Elrohant az év,
bár még lehet korai
a mérlegkészítés,
de nem észrevenni
a közelítő év végét
olyan gyermeki.

Olyan halogató, tétova,
felnőni nem mer,
hisz akkor minden kívánsága,
álma, füstbe megy
mint a „nagyoknak”általában,
véletlen sem egyszer.

Kiengedni a száj csapdájából:
„Holnap már decembert írunk!”
vallhat óvatos előrelátásról,
esetleg másnak hazudhatunk,
gyúrhatunk félelemből bátorságot,
de ez az év már kiszaladt alólunk.

A gyors lefekvés egyetlen titka ...,
ja nem, kettő van neki, ... szóval
vízszintbe kell helyezkedni
és mindezt ugyancsak hamar.

Bőrzárószelepét kémlelőnyílásunknak
elfordítani hamar balra, vagy jobbra,
a fényt igyekezzünk teljesen kizárni
s kezdődhet az álom „indul a mandula”!

A hamar-elalvás zálog-sansza
a kielégítő álomsorozatra,
képes megtöbbszöröződni,
ha már nyolckor ledőlünk az ágyra.

Csodás képek cikáznak agyunkban,
vagy ellenkezőleg: nyugtot nem hagynak.
Attól függ, mit kell a nap után kirostálni,
de nyugalom: az álmok rendet raknak.

Mily érdekes, meg pont ettől fosztanak,
mint igásbarmot éjjel-nappal hajtanak,
nem hagynak eleget aludni, pihenni,
így lesznek urai a fáradt rabszolgahadnak.

A tántorgó testekkel azt tesznek, amit akarnak,
ha akarják megfejik őket, vagy vezetik a falnak,
elcsigázottak közül, kifogást ugyan ki fog emelni?!
Ha sokáig így megy ez, hamar vége lesz a dalnak.

Ej, madárkám, hát hogy tehettél ilyet!?
Kapkodtál és megint kiöntötted a tejet,
a perzsaszőnyegre, ide ne, ide le,
és elfelejtettél szólni erről nekem te?!

Látom, hogy átmenetileg takarja szépen,
a vörösbor foltot, amit az elmúlt héten
reszkető, remegő kezeddel rajzoltál
és nem szóltál akkor sem, csak szaladtál.

Pedig nem volt megtöltve a puska
és a kést sem éleztem meg buta fruska!
Bizalmatlanságod nekem nagyon fájt,
ezért törtem el a szárnyadat kismadár!

Nekem a lelkembe hasít,
neked az ízületed fasírt.
Az egyensúly így helyrebillent,
de a szőnyeget vitesd el innen!

Már az utolsó csíkokat húzta
betűkből gyúrva ujjam a lapra,
mikor megmozdult az ágy mellettem
s szívem alig tartottam keblemben.

Félve odasandítottam fél szemem
behunytam, teljes szélességében
a borzalom szele ne söpörjön végig,
ahonnan a rettenetet idegsejtjeim vélik.

Még egyet bakkant az öreg kanapé,
reccsent s pár centit eltáncolt arrébb,
és én csak ültem, mint a nyársba húzott,
megalvadt a vérem s most nem túlzok.

Latolgattam túlélésem várható esélyét,
magamra képzeltem pajzsként anyám méhét,
lélegzetem mégis beszorult alaposan,
nyelőgörcsöm, hogyan oldjam, azt sem tudtam.

A félelmetes árny kilépett a félhomályba,
megpillanthattam, ki is rettegésem tárgya.
Kinyújtózott, majd megrázta magát,
ha megfogom, én agyonütöm ezt a kutyát!

Azt mondják hideg van kinn.
Elhinni hajlamos vagyok,
mást úgysem tehetek
és nem is biztos, hogy akarok.

Azt mondják megérkezett a tél.
Ezt kissé túlzónak találom,
de együtt érzően úgy teszek,
lássa szánalmam a családom.

Azt mondják havazott valahol.
Itt még semmi sem fehér.
Karácsonyra úgyis elolvad
pedig nélküle az mit sem ér.

Azt mondják jó nekem
és én nem vitázom velük,
facsart bokával vészelem át,
ami mindennapi keresztjük.

Katalin ma reggel bekopogott hozzám.
Kemény nő. Ilyen és ehhez hasonló
hangokat szokott hallatni, úgy biz ám!

Katalin kemény húsú nő s talán
remek formájáért a zimankó
volt felelőssé tehető az utcán.

