Boldogság oly korban élni,
hol a borút feledve
a csúfat elkerülve
elég csak szemünk nyitni
a napsütésre
a kék égre.

Örülni a sok szép hegynek,
amint kemény karjával
átölel, betakar,
leheletét a tó melletti ligetnek
beszippantani falánkan
kapjon más is: lukas kanállal.

Csodálni az ég madarait,
összekuszálni
a vadak nyomait,
átölelni az erdők oszlopait,
s kócolni mezők virágait
melyből több, most is kivirít.

Rámosolyogni az érkező
első nőre, gyermekre,
korosra, vagy serdülőre,
de akár a morc hasonneműre
ki közeleg emelt fővel,
büszkén, vagy bőszen?

Most élünk, egymás mellett
itt, vagy ott, de most,
amíg a sors új lapot nem oszt.
Lehet vidáman, gyűlölködve,
én előbbire szavazok,
s tisztelettel: boldog maradok.

Kigyulladt a Sims ház
unSim(s)patikus lakói
mégis megúszták
mert mételyezett pártfogói
a láng útját állták.

Korábban a mocsok
nem ette meg őket
elszánt játékosok
serege a főszereplőkre
egész nap csak mosott.

Megetették, megitatták
Sims City lusta népét
kényelmük kiszolgálták
rájuk vetítve maguk képét,
de azok csak tántorogtak kábán.

Mit nem adnék, ha mind,
ki játékban ily állhatatos
a való életben ugyanily
buzgó lenne s szorgos.
Ehhez ki az, ki szoftvert ír?

Örömköltészetem tárgya
saját magam
kinek a nevetés a vágya
keressen meg hamar.

Elég a konyha szegletében
figyelőállást foglalnia,
majd elemeznie tevékenységemet
s nem lehet panaszra oka.

És még rá sem játszom,
spontán vagyok gügye
ha ülök, állok, vagy mászok
aki lát feküdnie kell tűle.

Aztán, ha szám szólásra nyíl
kiömlik a temérdek csacskaság,
de nem hull rajta csöppnyi nyál,
a hülyeség esetemben nem bambaság.

Ha senki sem kíváncsi rám,
akkor sincs semmi vész
magam fülsiketítő kacagása
állandó kirobbanásra kész.

Napsütötte téli délutánon
mihez is kezdjen az ember
hosszúra nyúlt szabadságon
mint, hogy időzzön a kertben
néhány négyszögöl rónaságon,
és folyton csak azt keresse
mit végezzen innen a hóhatáron.

Mert kerti munka az akad dögivel.
Az ősz pontosan tartotta ígéretét,
s minek hullania kellet lepergette.
Nosza hát elő hamar a gereblyét,
levakarni a gyeptakaró leveket,
csatornából omló lomb fészkét
kipiszkálva utat vájni a hólének.

Feltéve, ha lesz e élen havacska,
ám addig is miért ne nyírjunk füvet,
mert ha a havazás csak kacsa
és nem paplanja az avar a gyepnek
akár derékig is érhet tavaszra
e törődést igénylő zöld növényzet.
Fűrészelés után, így akadt kezembe a kasza.

És eltelt az ünnep,
megint hirtelen
észre sem veszem,
legfeljebb a mérlegen.

Hol van már
a taposás, tolongás,
a múltheti attrakció,
gondolák közti pankráció?

Győzött a vevő,
de nyert a kereskedő
s gazdát cserélt a kacat,
és némely ízletesebb falat.

Szobákban állnak a kimetszett erdők
a tegnapi öröm okoz holnapi teendőt,
a fenyőtűlevelek porszívózása közben
kevesen maradnak bölcsen csöndben.

És egy év múlva kezdődik minden elölről
a szeretet ünnepe jó pár lelket felőröl,
de észre sem veszik már,
hiszen rég kiürült a szeretet-raktár.

Ma tárgyaktól várjuk az üdvösséget
mellőzve az elérhető kedvességet,
a megértést, a törődést és a figyelmet,
mit halandó pénzen nem vehet meg.

A nap kérdése: vajon ki alszik belül?
Ez kérem a legkomolyabb dolog,
ha két gyerek elégedetlenül dohog
amíg a leosztás végre kiderül.

Mert ugye, ha a nagy fekszik a fal mellé
a kicsi egykettőre legurul a szélen,
de a nagyobb táncol éjjel borotvaélen
le ne lökje cseppecske testvérét.

Ha a kicsi fúrja magát bentre?
A nagynak leér a lába
és feje alól a párna
a földre hullik reggelre.

Nem kicsi a tét, lássa meg, aki akarja!
Nagyobb gondja a naiv gyermekszívnek
karácsonykor és egész évben nem lehet,
s tegyen igazat a szülő, ha valós baj akadna.

