Lesodortam a halhatatlanság
palackját a köpenyemmel,
de szerencsére nem tört el
az ugyancsak érzékeny jószág.

Így a homályos üvegen át
nehezen, de meglestem,
az üvegbe rejtett tekercset
elolvastam titkos feliratát.

Viszontláttam arcom vigyorát
füstös, meghajlított tükrében,
világ ekkor gyúlt az elmémben,
átléptem a középszer árnyékát.

Megosztottam olvasóim táborát,
leegyszerűsödött a képlet
az nem olvas ki nem ért meg,
örömmel lapoz mindenki más.

Jól sikerült a válogatás,
nem követ csak egy réteg,
de náluk az IQ a lényeg
gondolkodni nem babrás.

Ritka kincs lett minden írás,
mit csak egy része a népnek
igazán ki befogadni képes,
s hozzám köthető a származás.

Exkluzivitás vs. popularitás
akaratlanul döntöttem
s úgy érzem én nyertem
valamint az objektivitás.

Ezért él túl minden alkotás,
melyben nem mesterkélten
a tapsoló hadat dícsértem.
Mind szívből szakadó vallomás.

Viselkedni kell
ennyi az egész.
Rómában, rómaiként
s minden very well.

Lehet próbálkozni
Kínában kis forradalommal,
de félő kivégzés lesz belőle
vagy kacsa szecsuáni.

Győzködhetsz egy németet,
akár egy csehet is bátran
ugyan ne vedeljen sört,
legfeljebb te nem érted a képletet.

Vedd el olasz pasztáját,
de a puskáját is egyben
s ne sértődj meg a japánon
ha megöl, mert eltépted a mangáját.

Böfögj be a szerb szakácshoz,
ha ízlett a főztje, az ünnepi,
ugyanezzel a huncutsággal
a norvégnál már nem próbálkozz!

A legjobban akkor jársz,
ha otthon maradsz a csudában,
kezed nadrágodba törölheted
s csak a nejed látja mit csinálsz.

Előfordulhat akkor is az
egy verőfényes szép napon,
túljátszod a római szerepet
a kanonok és a barbárokban.

Akkor aztán repül a tányér,
de nem azért, hogy elmosogasd,
légy hálás, ha elhajoltál
s lelkesedj Magyarországért!

Nem kiröhöglek,
csak belekacagok
az arcodba.
Nem nézlek hülyének!
Ne nevezz hazugnak!
Bevallom, jól van na!

Nem veszlek komolyan
sem részben,
sem egészben.
Hidd el, van olyan
az életben.
Nem szép. Nem!

De az sem az
drága egykomám,
ahogy világolsz.
A katyvasz
mit rám hánysz
olyan, mint a fos.

A kínlódásod
nevetem
oly öblösen,
a nyavalygásod
zene füleimnek,
ahogy fújod görcsösen.

A fuldoklásod
szórakoztató
egy ideig.
Levegő kapkodásod
szánalomra méltó
éspedig.

Ha lenne
máxemnyi eszed,
de ugye ez kizárva,
e fába bele
fejszéd nem veted,
te bánatos láma!

De a kivagyiság
hályoga
szemedre telepedett.
Ezért mulatság
látogat,
ha búrádra szemem vetem.

Az pedig mosolyra,
sőt mi több
kacagásra ingerel.
Jaj te Isten majma,
kit nyalogat a gőg
Kopjál már el!

Allergiás vagyok a hülyékre.
Nem, a Lidocainról nem tudok
és a Penicilienben sem vagyok
biztos már egészen.

Nem voltam allergológiai
vizsgálaton egyszer sem,
de tessék elhinni én érzem!
Nem elég ezt sejteni!

Az sem volt, aki kutyát,
vagy egyéb háziállatot
gyerekének még nem vásárolt,
de bemagyarázza magának az okát.

A gyerek ugyan nem tüsszög,
bőre el nem vörösödik,
könnye egy csepp sem folyik
és pláne, hogy nem köhög.

Az ilyen több, mint felelőtlen.
Nem érti az állattalan gyermekkor
nagyobb kárt tesz, csak rombol
a gyermeki egyedfejlődésben.