Nem a konditerem az mi rá várt,
nem attól feszült keblén a bőrszerkó,
amiben ma játszotta a dominát.

Én visítottam, ő csak ordibált,
majd kergetőztünk s ő elcsúszott,
rávetettem magam, de ellenállt.

Vasalt csizmájával ördögien rúgkapált,
derekamhoz szorítottam s dolgom ott
tettem, hol a nők java készen áll.

Nyikorgott a kanapé és ő ordibált,
teli torokból, hisz kemény nő volt,
sarkával morzézta a parkettán mámorát.

Csak kopogott, kopogott és zihált,
majd elhalkult. Csúcs volt a fordulópont
s attól kezdve elszenderült, alukált.

Katalin dermedt állapotában rám talált,
de ma többfelé is leesett az első hó,
így szaporította a kemények táborát.

Úgy érzem felmelegítettem tomporát,
s e játékom ugyancsak kedvére való,
meglelte bennem hűséges kandúrját.

Mit tegyek jövőre, ha netalán,
az ajtó előtt egy cuppogó, locsogó
Katalin kacéran utamba áll?

Ha valaki poloskát rejtene el nálunk,
azokon kívül, amiket már megtaláltunk,
alaposan meglepődne,
a felvételt elemezve.

A vízilónyerítés és bagolyhuhogás
számunkra már nem mókás,
megszokottá vált már rég,
mint a lézerpisztoly csicsergés.

„Szilencium alatt zongorázni csak!”
Mottójának ezt választotta a csapat,
Trombitálni tele tüdőből
albumot készíteni a dühöngőkből.

Lakik-e még valaki e házban hahóóó!?
Vajon légpárnákon közlekedik a többi lakó,
levegőt vesznek-e, pisilni mernek-e,
ha itthon vannak, miért bújnak előlünk el?

Miért nem mutatják szebbik felüket,
miért nem láttatják csodás fejüket?
Zsibongani mindenki helyett fárasztó.
Tetszik tudni, hogy van ez kedves olvasó!?

Puliká...pubilák
pupilik...bupikál
pupilik...bubilok
pub-li-ká-lok.

Költle...elmté
kölmetényt
kötte...áóóóó!
Ver-set í-rok.

Kavicsot a nyelvem alá
fakérget az ujjaim közé
erőszakkal szorítok
és lássanak csodát
és tegyék közzé,
Már nem is dadogok!

Ó ha szellő volnék
a földhöz csapódnék,
porral szájat, szemet
telis-tele szórnék,
kacagnék nagyokat,
hogy krákognak tőlem
legalább észrevennék,
hogyha szellő volnék.

Most csak ember vagyok,
semmit nem számítok,
azt várják el tőlem
konformista majmok,
port fel ne kavarjak,
mert azért kilőnek,
de ha elkussolok,
csak egy bábú vagyok.  

Álmomban leszólított
egy hosszú szakállú
idősebb, megtört muksó.
Valamit hablatyolt
de remegő szájú,
beszéde érthetetlen volt.

Csak hümmögött
és hammogott furán,
ostya és keksz nélkül.
Ahogy erőlködött
megláttam orcáján,
ahogy egyre kékül.

Segítségként hátba vágtam,
de haragos pillantása
vesémbe hatolt,
néztem rá, a Mikulásra
és összeragadt szájára:
törökmézbe harapott.

A szmogot mindenki gyűlöli,
pedig létezik pozitív,
kedvezően értékelhető hatása,
ha hiszik, ha nem hiszik. 

Elsősorban - és ha több nincs
akkor sincs világhiszti -  
spanyolfalként takarja el,
mire rá sem bírunk nézni.

Szemem ködös sorok közt kószál,
összerakni nem sikerül a mondandót,
a logika cserepeitől lépni nem tudok,
attól félek, egyik alattomos megvág.

Vasalt csizmát húzok védekezésképp
úgy totyogok tovább körbe-körbe,
mint béna törpe a magas börtönben
életvégig tartó kíméletlen büntetésként.

Nekifutok újra, de a homály nem bomol,
az elmém viszont kioldódni látszik
a sok betű, szó  csiki-csukit játszik
s érzem rossz irányba indultak a hormonok.

Fogamról pattog a zománc,
de a szöveget nem értem,
ám ekkor hirtelen felmérem,
a szemüvegemen van a máz. 

A zsíros mocsok 
és nem az értelmetlen szöveg,
vagy egészen megbomlott elme
volt velem ily konok.

