Bimetál

Köldökcsonkomból - belülről számítva-
kiindulva érzek undort, leírhatatlant,
azon, magukat emberek közzé soroló férgek,
irányába, akik semmitől sem félnek.

Legalábbis ezt szeretnék elhitetni
a sötét külvilággal és nini,
hasonszőrű csúszómászók benyelik tőlük,
hogy aki hangosabban demagóg, az lesz a főnök.

Szóval a bátornak látszani igyekvő,
ezernyi agyatlan, gátlástalan léhűtő,
ki a bolond vak parancsát imaként mormolja,
zavaros eszmefuttatását áhítattal csodálja.

Más beteg agyszüleményét magáénak hazudva,
a jellemtelenség kitüntetését büszkén hordja
kidüllesztett tyúkmellén, s járkál peckesen,
torz vigyorra húzott szája csillog taknyától nedvesen.

Az eszüket vesztettek magabiztosságával
környezete összes agyát csak mossa, mossa.
Mondjuk aki nem érzi sajátját szennyesnek,
nem is áll modellt holmi tetvesnek.

Az nem veszi be a tébolyult eszmét, 
mert érzi zsigerből, ez okozza majd a vesztét.
Ez az ellenálló pofán csördíti az indigót,
s utálkozva köpi le a vinnyogó hímringyót.

Az mehet ezzel a sóhivatalba,
talál ott hülyét, ki ezt meghallgatja.
Nem véletlenül hozták létre ez intézményt,
ez gyűjtse össze az ország összes véglényét.

De hiszem azt, ezt más is látja rajtuk
és eszük ágában sincs, hogy ezt hagyjuk.
Túrjuk ki őket, öntsük le festékkel,
a „célt” még a rövidlátó se tévessze el!