A szavak erőtlensége

Ha azt írom fekete, meggyőznek fehér az
aztán megismétlem; törekvésem hiábavaló,
de a hibás én vagyok.
Ha vágynám számat ne hagyja el panasz
illene úgy írnom, ahogy manapság elvárható
sekélyesen, ahogyan nem tudok.

Ha azt írom fekete, akkor arra is gondolok
s mást nem mondok, hogy derítsek
önámítót jókedvre.
Ha majd megírásra érdemes örömforrást,
valahol ebben a káoszban fellelek
nem nyelek egy betűt se le.

Örömódát zengek, hogy az ég is szétreped,
- akkor azért fanyalognak a savanyodottak -
én azonban kikacagom őket.
Megfordítom, amit szememre vetettek
s nekik vágom, hogy belezavarodnak
a valót, az igazat ellenzőket.

Egy szó nem sok, radírral simítva semmi,
de ki úgy érzi a gyeplő kezéből kisurrant
kapaszkodjon a sörénybe.
Ne az én forgatásomon kiáltson:”Ennyi!”
mert a film már pereg, mint a gondolat,
sokan belefúlnak az örvényébe.

Azért mert úszni nem tudó veszélyes,
szabadnak látszó vizekre bátorkodik
felelős nem vagyok.
De nótafaként, naponta kevésbé kedélyes
természetét a dolgoknak, fájó nyomait
figyelmeztetőül eldalolom.