Katalin kopogott, de nem addig a'!

Katalin ma reggel bekopogott hozzám.
Kemény nő. Ilyen és ehhez hasonló
hangokat szokott hallatni, úgy biz ám!

Katalin kemény húsú nő s talán
remek formájáért a zimankó
volt felelőssé tehető az utcán.

Nem a konditerem az mi rá várt,
nem attól feszült keblén a bőrszerkó,
amiben ma játszotta a dominát.

Én visítottam, ő csak ordibált,
majd kergetőztünk s ő elcsúszott,
rávetettem magam, de ellenállt.

Vasalt csizmájával ördögien rúgkapált,
derekamhoz szorítottam s dolgom ott
tettem, hol a nők java készen áll.

Nyikorgott a kanapé és ő ordibált,
teli torokból, hisz kemény nő volt,
sarkával morzézta a parkettán mámorát.

Csak kopogott, kopogott és zihált,
majd elhalkult. Csúcs volt a fordulópont
s attól kezdve elszenderült, alukált.

Katalin dermedt állapotában rám talált,
de ma többfelé is leesett az első hó,
így szaporította a kemények táborát.

Úgy érzem felmelegítettem tomporát,
s e játékom ugyancsak kedvére való,
meglelte bennem hűséges kandúrját.

Mit tegyek jövőre, ha netalán,
az ajtó előtt egy cuppogó, locsogó
Katalin kacéran utamba áll?