Azt hitték halott

Azt hitték halott, azért dobták a konténerbe,
De csak eszméletét vesztette a fejrúgástól.
Meg is vakult, ahogy kell a fél szemére,
és lassan a fojtogatást is valahogy kiheverte.

Kapott nevet, új személyazonosságot
„gazdája” haragja elől menekülhessen,
s mi teremtettünk neki itthon otthont,
életéből, mi maradt méltón tengethesse.

Felépült, de egykori sosem látott fényét
vissza, ennyi viszontagság után nem nyerte,
s tulajdonképpen múltja okozta majdani vesztét
epilepsziás lett, hisz elődöm hülyére verte.

Utolsó éveit egy kertben töltötte csendben.
Én ritkán látogattam meg, s ha dörgölőzött
odébb toltam finoman, ruhám össze ne kenje
s ő ment, de messzebbről is fél szemmel őrzött.

Aztán egy napon felgyorsult állapotromlása nagyon.
Menthetetlen volt tudtam, csodák nincsenek.
De ő romlott magammal, cserben nem hagyott,
megengedte lelkiismeretemen, hogy enyhítsek.

Már mozdulni sem bírt, de szólításomra nyüszögött,
feküdt csak, nem látott, de nyalta a kezemet,
melyet annyiszor visszavontam tőle. Már nem böködött.
Hajnalra beburkolózott szép lassan az örök csendbe.

Még szerencse, hogy esett az hideg eső
és messzire a kert végébe temettem,
így bárki összetéveszthette szemem nedvesítő
égi áldást, a kicsorduló könnyeimmel.