Mongolnak lenni hej, de jó!
Szép tágas a jurta,
s ha szűkösnek érzed
a sztyepp ott hever előtted,
s az temérdek vágtató ló!

Nem botlasz feles kacatokba,
nincsen útban ruha, könyv,
háztartási gép-akadály,
és úgy semmi egyáltalán,
de náluk boldogabb nem leszel soha.

Ott a puszta közepében
a csillagos ég a csillár,
dús fű szőnyegként terül
s a hűtő soha ki nem ürül,
mert egyáltalán nincsen.

Nem romlik meg az étel,
mert többet, mint kellene
a szekereken nem találsz,
de az lesz mire igen vágysz:
kumisz tizenhét vödörrel.

Csak a szél töri a csendet,
körbenyalogatja nyergük,
a természet kitaposatlan
ösvényein óvatosan
lépdelve lelik meg a rendet.



 

Ha a kutya egérre
vadászna,
a kutya attól
macskává válna?

Ha a macska csontot
ropogtatna,
a macska attól
kutyának számítana?

Ha az ember adna
és nem elvenne
attól az ember
ember lenne?

Sistereg a tévé a háttérben
ki akar tenni magáért,
vidul, hogy rávetettem szemem,
nem is telt el csak másfél év.

Akkor is rövidfilmet néztem,
de azóta hanyagoltam,
képcsövéből sík könnyét eresztve
szívembe markolt ma.

Öreg harcos ne kettyenj el!
- vigasztaltam áramot
paneljeibe fürgén eresztve-
Mutass néznivaló programot!

Ő összeszedte minden erejét
s televibrálta e zsúfolt szobát,
nagyra értékeltem igyekezetét
így vágtam egy elégedett pofát.

A műsor borzalmas volt,
van tehát, mi nem változik,
legközelebb akkor kapcsolom
be, majd ha pirosat havazik.

Fél lábamra
fél zoknit
félve felveszek,
tegnap virgonc voltam,
de ma már megveszek.

Felelőtlen fejjel
bakot lőttem nagyot,
vagy én voltam a bak,
egy ökör esetleg?
Az emlékezet becsap.

Azt hittem pár nap
henyehunya
és huss, mint a madár,
de érzem nem addig van,
falat marva ma már.

Szöcskét, békát,
bő két hónappal
e rettenetes események
bekövetkezte után
játszhatok, de most féljek!

Mert mi van, ha össze,
vagy vissza nem forr
a szakadt szalag?
Bokámnak lényege
örökre cserben hagy?

Akkor aztán megőrül
nem csak a család,
mind kik tekintettel voltak,
rám, aki mint elszédült
nem leste, hová bújt a csatorna. 

Pongyolapitypang
(Taraxacum officinale)
virágzási veszélye
a tájon nem lappang
momentán,
de ne dőljünk hanyatt
semmi esetre
mert a langymelegnek köszönve
kipattanhat
bizony ám!

Aztán mindenütt
száll majd az a
fehér s ragad,
mint az elszánt tetű
a fürtökbe,
kivéve, ha együtt
vágjuk tarra
a sárga virággal
borított mezűt
őrjöngve.

Milyen fekete az ég éjjel,
hogy tölti meg fénnyel
a sok csillag és üstökös,
a Holdról nem is beszélve.

Milyen tarka gúnyát
öltöttek a zöld fák,
s levetették azt is
várják a hó-dunyhát.

Milyen ügyetlen az ember
lehetőségekkel nem mer,
élni s eszi a málét undorral,
pedig neki is az íz kell.

Milyen jó arra nézni,
aki sorsát meri élni,
s színt lát a szürkében
és el is felejt félni.

Milyen csodás is a világ,
milyen vakító a csillogás,
mit egy huncut mosoly,
összekacsintás generál.

Második napja
már nem kelek fel,
s járókeretem
(csak kölcsön kaptam)
folyton felesel.

Meglehet tán nagy hiba volt
megszólítani,
és igénybe venni
muszájból,
ám nem tudom már nélkülözni.

Ha rátámaszkodva
odébb teszem,
feleselget
csörögve-csattogva
pedig nem kérdezem.

Súlyommal bírom
hallgatásra sikertelen,
ha kimennem kell
-kevesebbet is iszom-
hát kalandra fel !

Belé rúgok morcosan,
mintha tőle függne,
ő lenne, aki erről tehet.
Ha valaki, ő ártatlan,
hisz csak locsi-fecsi járókeret.

Képzeld csak el pajtás,
megcsípett egy darázs
fel is duzzadt a bokám tőle
fekhetek most nyakra-főre!

