Olyan tulipános kertet láttam,
amilyen Tündérországban sincsen,
bár néhányszor elképzeltem.
És ez álmom a legnagyobb kincsem.

Orvoshoz mentem és meggyógyított,
iskolában tanítottak, nem lóghattam
a hivatalnok nem harapott, mosolygott
s a kereskedőnél alkudhattam.

A rendőr őrizte álmom, családom
s kár esetén a biztosító is fizetett.
Apropó fizetés, azt sem fojtogatta adó
s a közpénz célja mindig nemes.

A főnök empatikus volt és más semmi,
a szomszédság figyelmes,
biztonságban lehetett közlekedni
minden volt oly tökéletes.

Olyan tulipános kertet láttam,
amilyen Tündérországban sincsen.
Nagyon messze van még az a Tündérország,
de tulipános kert legalább itt van fejben.

Miskolcon végre, hiánypótló jelleggel
megnyílt a harmadik BÁV felügyelettel
engedélyezett, csinos zálogházacska.
A lakosság kitörő lelkesedéssel
magát a falai közé vetette
úgysem volt más választása.

Mert ugye dinamikusan fejlődő gazdaság
mindennapos jellemzője a kilátástalan adósság
mely enyhítésének illúziójában fetreng
választásképtelen lakosság
ki a munkalehetőségek mámorában
zálogházba setten'.

A végeredmény kétségessé akkor válik
ha a potens felvásárló csak ácsing
mivel pénze már neki is fogytán.
A házigazda arcán barázda fut végig
lecsúszó falat, bélbolyhot nem érint.
Hiába na, az ideg csak tette a dolgát.

Pedig milyen nagyszerű beruházásnak ígérkezett,
micsoda vállalkozásnak, mily nemes befektetésnek
segíteni a bajbajutott embertársainkon.
Közülük is azon, ki némi arannyal rendelkezett,
és ezzel arányos reménytelenséggel
a leendő kamatnak bőven jutott volna hely: a polcon.

Vásárolni, kiváltani az tud, akinek van miből
mondja a régi dakota közmondás, fordítva görögből
És ez itt momentán valahogy hibádzik.
De nem zavaró, hisz a jelenség nem különbözik a többitől
mellyel naponta kényeztet bennünket az ökörkör.
De nem komolyan csinálja. Csak játszik.

Délután van és még nem írtam semmit.
Vágtam fát, mosogattam,
de előbb kiettem az edényből a nokedlit,
a stelázsit suvikszoltam
legalábbis “azt” annak szólítani dívik.

Aztán, vagy mindezek előtt, elmentem a boltba
és pechemre nyitva volt, cipekedtem egy sort.
Hazatérve az otthon, édes otthonba
jutalomból letörölhettem a port.

Hatékony voltam háztartásilag
ehhez kétség sem férhet,
de belül csipked, rugdos a múzsa
s követeli a napi verset.

Ha nem írok bent fáj
ha írok kint, gondoskodnak róla
még ha elkerül kellem s báj
elemi ösztöne kezemnek, hogy a sorokat rója.

Ha tevékenységétől dőrén eltiltom
fellázad ellenem s matatni kezd
sokszor ezzel kellemetlen helyzetbe hoz
mikor széles világnak mutat egy fityeszt.

Nem mondom, jó bámulni,
amíg a másik a földet túrja.
Ilyen rossz fiú is tudok lenni,
vagy fáradt, ki tudja.

Elégtételt érzek hajladozva
görnyedezve látni anyósom,
persze lányát sem kihagyva
oly jól esik dalolnom.

Száll a por szerteszét
gereblye foga harapja,
nem lépnék a földre én
melyet a művel épp a banda.

Mert se nem muzikálisak,
toleránsnak sem mondhatók
kikiáltanának lustának,
ráadásul el sem bújhatok.

Vagy tartom a számat viszontagságaimról
vagy keresztet vethetek a vacsorának.
Mivel e lapokon az elvek embere szól,
ma nekikezdek a diétának.

Egészen világos számomra
a fej ürességének
és a száj kitárásának
összefüggése.

Minél inkább semmi
a tag fejében nem található,
ordítása oly vadállati
s annál jobban hallható.

De a csendes motyogás
is elárulhatja könnyen,
hogy egy balszerencsés flótás
a közelben hegyel.

Mondanám érdemes figyelni
a hörgést, röfögést, vinnyogást,
de nem akarok hazudni.
Bár e hangokat senki ne hallaná.

Egyenlítődne ki végre
a belső vákuum
a kozmosz erejével
s dalolna úgy, a pacsirta is unná.