Az ujjaim közül kiesik már a toll,
a szatyor fülét megtartani nem bírom,
a kalapácsnyél tenyérhosszan visszaüt
markom tűpárnája fájdalommal megtelik.
Hiába nyelem, mert nem segít a Milurit
olcsó rím, de leírom, kellemetlen ahogy süt
a köszvény, vagy mi alakul még nem tudom,
de azt érzem eltitkolni már nem fogom.

Nem ordítom vele teli ezt a közönyös világot,
hisz jajgató bolondot még ugyan ki nem látott.
Próbálom méltósággal viselni a kórt,
ami egyre jobb állást foglalt bennem,
a kesztyűt felveszem, ha fel kell vennem,
kevés vizzel beveszek még valami port
nem hiszek a csodákban, de ha némi fórt
szerezhetek és rugok a húgysavnak gólt.

Apám ma töltötte volna be a hatvannégyet,
de két hónappal ezelőtt másként lépett,
Fogta magát és elhalálozott,
de nem úgy tervezte a napot.

Felkelt, meglehetős jó kedvvel,
otthon mosolyogva köszönt el
s mikor legközelebb láttam
már nem ő volt, csak az árnya.

Csak feküdt ott a földön kitátott szájjal,
a mentősök pumpálták jelentős elánnal,
nem sajnálták a gyógyszert,
alkalmazták a “Módszert”.

De bárkit feltámasztani holtából,
ha jól silabizáltam ki a Bibliából,
eddig csak egynek sikerült
s a padlón nem az az “Egy” ült.

Még ha hitt volna benne az “Öreg”
ez őt, akkor ott sem menti meg.
Élete napjai épp akkor kiteltek,
ezért lett ily hamar vége a mesének.

Szabadságom utolsó napja,
mint szilva éles magja,
amit a gombócban felejtett
a szakács, az a szedett-vetett,
nyelőcsövemet végigszántotta,
a mindennapok sava marhassa
kikerülve a nyákos védelmet,
ami így is alig védett meg.
Evezőnek görcsös markolatja
nyomódik újra a markomba
holnaptól s indul a “Húzd meg!”
csak ne lenne az “Ereszd meg!”
olyannyira, ilyennyire bizonytalan,
legalább jó irányba haladna
a gálya, amire vitorlát tehet
gondos kalmár, ki az embereket
nem beszélő szerszámnak,
hanem magasztos céljának
biztosítékaként kezelné
és nem csak cserélné,
mint a túláramott kapott
ellenállás-darabot.
A célt látni rég nem lehet,
hacsak az nem a világvégéhez vezet,
de fogam ma túl nagy falatba harapott,
holott csak siratni akartam e napot.

Szent Bertalan éjjelén
hugenottám nem lelém,
akit felkoncolhatnék,
keresem, de nem lelém.

Így hát magam fojtom meg
olvasva a híreket
ezzel szegem kedvemet
így hát magam fojtom meg.

Soha nem szerettem
a fellengzős embereket,
akik azt tartják,
vidéken a fű sem terem.

Ott minden rossz és kopott,
esetleg avitt, vagy lopott,
de az értéket nem látják,
pedig van elég belőle holott.

Gazdagok a rétek,
kövérek a vetések,
a sokszínű állatok
békében megférnek.

Van mindenből, csak kevesebb,
vagy nem annyira színesek,
fapadosnak tűnnek, de azok
ettől még városszintű remekek.

Itt vannak például a hattyúk.
A baromfiaknak is akad szárnyuk,
de itt jön az átváltási anomália:
hat tyúkkal felérhet egy hattyú?

Negyven éves lettem én.
Belül zúg ma a költemény.
Fanyar
s facsar...

Eltörte a szél
a kedvenc fámat, a nyírt.
Tovább is van még.

Megölte a szél
az akácfán a fecskét.
Őt ugyan miért...?

Minek keltem ma fel,
igazán nem is tudom.
Egész nap tettem-vettem
s jócskán maradt dolgom.

Időm fogyóban,
a türelmem is híján,
sötét lefolyóban
eltűnik szőrén-szálán.