Leszállt az éj,
mondjuk csak délután van,
de könnyeket fakaszt
a ragyogó karácsonyfa.

Fényét ontja a szobában,
de látni párás ablakon is át
a szemét törölgető családot,
ki épp oltja a karácsonyfát.

Jaj de szép a karácsonyfa,
ragyog rajta a sok gyertya,
itt kis gyanta, ottan még több,
nagy a füstje, nagy a lángja.

Felébrednek a csillagszórók,
a műszálas szőnyeg sem pihen,
mindenki izgatott, szaladoz
a vörös kakas a gerendán pihen.

100 éves száraz fa, hamar pattog
és vele együtt tüzet fog a szekrény,
a függönyök, könyvek, temérdek ruha,
a szent este idén leírhatatlan élmény.
...............

Én is puskáztam a tűzvizsgáló jegyzőkönyvéből,
miután füstmérgezés után a kómából ébredtem.
Emlékszem azt mondták, gyújtsam fel a fát,
- az izzókra célozva - az ábra szerint félreértettem.

A kezem a billentyűn,
a fejem a párnán,
az ágy vár rám,
és vár a hegedűm

De mit is beszélek,
hiszen azon húr van,
akkor az vár, jól van,
alszom és nem zenélek.

Zengenek a tündérek
a fülembe ide bele,
ha lehunyom szemem
és más hagymázas lények.

Mire a koncert véget ér
belép az újabb zenebona,
kíméletlen ébresztőóra
már másról mesél.

Elégettem apám életét.
Adott meleget.
Jócskán.
Elégettem szégyenét,
sokat, de nem eleget
s ócskát.

Holnapra még maradt
két nagy zsákkal
tüzelni.
Nem könnyű feladat
óriási elánnal
feledni.

A folyamatos zsongás-bongás,
nyüzsgés, tolongás, rohangálás
megzavarta a szendergő halált,
ki álmából felriadva útnak indult.

Találkozott türelmetlen sofőrel,
olyannal, aki a megrendelésekkel
száguldott, hogy hamar végezzen,
és képzeljék sikerült:megboldogult.

Aztán üzletről üzletre caplató
kora miatt egyre jobban fáradó,
magas vérnyomásos szívében,
szeretet helyett befészkelt az infarktus.

Lefogta szemeit annak a két részeg
pacáknak ki a kezébe kést vett,
mámoros vitájukat lezárandó.
Könnyedén teljesült kivánságuk.

Ha már kiruccant a kaszás
belefért még egy látogatás
depressziós magányosoknál.
Az aszfalton látszik még krétanyomuk.

Járt autópályán, közölte az újság,
kocsival hánykolódó fiatalság
felelőtlen keringőjét megtapsolta,
már csak a sírásóknak van dolguk.

Kutyaéberséggel alszik a végzet,
nem pihenhet, hisz soha nem végzett,
ám lendülettesebben suhogtatja kaszáját,
ha indokolatlanul újra és újra megzavarjuk.

Erre karácsony tájékán számos példa akad,
s ez az eszetlenségből, nem szeretetből fakad.
Ha megértenénk az ünnep üzenetét végre,
többen alkothatnánk a fa körül koszorút.

Sötét szobában,
paplan alól
felfedezni a világot,
beleharapni
a romlott részt kiköpni,
kedvenc elfoglaltságom.

De kevés a sötét szoba
és a paplan néha túl meleg,
képzelet-utazáshoz merev
kiszállni,
az egészet feladni
mégsem merek.

Szemet nyitva tartani
világraszóló mutatvány.
Tessenek kipróbálni
éjjel tizenegy után.

Előtte a napot végiggürizni,
ezt mondja ki a szabály,
gyertyát két végén égetni,
hogy jöjjön a halál.

Nem önkéntes vállalás,
ezt követeli a rendszer.
Nincs sirám s nyafogás,
nem is lesz vége egyszer.

Mikor citromként kifacsartak,
s szétlapított héjad a trágyán,
akkor dacolj a gondolattal,
hogy te asszisztáltál ehhez drágám!

Tízezer méter magasan
800 kilométer per óra
sebességgel száguld
kelet felé a gép utasa,
ki reggel óta
az utazásra már ráunt.

Én fotelomban bambán
fogadom az üzenetet,
képernyőmön megjelenik,
mi megjelenhet ma már
hála informatika neked,
így könnyebb egy kicsit.

A tűz elébb lobog,
majd ereje alábbhagy,
parázsként dohog
s lassan kialszik majd.

Az ember nem pont ilyen?
Lángol élete hajnalán, delén
aztán magát felemésztve
elalszik a ravatal kövén.

Nem készültem el még a verssel
az óra nem lassít, nem is fékez,
minden perc számít, minden
s ilyenkor borul a tea a szőnyegre.