Ének csorogjon a szájból,
ne audiotrágyalé
szépen szólj!
Hogy megérted ó, ha megérném!

A dohányzóhely
a sarokban van kijelölve
a kismedencében.
Igen, a víz alatt.

Hogy ott nem gyullad meg?
A törvény kiötölve
ilyen hiányosan lett,
de utasításba adva van!

Mást nem tehetek
alkalmazottként remegek.
Persze, hogy értem,
de a kezem kötve van.




De, ha elszakítom láncaim
s bilincsemet töröm
meneküljenek uraim,
mert a közelebbit rúgom ...öhöm...

Mindenütt kísérteteket látok.
Úgy néznek ki, mint egy ember.
Egy élő,
de nem szabadok lélekben
sem testben.

Azt hiszik teszik a dolgukat,
de nem haladnak vele
semennyit
csak topognak
csak tipegnek.

Nem veszik észre,
nem tapasztalják
megrekedtek,
de nem fájlalják,
nem jajgatják.

Mindenütt ott vannak.
Nagyon félek
tőlük
s ők éntőlem,
hisz én vagyok kísértet.

Előfordul olyan eset
erőltetni nem lehet
minek alapja mélyen
beásta magát a szívbe.

Ilyen jószág a vers
rá fittyet vetek
és csak nyomom, tolom
le az éhező torkokon.

Esztek, nem esztek
nincsen más nesztek!
Aki vissza meri köpni
azt fához fogom kötni.

Hiányzott a kultúra
a magas, vagy pongyola?
Bánom is én mi az igény,
már most megbukott az idény.

Csak ilyen költemények
jutnak a közönségnek,
csak el kell hitetnem velük
ettől jön meg az eszük.

Nehéz dolgom nem lesz
mert kinek tetsz' ez
ők a közönségem,
vagyis pont nem.

Kipendült az idő
a sátor lekerült,
a medence szabad,
de az átjárás nem.

Nyitva áll az ajtó,
mint lepkét a fény
bevonzott
szép csendesen.

„Legközelebb a bejáratot
legyen szíves használni!”
hangzott a felvilágosító.
Összerezzentem.

Mert a színes információ
parancsnak is beillett,
ereimben a vér megfordult,
úgy berittyentettem.

A büfé - melyen átgázoltam,
az volt, ha nem mondtam volna
vendégeit nem zavartam
hisz kongott üresen.

E kedves stílus nem vonz
és nem vagyok vele egyedül,
hisz megtett mindent hogy
nagy ívben én is elkerüljem.  

Úgy szeretnék
bűbájosnak lenni
bűbájos emberként
járni kelni.

Varázsvesszővel
bajokra találni,
bűbáj-malomkővel
mindet ledarálni.

Könnyet bűbájjal
mindet felitatni
gondgyűrte ráncra
bűbájigét szórni.

Bűbájommal,
amit nem lehet,
vagy nem hagynak
elrendeznék mindent.

Itt ülök erőtlenül,
összeroskadva,
kitolt velem cefetül,
ma ez a száraz fa.

Koronáján kívántam
egy baltával könnyíteni
fűrészeltem s csapkodtam,
én így szoktam metszeni.

Csak a végeredményre,
a levágandó ágra figyelek,
s jó ha kisebb sérüléssel
megúszom az esetet.

Mert bizony a természetet
kemény fából faragták,
ellentétben velem,
ezt horzsolásaim mutatják.

Egyet csaptam, közben csúsztam
a billegő létrával
vérre menő szambát ráztam
a kéreggel s a gallyakkal.

Legalább a ruhám ép maradt,
mert a melegre tekintettel
kibújtam belőle elég hamar
s csak bőrdzsekimet tépettem.

Így sziú indiánként
vadászatom nyomait
irhám ékeként
viselhetem napokig.

Az a kevés vér sem
hiányzik majd,
amivel összekentem
minden moshatatlant.

Végső soron
nincsen okom a panaszra
szükség volt a felső fokon
ilyen buta parasztra.

Így kerek a kerti munka
kosz, seb nélkül hiteltelen,
ezekkel sem vittem sokra,
balga vagyok, úgy kell nekem!

Rám szakadt az éj
délben
csak tapogatóztam
a mélyben.

Emberek közé
szültek
nem alá, nem fölé,
helybe.

Belebetegedtem
társaságukba
összetörtem
butaságukban.

El is vitt a mentő
későn sajna
sokat ettem a fényből,
éhen haltam.

Még nyílnak
aztán ellobbannak
tanúi a tavasznak.

Már olvadnak
mag nélkül foszlanak
áldozatai a nyárnak.