Ha haszontalan nem volna
folyton gátat futni,
már állna új Bábel tornya
és az égbe tudnék jutni.

Az avasi kilátó ma 50 éves.
Ma 50 éves az Avasi Kilátó.
Ha mindezt nagybetűvel
vésem, talán szemet szúró.

Akkor talán megfigyelik,
hogy az egykori szimbólum,
mire minden polgár felnéz itt,
olyan, mint egy rongybábú.

Épp annyira van lestrapálva,
mint ez a jellegtelen város,
amit én úgy imádtam,
amiért már nem halnék most.

Ha a maiakon múlna már nem állna,
de megálmodója rég sírban fekszik.
Fél évszázad eltelt. Neki beteljesült álma.
Álomóvás helyett a romot nem újítják: őrzik.

Az ember képéről lesül a bőr,
ha nagy ritkán idegent kalauzol.
Ha jól lakott a vendég a semmiből,
a hegytetőre csak odahúzom.

„Jól áll a távolság a citynek!”
- gondolom, elfeledve dőrén
az aggasztó körülményeket
s magamra veszem a hanyagok bűnét.

...

Apám hónapokig gyűjtött gyufásdobozt
felépíteni s lefújni kályhaezüsttel
a nekem oly édes, óriás tornyot.
Ma nem tudok ránézni száraz szemmel.

Nem akartam rontani ünnepi hangulatot,
csak bambán bámulom, ki ünnepelni tudott.

Hajnalban, ha ha ha
hajnal előtt,
fújom az orrom
a gyertya előtt.

Lefeküdnöm nem lehet,
a történet alakul,
elakad a lélegzet
s ezt kell vennem alapul.

Ha majd mindenki éber,
nyugovóra én
bátran akkor térek.
Így diktál a vér.

A Wikipédiát olvastam,
valamint más ismeretterjesztő,
esetleg bulvárlapokat
s felismertem egy elképesztő
tényt, miközben az adatokat
nem soronként értelmező
áltudományos kutatásomat
megformáztam, mint szerkesztő.

Kiderült, hogy mindenki meleg.
Pontosítok a megállapításon:
minden híresség saját neméért remeg.
Ha hiteles bizonyítékot
ennek alátámasztására nem lelek,
akkor egyszerűen csak ráfogom.
Ezt természetesen hétköznapi emberek
nemi identitására éppúgy vonatkoztatom.

A környezet úgyis ezt akarja látni
s ha nem látja, hát képzeli szabadon.
Dőreség is a nincset tagadni,
ha úgy akarják, hadd fogjanak szavamon.
Ezért a legcélszerűbb hallgatni,
persze a némaság lehet éppannyira hangzatos,
s ha reggeli csúcsban szabályosan akarok hajtani,
lebuziznak ordítva, bár nem is vagyok homokos.

Csak halkan,
csak halkan
szépen lassan!
Figyeld megtorpan
az időnek malma.
Darálna, darálna,
ha gyengülő karomba
surrogó lapátja
bele nem akadna
halkan,
halkan,
csak szépen lassan!

A nyugalom szigetéről írom
kéretlen üzenetemet.
Palackba tuszkolom,
figyelmet nem remélek,
ezért tengerbe nem dobom,
csak magamnak regélek.

Elmesélem majd, hogyan éltem,
s rá miként csodálkozom majdan
a szanaszét tört üvegcserepeken,
fellelt írásom, mi igazolja a hajdant
egykor döbbenettel tölt el.
Mindig volt, lesz s van baj.

Komolyan veszi a dolgát
reggel ötkor,
délben,
és este nyolckor
a harang.
Az angyalát!

Szabályozza gyomrom savát
munkába induláskor,
(olyankor nem hallom délben)
ebéd tálaláskor,
plusz két óra átlag.
Az áldóját!

A gyógyszeres fiolát
nyissam fel, de mikor?
Például délben,
és este nyolckor
másként bennem kondul a harang,
a szakramentumát!

A parttalanná vált idő folyamát
segít olykor,
délben,
vagy este nyolckor
tározóba terelni, ha még maradt,
de ha nem, az se bánt!