Feltörölném, de most már késő,
most látom, mily szomjas ő,
diszkrét, csendes hörpintő,
bár nem repül, mesébe illő.

Nem zsálya volt, így nem gyógyul
sima élvezeti, konzum, attól bódul,
megmaradt, mit kifacsartam a rongybúl
s megittam egy cseppig én kiszáradt torkú.

Eltemették Mandelát.

Nem mondom, hogy meghitt volt,
nem mondom, hogy megrázott,
nem mondom, hogy fennkölt volt,
nem mondom, hogy szervezett volt,
de azt sem, hogy teljes káosz volt.
Nem mondom az apparát felkészült volt,
de azt sem, hogy esett becsületükön folt.
Nem mondom, hogy pompás volt,
de nem mondom, hogy puritán volt.
Nem mondom a koporsóval forgás cirkusz volt,
a sok kövér tábornoknak ez épp elég gond volt.
Nem mondom, hogy nem vezető hír volt,
de Paul Walker temetéséé még inkább az volt.
Melyikőjük, ki is volt,
ezek után nem számít. Pont.

Mandelát is eltemették.

Kifutott egy nap az ujjaim közül
nem kaptam utána
nem lett ujj-csápjaimból ököl,
összeszorult tenyér gombóc,
megtartása nem volt vágyam.

Engedtem előttem hadd peregjen
céltalan, de nem hasztalan
az idő, minek fogytát remegve
lesem nem túl lelkesen folyton
s olykor emiatt bánatom parttalan.

Ma a sokadszorra engedtem
kerítsenek hatalmukba igényeim
s ne rettegjek, ha fejem leteszem
dologidőben s horkolok picit
közben lestem,ahogy lopóznak gyermekeim.

És én hagytam, hogy legyőzzön
a tespedés ízű szombat
elfogadtam, hogy ne követelőzzön
tovább az ölembe vetett ajándékát
s pihentem, nem tehettem hasznosabbat. 

Luca székére felállva
a boszorkányt megláttam,
ahogy topogott a járdán,
újabb áldozatra várván.

Öltözete nem volt kihívóbb,
felszerszámozott kiscsikó
sörény-bokrétájába tűzött
szélrózsától, mi fűzöld.

Szóval nem szúrt szemet,
csak a férfinépnek, ki éhezett,
akinek pénze és mersze volt
becsületén essen egy kis folt.

Láttam a boszorka igéző táncát,
ahogy gólyaként rázta fél lábát
az úttest felé integetve bőszen,
hátha megszánja valaki őtet.

Ebben a 3 centis hidegben,
odakünn a ligetben
megtalálta egymást
a boszorkány és András.

Szememet védte a karosszéria
és a sűrűn ültetett, elhanyagolt tuja,
mert megvakultam volna, ha látom,
hogy boszorkányozik a barátom.

Diszkrét volt a boszi, ahogyan szokta,
az erősebb nemet már régen istápolta,
rutinja volt akkora,
mint a melltartója kosara.

András pironkodva búcsúzott
a párás ablakon átvigyorgott
s mintha mi sem történt volna,
őrhelyét elfoglalta újra a boszorka.

A hagyomány szép és ápolandó,
de templomban én gyáva pondró,
szétnézni e székről nem mertem volna,
tartva attól némileg több ott a boszorka.

A mikroszpók
lábaival átkarolta
áldozatát s bódító
csók-szúrással
bénító-hódító
szerepjátékába
kezdett s milyen jól,
hisz Rovarlakoma,
s a Bogárkompót
színdarabba
hány hártyásszárnyút vonzott.
Nem lépett fel rajta
kívül csak apró
ízeltlábú fajta,
ám a mikroszpók
elől nem bújhattak
csúf húzás volt Fortunától
de a szerencse ingatag
lent egyszer s fent máskor
az nevet ki utoljára kacag
s a molyok a vihogástól
majdnem megfulladtak
mikor leesett a mikroszpók
s darabokra hasadt.

„ Szelfi lettem
bár jelentését
e szónak nem ismerem,
a csilingelését
egykettőre megszeretem,
csak a Szépek szépét
s a Kozmót kellett
átnéznem, s ezer képét
más szexmesternek
meglesnem. Egy élmény!”
Légy megközelíthetetlen
- magányos másként -
titkold kétségbeesetten!
Erre jó száz fénykép.
Ezeken vigyoroghatsz kedvedre,
nem születik ám csak részvét
hisz mindet saját kezeddel
csináltad s keresed közönségét,
Csak tolod, tolod ezerrel
blogolsz, csetelsz, posztolsz és még
elégedetlen vagy a visszajelzésekkel,
pedig oly jól sikerült az a fénykép.
A téged bíráló véleménye nem kell,
elég rajongód mindig nincs még.
Kifordítod magad s fényképezel
belülről kifelé,
de még mindig nincs, ki névjegyed
komolyan megnézné.
Megvetsz mindenkit s keseregsz
ahelyett hogy rádöbbennél
a milliárdból egyetlenegy,
magamutogató lettél.