Álmomban
sötét barlangban
botladoztam
de e lik nem hegyben
hanem volt egy fejben.

Szörnyű sötét álom
senkinek nem kívánom.
Ahogy ott tapogatózom
hirtelen kezembe akad
a semmi s tenyeremre ragad.

Kiáltok, visszhangzik
üres, csak a csend visít,
velőtrázóan pikírt.
Nem látok, eltévedek,
segítsetek jóemberek!

Üssétek agyon a gazdát,
engedje szabadon foglyát,
nem ácsolom agya ágyát!
Keressen magának ha elvesztette,
ha meg nem talál a fene egye!

 Fáradt vagyok
piszkosul
kezemből a toll
kihull.

Nem írok ma
egyebet
jók legyetek
gyerekek.

Megint eltelt egy nap.
Eltűnt a lefolyóban.
Kicsit szörcsög még
a kanális torka.

Estére kiszárad,
igen furcsa pára
az új nap szennyével
holnap megolajozza.

A csatorna oldalára
a megtörténtet hányja
visszafejteni művészet.
E maszat éltünk titkosírása.

A pofátlanság – lánykori nevén szemtelenség
a legteljesebb tulajdonság, amivel életutamon
ezidáig találkoztam.
Hogy nő, vagy férfi, az elkövető nincs különbség
és az sem számít, hogy idősként-e, vagy fiatalon
alanyai próbálkoznak.

A hely, az idő befolyással nem bír
igazából kiváltó oka sem tiszta,
csak úgy jön,
lassan iszapként, vagy mint a gejzír
lövell a magasba lelkének mocska
s ismerősként köszön.

A megismétlődés hiánya kizárva,
ez egy hosszú folyamat szerves része,
meglepődni nem ér,
mióta az ég kék, nem macska a zsákban,
nem fog rajta sem kritika, sem enyészet
életünkből enni kér.

S mit tesz Isten jól is lakik az átkozott
szép lassan a gazdaállatot emészti,
majd böffent,
s ha egyiket kivégezte, ahol emezt, ott
talál másikat, kin a kését fenheti
és jó mélyre döfhet.

Bent persze kicsorbul a penge,
elhajlik, kihúzni bonyolult
lehetetlen néha,
de aki gyakorolja nehezére
nem esik elnézni, hogy borul
áldozata a padlóra.

Már látom a vészes jövőt,
mindenki kötött pulóverben
kötött kardigánban, kesztyűben
fogadja a szembejövőt.

Kötött ágytakarón heverész,
kötött pokróc alá bújik,
kötött huzatú párnán fekszik,
kötött abroszról legelész.

Feleségem talált néhány, semmire sem jó pamutgombolyagot.

Tíz év nagy idő
érlelő és emésztő
jelen esetben
utóbbi esett meg,

Elérett a tófólia
lett is ettől olyan liha
a vizet már nem bírta
a föld mindet felitta.

A halakat kimentettük,
nem volt teljes a sikerünk,
aki él, most hordóban alszik
holnap már a tóban úszik.

Szép lett, jó lett, nagy lett
a megújhodott vízi balett,
nem szivárog, nem ereszt
drága is volt, fakereszt.

Egy vidám kis történet alapja
általában véve a főhős kalandja,
maga a lehetetlen helyzet,
ami egy szemfülest is betemethet.
Az alapötletet csak tovább bonyolítja,
ha az író fantáziás ládáját kiborítja,
s ezzel oly különös veszélyek közé kergeti
csoda, ha hőse a sok viszontagságot túléli.
Mert élesebb, hegyesebb penge
a pihent írói elmétől nem kell,
összehasogat múltat s jövőt
s ehhez át sem lépi a küszöböt.
Elküldi maga helyett a legkisebb királyfit,
esetleg szegény legényt, vagy akit talál ki,
aztán titkon izgul s nevet a sok csetlésen,
de azért figyel a szereplő el ne vésszen.
Ha méltatlanul mégis mélybe zuhan,
tollat markol és újrafogan,
szül egy újabb anekdota alanyt, vagy tárgyat
s ismét alapot ad a féktelen mókának.
Kiállítja a porondra, vagy pellengérre
olvasói legnagyszerűbb örömére.
Teszi mindezt napról napra, hétről hétre
amíg az a bizonyos Kaszás nem jön érte.

Lesz-e nyugdíjam nem kérdés,
a válasz is felesleges épp ezért.
Ha valami pénzmag marad utánam
az is más nevet kap, mint vártam.

Ha majd nem jelentkezem kiutalásra,
fel sem tűnik becses személyem hiánya,
egyszerű manőverrel átkönyvelik
amit számon tartanak, vagyis azt hirdetik.