Az avarban matattam
s csatornarácsra akadtam
külső lábéllel és reccs,
véget is ért a meccs.

A kanális vasdarazsa
húsom így dagadtra marta
még a gipszben sem fér el,
most lohasztom szárazjéggel.

Ha sikerül úgy is jó,
ha nem sikerül úgy is jó,
sokat ez ellen nem tehetek
legfeljebb a falnak megyek.

Aztán majd a fejem dagad
kemény dió, le nem lohad,
harminc éve jól bevertem
s látod még ki nem hevertem!

Rozsmező lovagja
a holtakat kutatja,
meglelni nem meri
csak keresi, keresi.

Üveges szempár
amire nem vár,
sem omló húsra,
amint pondró túrja.

A kitekeredett testek
számára nem keresettek,
nini itt egy ágaskodó borda
s máris felfordult a gyomra.

A kalászok fölött
látta az ördögöt,
hirtelen pályát váltott
ezzel áltatta a világot.

Nem jó a rím, unalmas a téma
írom verseim, de ugyanaz a séma.
Nem renget eget sem befejezés,
sem kezdet
egy lebeg előttem: be kell fejeznem ma.

Ipari minőség és a mennyiség is gyári,
kár mélázni rajta s kár lekalapálni.
Már-már meggondolom magam,
ám megszólal a harang:
Fordulj csak vissza s gyerünk verset fabrikálni!

Ritka vacak napom volt.
Részletezésével
magammal rántanék
néhány ártatlan alakot
ügyetlenségemmel,
a bajnak tetőzéseként.

Ezért csak ismétlem magam.
Pocsék nap van hátunk mögött
s mindjárt véget ér,
bent marad összes szavam,
- eljátszom a titkos ügynököt -
hogy ne ömöljön vér.

Nem tudom törölni az emlékezetem.
Ha naptárra nézek felelevenednek,
ifjonti hév színezi pirosra arcom,
mint kisdobosként, úttörőként akkor.

Igaz, akkor az a szégyen pírja volt,
ellenőrzőm őrzi a beírást, az okot:
„A NOSZF ünnepségén gyermekük bohóckodott.”
de apámtól ez intőért nem kaptam pofont.

Az unalmas, sablonos, ismétlődő klisék
nem untattak, inkább életemet ették,
mert kik játszották, maguk sem hitték el,
s azonosulni nem tudtak saját szerepükkel.

Hogyan hihettem volna én az előadás komolyságában,
ki a bábszínházban is folyton a zsinórt vizslattam
de gyerek voltam, a világra fogékony
s dőlt belőlem a hülyeség, a folyékony.

Mára elpárolgott a gyermek akaratlan daca
kitöltötte helyét a kíméletes nosztalgia
ma akaratlanul is ünnepet ülök, állok
dúdolgatok: „ Fel vörösök, proletárok...!”

Magamban gügye versikéket rekedtre szavaltam,
reggel hétkor vártam jelentkezzen Moszkva,
Lenin mauzóleuma, a díszszemle, Brezsnyev keze,
amint a sír tetején topogva a jövőnek integet.

Mert akik ott a múltat szívükben őrizve felvonultak
tették lehetővé később – igaz szintén pártutasításra,
annyit változzon a rendszer egyszer, eljuthassunk ide
és minden következmény nélkül megszülethessen e versike.

Néha ügyesen csinálok ezt, vagy azt
máskor nem sikerül egyáltalán semmi
de ne úgy vegyék ezt, mint panaszt,
inkább valami önértékelés akart lenni.

Forradalom dúl az agyamban, szívem ég
vizsgálom a létra fokait, min felhágok
a toronyba, elég erősek-e, elbírnak-e még,
ám látom, nincs torony és nem mászok.

Nincs bevehetetlen erődítmény, nincs árok
áthidalni nem szükséges semmit
megvalósíthatatlan álom már rég nem kínoz
csak egy: el kell innen menni!

Ahol köd, a sötétség honol,
s mindezt vágyja az istenadta nép,
az az ország nem az én honom
itt nincs szilárd talaj, csak kása, pép.

De ez itt ízlik, falnak két-pofára,
revolúciómat, nem maradt más, félredobom
azért, mit teszek nem emelnek piedesztálra
de hogy megkövezzenek, azt sem várom.

Ha nem kell, mit nyújtani tudok,
nem én veszítek az üzleten,
bár látszólag messzire futok
itt leskelődöm majd a közelben.