Március 19

Megbocsájthatom-e a márciusi éjszakát,
mit követett vérvörös-barna hajnal,
mikor bevonuló hadsereg porát
megkötni nem bírta már az aszfalt?

Mondhatom-e én: „Felejtsük el mi történt!”
ki gondolatban sem voltam ott jelen,
felmenőim egyetlen csontjának velejét
sem töltöttem meg kellemes bizsergéssel?

Vehetem-e semmibe az ősök rettegését,
vagy tépjem ki tudatom elmosódott lapját,
vessem tűzre remegő ajkak néma hebegését
melyek az elképzelhetetlent dadogják?

Törjek pálcát én a megszállók felett,
- milyen érdekes, elnevezésük maradt,  
másoktól megvonták a felszabadító nevet -
avagy egy túlélő túlélőjének ez nyelhetetlen falat?

Keressem ki volt nagyobb disznó, aki behívta
és beengedte őket, vagy a előjoggal bíró kérő
kivel Mária és országa az első éjszakát elhálta
pedig látta, hogy járt velük Európa a büszke nő?

Tiltja valami az emlékezést, elmélkedést,
iszonyodhatok, tarthatok-e kísértetétől,
félhetem a jól szervezett feledtetést,
a szándékolt torzítást népem történelméről?

Hetven éve lesz jövőre és már szobrai meredeznek
az alkalmatlan „nemzeti hősnek” kiben bizalom rendült
az árja barát pont ezért küldte e fura vendégséget
amely csámcsogva falta a húst, szürcsölte a vért. Sokba került.

Álljunk meg és nézzünk körül, majd meneküljünk!
Másként történne ma? A szomszéd, barát javainkért,
lakásunkért, vagy csak merő bosszúból megszűntünk
kívánná, de csak asszisztenciával, mert egyedül fél.

És mindig lesz, aki nyomós októl vezérelve segítene
végső megoldást sürgetve, mert ilyenkor nem drága,
nem fontosabb semmi, mint a saját gyógyíthatatlan lelke.
Elképesztő, de ez a nagy harci helyzet ma Fonákországban.