Meglátom,
megbámulom
agy-futószalagjaimon
végigfuttatom,
tollamat felkapom,
leírom,
radírom
messzire hajítom,
változtatáshoz
még nekem sincs jogom.

S ha rosszul sikerül olykor,
letagadom,
másra fogom.)

Természetesen felkészültünk
és nincsenek járhatatlan utak,
de az autósokat arra kérjük,
hagyják otthon autójukat.

Nem csaptam fel jósnak,
mégis látom a szalagcímet
miként terem kultusz a hónak,
csak ki kell várni valamelyik telet.

Medencében pancsolva
fura gondolat tört rám
a szinkronúszókra gondolva.

Emlékezetem képernyőjén
igéző táncukat megjelenítettem
úgy, miként fürödtem: pőrén.

Libidómat szétrobbantotta
a hirtelen bevillanó kép
ahogy ott egyszerre vonaglottak.

Ha táncuk egymáshoz hangolják
meg úgy általában mindent,
ha vízbe fúl egy, odavész a stáb?

Nézz bele az ég kék szemébe!
Mire emlékeztet téged?
Kékebbet láttál-e már ennél?
Ugye, hogy nem?!

Vagy inkább a tengerre pillantasz,
hátha más árnyalatba csobbanhatsz?
Kékebbet láttál már ennél?
Ugye, hogy nem?!

Végy kezedbe egy búzavirágot!
Vele markodban tartod a világot.
Kékebbet láttál már ennél?
Ugye, hogy nem?!

Őriztél már szádban szilvát?
Kéket, nem valami sárgát.
Kékebbet láttál már ennél?
Ugye, hogy nem?!

Tökéletes a Földünk a „Kék bolygó”.
Hibátlan kékre formálta az Alkotó.
Kék lett immár az abszolútum színe.
Kell-e ennél kékebb!?

Derby-t játszottam és nyertem,
de merszem sincs, hogy elmeséljem,
a szerencse mennyire forgandó
hol a „kupec” egyben a fogadó.

A mérkőzés során majdnem vér folyt,
aztán könnyé szelídült mosolyt
ifjonti arcra festette a versengés láza,
azt hiszem e játékot hagyom a frászba.

Ritkán van szerencsém, ha a véletlen a döntnök
nem vagyok szokva a könnyű örömhöz,
furcsállták is a társak a hirtelen hullt mannát
büntetésből uzsonnához én mondok hozsannát.

Mi költőnek munka,
nekem csak móka
nagy levegőt veszek,
ha rímre, rímet teszek.

Ha jön akkor jó,
ha nem, akkor hanyagolható,
de hála a múzsának
nem telik el vers nélkül a nap.

Nem mondom,
hogy nagy durranás mind,
de ha átlagom megvonom
akad bőven kincs.

Amire való megteszi,
ha szeme tőle könnybe nem lábad,
hát seggét törölni viszi,
kínrímek ellen alfele nem lázad.

Átnyúltam a konzerválóitalért
és fülembe suttogott a gyertya
egyetlen titkot el nem árulna
Hosszat húztam nem másért
belőle, hogy testem fájdalma
egy éjszakára magamra hagyhatna.

Hátul az őrült Muszorgszkij
tárlata nyílt meg a lemezjátszón
halkan, ám aludni vágyó
idegei szerint a belépti díj
drágának bizonyult, de tenyérbemászón,
így se állítottam a hangerőszabályzón.

Állandó lakos királynő
alvást színlelt sikertelen
kedves vendég eme helye
pillanatnyi rohamok átívelő,
de bizonytalan kézzel
a hangok közt rendet teremtett.

Magára vállalta a családi békekötést,
persze úgy a szép, ha hálaszó nem volt
így kitöltetlen hagyhatta a sort,
ahol látszólag ellenérdekű félként
a fegyverletételnek kihagyva megannyi pont
jelezte, mit és azt is, mit nem hagy.

Túl rövid az éjjel a kopár hegyen
a szellemek a sötéthez ragaszkodva
agytekervényeimbe kapaszkodva,
döntöttek a fejembe maradás mellett
s bent minden idegszálat lehangolva
szólalt meg kezük alatt a téboly-szimfónia.