A diktatúra diszkrét demagógiája
Dadogva hat ez átkozott tájra
Úgy tesz mintha
Ám nincs hozzá minta

Minden csak olyan hasonló
Önmagával meghasonló
Tökéletlen kivitel
És nem adódik kivétel.

A képlet egyszerű két ismeretes
Egyik a hülye, másik a defektes
Egymással szorzatot alkotnak
Teljes csődöt így szavatolnak.

Egy műsorhoz néző kell először
S majd egy mágus erőből
Hogy odavarázsolja mindazt
Mit elhisz majd a paraszt

Nagyon megfeszülni nem kell
Hisz a tömeg ellenállni nem mer
Vagy nem is akar biz nem tudom
E társaságtól búcsúzom.

Megkeresem az én bandám
Ahol nem pislognak bambán
Ha bölcs nagy vezérünk ölebe
Csahol bután mindenre

Ha azt mondják neki fekete
Farkát csóválja s kerepel
S másként nem tesz akkor
Ha fehérről kuruttyolnak máskor

Ez nem az én világom s nem volt soha
Nekem az értelmes beszéd mostoha
Vágyom az egymásból fakadót
Az átgondolt közölnivalót.

Vagy hallgat,
sunyít és lappang,
vagy fennen hirdeti,
ami jó neki.

Legyen az ostobaság,
ki nem fejtett okosság,
egyre megy, ha kimondja
és nem számít, ha elfojtja.

A magabiztosságot irigylem,
a meggyőződés igényem.
A tévedhetetlenségbe vetett hit,
ami engem elámít.

Csodálom a sziklaszilárd butaságot,
a spontán áradó álnokságot,
de énem leginkább ama közönséget tiszteli
amely e sok zagyva moslékot megeszi.

Akinek se nem pró, pláne nem kontra
fontolgatásra, gondolkodásra semmi gondja,
az már megtalálta privát mennyországát
csak nem találja hozzá a kapukulcsát.

Ő ugyanúgy kirekesztett marad,
mint aki minden álnokságot tagad,
aki köti az ebet a karóhoz,
illőn egy gondolkodóhoz.

Számára „Kánaánt” nem teremt senki,
mert tudni akar, nem pediglen hinni,
nyugtot a bábeli hallgatásban nem nyerhet,
de ezzel másnak nem, csak magának ás vermet.

Az ő igazsága másnak nem fájhat,
hallgatása öntelt hólyagoknak nem árthat,
de bosszantó árnyékként ott lebeg szelleme,
mutatva a Sötétnek, hogyan is kellene.  

És akkor most mit lehet tenni?
Szabályosan, törvényesen gondoltam,
mert amúgy én is tudom a dolgokat
percek alatt elrendezni.

Te mit tennél a helyemben?
Őszintén kérdem, ne beszélj mellé!
Nincs jobb az önzetlen segítségnél.
Nagyot nőnél ezzel a szememben.

Hogy hallgatsz? Beszédes ez nekem.
Nem csalódtam, ismerlek régóta.
Ugye tudod a választ öreg cimbora,
miért kell magamban beszélnem?

Keresem az ötletet
rímekbe mit öntsek
és a naptárra pillantva
a dátum szembeötlik,
évforduló, de nem ünneplik.

Pearl Harbor bombázásáról,
a flotta elpusztításáról
nem írok megfogadtam,
egyrészt nagyon régen történt,
másrészt az egy másik földrész.

Ki olvasna szívesen lángokról,
süllyedő hajókról, robbanásokról?
A háború borzalmas, mint e vers,
a szenvedésből épp eleget kap,
aki jobb híján engem olvasgat.

Minek annak fulladók hörgése,
géppuskahüvelyek csörgése,
a fedélzeten vívott csata zaja,
torpedók mormogása,
hajó hasába harapása?

Nincs elég baj, fájdalom,
mint, hogy bús dalom
erről szóljon épp?
Pearl Harbor nem lehet
megvalósítandó ötlet.

Mást kell írnom, mint borzalmakat,
a keserű emberek hadd kacagjanak,
megsemmisítő vereségről soha,
az amerikai história ugyan kit érdekel,
hős kamikazékról ugyan ki énekel?

Felpillantok a lapról előttem a vers,
kész, pedig agyam még ihletet keres
és bár nem arról akartam írni, amiről,
kezem önkényesen legyártotta,
miről mélyen hallgatnom kellett volna.