Én a sötét sírban nem vacogok
igaz őszintén már nem kacagok,
legfeljebb éjféltájt, ha lidérc leszek
s rémisztem az embereket.

Aztán majd meglepődve tapasztalom,
fabatkát sem ér a tudományom.
A kísértet már smafu,
ha az életnívó nuku.

Csirke nyakát kutyaeledelnek hazudó,
hentes előtt szabadkozó,
fűtetlen lakásba hazatérő nyugdíjast,
nem rémiszt már meg egy holt pasas.

Ma ismét tanultam a modern költészetről.
Valamit,
szóval alig
alig,
és most sem feledkezem meg a rímekről.
Pedig úgy lenne kúl,
de fel is tenném a kérdést
minek nyúl-
ok tollhoz,
ha más milyet,
mint ilyet
alkalmazzak a szűz
papír megbecstelenítésére.
A rím is majdnem eltűn'
utolsó pillanatban nem figyeltem
és azt az átkozott összecsengést jelöltem,
nem megy ez nekem.
Maradok a kaptafánál
vad suszter. Csirizár.

Ma reggel is úgy indultam otthonról
a világot addig éljek megváltom,
de a világ makacs jószág belátom
ha nem hagyja magát, hát úgy hagyom.

Már az első utcasarkon gyanús volt nekem
balra mentem, de a kormányt jobbra tekertem
akarva akaratlanul, már nem emlékezem
csak, hogy az egyenes irányt elveszítettem.

Letért út mellett ordas farkas, vasorrú bába,
Baba Jaga és lidércek egymást váltva
hozták a frászt rám az utcán császkálva.
Később tudtam meg, nem néztek ki másnak.

Olyanok voltak mint egy rendes ember,
mint az egyenesen kanyargó út melyen mentem,
olyanok, mint akik ma helyettem is döntenek,
de ugyancsak híján vannak értelmes ötletnek.

Magam kezébe kellett vennem a kormányt
a bökkenő, úgy haladtam már azt markolván,
de sehogy sem leltem hol a világ vár rám
pukkadjon meg, ha így elbujkál!

Vitéz László eszme-társam vele azonosulni
nehézséget nem okoz, tetszik tudni
úgy utálom, ha az ördög -legyen ét- vagy tejcsokipofa
hátam mögött, de szemem előtt táncolja
velőtrázó sikolyokkal aláfestett csárdását
levetkőzve maradék gátlását
és örömujjong ennyi lelket, ilyen olcsón
nem is kaphatott csakis itt, sehol máshol.

Asszisztáltak is jócskán a tudatlanok
mutatványához és a híres világbajnok
e kegyet elfogadni nem volt rest
megillette őt a semmi nesz,
mert az akár az artista halálához vezethet,
de nem vezetett, csak a kötele
a felszínre a pokolból
nem is állt csak csomókból.

Mert őkelme nem zsebkendőjét, hiszen
olyannal nem rendelkezett, ne felejtsen
magával vinni ezt és azt, de főképp
megtévedt lelkeket, kötelét
hányta tele csomókkal
ebből látta mennyi dolga.
Összekötötte a felszínt az alszínnel
s üstökben tálalta kit lecibált magával tejszínnel.

Ínyenc koma volt, de nem válogatós,
nem zavarta ha a delikvens epés, vagy sós,
vagy csak szimplán ízetlen,
humortalan, kedélytelen
ilyen majd minden bokorban terem öt,
azt hiszem inkább a bokor kevés sőt.
Ördögi fűszerkeverékkel feljavította
s miután elrontotta művét a földre felhajította.

Szorgalmas munkájának gyümölcsét
minden nap szüretelem, de dicsőség
neki akkor sem jár és ez ami fáj.
Nekünk sem kellemes az az igazság,
hogy a butát elragadta s elrontotta,
majd köznemkívántra forgalomba hozta
s okozott olyan túltermelési válságot,
ha nem is serpenyőt, de most fogok egy lapátot...

Fogadni jó, fogadni szép fogadni egyszerű.
Aki fogad nyer, ha mást nem tapasztalatot.
Nosza hát barátom végy egy sportlapot,
sakkozd ki csapatod győzni fog, vagy elmerül.

Fogadok, mert fogadni, nyerni szeretek.
Nem értek a sporthoz, de annak ki gyakorolja,
értékeli, elemzi néha sokkal rosszabb az orra.
Fogadok, de ha nagy téttel teszek nem nyerek.

Ez az egyedüli törvényszerűség.
Aki akar gyárthat kombinációkat
nem is tízet, százat,
De, hogy tudná a tutit csak mesebeszéd.