap,
mitől lenne eltérő a mától a holnap?
És a tegnapelőtt a tegnaphoz képest
mutatott-e biztató jövőt, fényest?

Én nem érzem, hogy gyarapodtam volna
elmúlt évben, hacsak a vastagodó szalonna
hátamon átokból áldássá nem válik
egy igen sajátos értelmezés szerint.

Egy szónak is száz a vége: nincs új a Nap alatt!
S mert a Megállíthatatlan saját síkján áthaladt
bizakodóbbá válni a jövőt illetve nem tudok
magamnak nem hazudok, optimistát nem játszok.

Műkedélyességnek és álcázott rettegésnek
szereplői, mind az élet-színen keresgélnek
bizonytalan fogódzót, de kezük hiába matat,
pedig a díszlet változatlan s a dráma is maradt.

Ők sem változtak sokat, csak egyet veszítenek el
szép lassan, félelmükben egymás vállát veregetve.
Irracionális vágyképeket a jövő homályába öltöztetve
a józan belátásukat kollektívan hagyják el mindörökre.

Én, ki nem bízom már, hogy jobb lesz
megtisztelő rangot nyerek; leszek vátesz
kinek szavait utólag igazolják majd,
de e tény nem szüli meg boldogságomat.

Inkább tévednék ezerszer, hibáznék százszor
csak jönne, jönne az óhajtott jobb kor,
ahol emberek emberként élhetnének
beh tudnék is örülni e szép mesének!