Hajótöröttként

Szem nem maradt szárazon,
mikor elmeséltem,
hogyan ejtettek foglyul a hajómon,
hajótörött, hogyan lettem
van időm, hát történetem megosztom.

Megszülettem, akkor édenkertnek tűnt
és később is, míg tudatomra nem tértem,
de addig oly sok minden sikerült,
sárkányokat győztem álmomban, nem féltem
kicsi voltam, gyerek s minden olyan egyszerű.

Aztán testtömegem gyarapodásával,
hogyan azt a fene sem érti
a gondok is egyre szaporodtak
s mire lettem felnőtt férfi
egész kiválóan agyon is nyomtak.

Úgy volt, hogy révbe érek
az óceán átszelése után,
de kalózok kezére kerültem
s nekik hiába rimánkodtam
egy kopár szigetre penderültem.

Nem volt lakatlan egyáltalán,
honfitársaim garmada hemzsegett
jó túlzsúfoltan egymás hegyén hátán,
a múltunk, sorsunk egyezett,
hozzám hasonlóan járt mind tán.

Elképzeltek egy világot maguknak,
volt hozzá minta szépen,
hogy ezzel kalmárkodhassanak
beszálltak a saját dereglyébe
nem gondolták majdan zátonyra futnak.

Talajt, pontosabban fedélzetet vesztettek
s most gubbasztanak, csőrük szárnyuk alatt
nem értik miért, hisz tették, amit tehettek
rájuk ezért miért borítottak tetőt s falat,
mórként megtették kötelességük, és mehettek.

Kopár sziget minden kincse övék
bár ebből sem sütnek kenyeret
s itt élniük, halniuk kell, hogy összegyűjtögessék
amiből majdan visszatérniük a kontinensre lehet,
nem is kell több hozzá, csak újabb ezer év.

Én megbarátkozni e gondolattal nem tudok,
ahogy tehetem tutajt ácsolok s ki a tengerre.
A tespedésnél kevesebb kárt okoznak a hullámok,
melyek felboríthatnak, mégis úgy érzem
sorsom magam irányítom, magamért jót állok.